tiszatáj | 2020. április 21.

Motorom soha nem lett, úgyhogy maradt a rap

BESZÉLGETÉS BERTA CSONGOR AKA BONGORRAL
A rapID tehetségkutató Critics’ Choice kategóriájának győztesét a 2020-as év egyik legnagyobb durranásának tartják. A rapszövegek és az eklektikus zenei hangzás jóformán új zenei műfajt alkot és ezzel teljesen felpörgeti a hallgatóit. A legújabb videóklipjük márciusban jelent meg és végigsöpört az interneten, az E-LOCSOLÁS sikeréről nem is beszélve! – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS BERTA CSONGOR AKA BONGORRAL

A rapID tehetségkutató Critics’ Choice kategóriájának győztesét a 2020-as év egyik legnagyobb durranásának tartják. A rapszövegek és az eklektikus zenