Tiszatájonline | 2018. június 2.

„Múzeumban lenne a helye, nem a lemeztáskámban”

BESZÉLGETÉS DJ. KŐVEL
Május 12-én került megrendezésre a Legendás lemezek elnevezésű lemezbörze tavaszi kiadása Szegeden. Ennek apropóján Kőszegi Zsolttal aka. dj Kővel, a börze szervezőjével beszélgettünk a Legendás lemezek létrejöttéről, lemezkultúráról, a dj-zésről, a Szeged Soul klubestekről, és nem utolsó sorban a szegedi éjszakai élet múltjáról és jelenéről… – SZUTORISZ SZABOLCS BENCE INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS DJ. KŐVEL

Május 12-én került megrendezésre a Legendás lemezek elnevezésű lemezbörze tavaszi kiadása Szegeden. Ennek apropóján Kőszegi Zsolttal aka. dj Kővel, a börze szervezőjével beszélgettünk a Legendás lemezek létrejöttéről, lemezkultúráról, a dj-zésről, a Szeged Soul klubestekről, és nem utolsó sorban a szegedi éjszakai élet múltjáról és jelenéről – ANALÓG DISCO című sorozatunk első darabját olvashatják.

– Mikor szervezted az első szegedi lemezbörzét? Mi volt az oka, hogy elindítottad?

Ez úgy jött, hogy a Media Marktban dolgozom, ahol lemezekkel is foglalkozom, dj-ként pedig lemezekről játszom, és azt tapasztaltam, hogy kezd megnőni a lemezek iránti érdeklődés. A 2000-es években szinte csak dj-knek csináltak bakeliteket, esetleg a zenekaroknak jelent meg egy-két exkluzív kiadványa, később viszont már szimpla kiadványok is kezdtek újra megjelenni lemezeken. Ez a hullám, a lemezkiadás, -vásárlás, az online fórumok börzéi, a Budapesten és más városokban létrejövő börzék indítottak arra, hogy mi is szervezzünk egyet, gondoltuk, nem lehet olyan nagy truváj. Van egy barátom, Dr. Varga Péter, aki egy csomó pesti lemezárust ismert, körbekérdeztünk, kit érdekel, és így hívtuk le az első kört. Illetve meghirdettük. Ez négy éve volt, a Kapcában, ami azóta is helyszín. Akkor tíz árussal a kávézóban, de a következő alkalmakra már annyian érkeztek, hogy muszáj volt áttenni a nagyterembe.

Csináltuk, mert volt rá igény, és mert mi is szerettünk volna jó áron jó lemezeket venni.

– Mekkora és milyen kínálatból válogathatnak most az emberek? Mi a benyomásod a szegedi lemezfogyasztásról?

Szegeden van egy nagyon jó lemezgyűjtő réteg, akik sokat áldoznak lemezekre. A szegedi börzén általában pop, rock, klasszikus lemezek találhatóak meg, ezeknek, ha tippelnem kellene, a 80% százaléka külföldi. Az igazság az, hogy a magyar lemezek piaca a 60-80-as évek között nagyon szűk volt, ezért extra dolgokat nem lehet hozni. Bár vannak ritkaságok, de nagyjából ugyanazok a hazai lemezek pörögnek. Az árusok általában magánszemélyek, használt lemezekkel, de néha egy-egy online bolt is kitelepül. Régi és új lemezek viszonyában főleg régi van, de vannak látogatók, akik nem akarnak használt lemezt venni, mert az pattog, serceg. Tudjuk, hogy a lemeznek, ahogy kiveszed a borítóból, romlik a minősége. Mindig az első nyomást tartják a legjobbnak. Mondjuk, ha az első nyomás is vacak, akkor mindegy.

A lemezbörzének az is előnye, hogy ha veszel egy lemezt ugyanannyiért, amennyiért online is megvehetnéd, itt meg tudod nézni, milyen állapotban van, és a szállítási költséget is megspórolod. Van a lemezeknek egy nemzetközileg elfogadott állapot megjelölése, de ott is lehetnek gikszerek, mert egy online üzlet, aki felrak húszezer-harmincezer lemezt, nem tudja mindegyiket úgy átnézni, végighallgatni, hogy az pontos legyen. A hibázási lehetőség benne van. Van, hogy a nyomással van hiba, pedig ránézésre nem tudnád megmondani.

Aztán a lemezek vásárlása után jön a zene lejátszása, ami már egy külön tudomány.

Tudni kell, milyen hangfal, milyen kábel, milyen tű, hogy tárolod, tütütű. A szegediek körében erre van egy erős, potenciális réteg, annak ellenére, hogy szerintem az átlag szegediek zeneileg alulműveltek, de lehet, hogy ez egész magyar társadalomra igaz. De van egy ilyen fizetőképes réteg, azért is szeretnek ide járni az árusok. Stagnálóan magasan van a lemezbörzét látogatók száma. Izgalmas közeg, ahol jó hasonszőrűekkel beszélgetni.

– Hozzád fűződnek a Szeged Soul néven futó klubestek is. Kikkel szoktál együtt játszani? Milyen zenei rendezőelv jellemzi a válogatásotokat?

Itt minden mindennel összefügg. Ezt a klubestet eredetileg a Várkertre találtam ki. Nekem régen a fő bázisom a Piros úszóház volt, ahol volt egy bulisorozat a 2000-es években. Erre az időszakra mindenki legendás szeretettel emlékszik vissza. Miután abbamaradt, mivel nem tudom jól menedzselni magamat, nem nagyon voltak bulijaim. Wowbagger és Suhov viszont akkoriban csináltak funk bulikat, ők hívtak el a Garabonciásba, amikor még volt – általuk kerültem ismét képbe. Barátok lettünk, hívtuk egymást. Szóval a klubest tulajdonképpen én vagyok egyedül, de szoktam ismerősöket hívni, főleg Wowbaggert, Jazzszigorékat, Suhovot. Ha van bevétel, és meg tudjuk fizetni, akkor pesti vendégeket is.

Eleinte afro, latin, funk zenéket játszottam, de ezeket meguntam. Megtetszett a 60-as soul. Azóta a soul stílusról is váltottam egy kicsit, a rockabilly, blues, garage rock, surf vonalra. Jelenleg efelé nyomulok. Úgy érzem, eljutottam egy olyan időszakomba, hogy nem akarok punnyadt zenéket játszani, táncoltatni akarok. Mert az a jó buli, amikor az emberek táncolnak.

Felszabadítani az embereket a zenével, én ezt akarom.

Mindig azt szoktam mondani, hogy a dj-zés egyfajta exhibicionizmus. Van persze, aki csak a pénzért csinálja, de mi – akiket eddig említettem – azért, mert szeretnénk olyan zenéket megmutatni, amiket nem ismernek az emberek. A zenei palettának körülbelül az egy százalékát, ha ismerik – emiatt nagyon sok mindent meg lehet ismertetni, remekebbnél remekebb dolgokat. A baj inkább az, hogy ez egy zeneileg elbutított ország. Itt minden underground, ami nem a „legmainstreamebb” tánczenéhez tartozik. Más kultúra, de Angliában például teljesen hétköznapi, hogy soul zene szól a rádióból egy bárban.Ott ez kommersznek számít. Nálunk nem csak a közönség, hanem sokszor a klubtulajok számára is underground az ilyesmi. Figyelni persze kell a közönségre, de mi olyan dj-k vagyunk, akik nem kiszolgálnak, hanem szerethetővé tesznek stílusokat. Azt hiszem, szemtelenkedés nélkül mondhatom, hogy mindig a saját utunkat jártuk.

– Többször is felkértek, hogy Szilasi László regényfelolvasásain szerepelj dj-ként. Tetszett ez a feladat? Hogy állsz az efféle fúziós együttműködésekhez? 

Ez időigényes feladat volt, mert lemezekről nem olyan egyszerű megoldani a váltásokat. Ideálisan ezt úgy kellene csinálni, ha lemezekről játszol, hogy mértani pontossággal leméred az felolvasási időt, vagy pedig laptopról, mert akkor csak egy gombnyomás, és vált a szám. Amikor egyszer Orcsik Rolanddal közösen olvastak fel, volt, hogy kihagytak egy részt a felolvasásból, én meg azt sem tudtam, hol vagyok. Váratlanul lett vége, miközben én még azt a lemezt kerestem, amit a szünetre készítettem be. Szerencsére az ilyesmi általában senkinek sem tűnik föl. Azt hiszik, direkt így van.

Technikailag egyébként nem vagyok annyira jó dj, hogy ilyen projekteket vállaljak. Ha megvan a stílus, kitalálom a zenéket, megfogom a szövegek hangulatát, de olyasmire mondjuk, hogy zenekar alá beateket rakjak, nem vagyok alkalmas. Én inkább a szelekcióban vagyok jó.

Jukebox vagyok, amibe nem kell pénzt dobni.

– Idén nyáron a Várkert mint kulturális helyszín nem fog üzemelni, július elsejétől pedig hatályba lép a zajvédelem helyi szabályzásáról elfogadott rendelet. Mit gondolsz, hol marad hely és lehetőség kulturális szempontból igényes, kültéri események megrendezésére?

A Vártkert volt Szeged undergroundja szempontjából – bár ezt a kifejezést finomítani kéne – a legjobb, ami történhetett. Bármi volt, az emberek jók érzeték magukat. Szabadtér, és a zene is mehetett, mert inkább a part felé ment a hang. Néha ugyan voltak problémák a hangszinttel, de nem volt jellemző. A legrosszabb, ami történhetett, pedig az, hogy nincs.

Kültéri helyszín eddig se nagyon volt a városban nekünk, a Várkert és a partfürdő, kábé ennyi. De a hangerő szempontjából kicsit konzervatív vagyok, talán pont azért, mert a Tisza-parton lakom, és végighallgatom az összes partit, ami a városban van. A szórakozóhelyek a Tiszán szerdától szombatig, reggel ötig nyomják. Fekszem az ágyba, és hallom, ahogy a dj beszél a mikrofonba. Ezt meg kell alkudni. Mert nem az van, hogy odaállítom a dj-t a pult mögé, felerősítem a hangot, és akkor hagy menjen a buli, ameddig megy. Oda kellett volna figyelni a hangerőre eddig is. Ez a dj-knek is a hibája. Annyiból látom ezt jónak, hogy a klubtulajdonosok mostantól jobban elkezdenek figyelni a hangerőre, a hangtechnikára.

– Mit tartasz lemezritkaságnak? Ajánlanál pár számot?

A magyar kislemezek az 50-es, 60-as évekből – némelyik olyan jól szól, amikor felrakom! Hány éve volt? Majdnem 60 éve. Hát annak múzeumban lenne a helye, nem a lemeztáskámban. Belegondolsz, ez a sárga címkés Qualiton félszáz éves, hülyéskedsz vele a lemezjátszón, holott vitrin alá való. Számomra ez a varázsa az egésznek. Hogy találok egy számot, amit addig nem ismertem – lehetőleg más se nagyon –, és én tudom bemutatni.

Egyik nagy kedvencem a sok közül az Ős Neotontól a Holtidő (1970) című dal, ami egy tévéfilm zenéje volt. Suhaid barátomnak megvan dedikálva, azt azért becsalinkáznám. A Kínai fal a másik, Atlantisz együttes, dinamikus vaddisznó rockszám. Meg most szörfökben utazok. Van ez a Link Wray nevű csóka, a Comanche című száma nagyon tetszik. Néztem egy ’74-es koncertfelvételt, a csávó annyira laza, ahogy rágózik napszemüvegben, miközben pöngeti a gitárt. Aztán ott van Dick Dale a Pulp Fiction-ös számával, a Misirlouval. Az is surf sztenderd. És persze a Peter Gun című szám. Annak most találtam meg egy bomba verzióját a The Remo Four változatában. Ha berakom, sikít a ház.

Szutorisz Szabolcs Bence

Fotó: Ács Péter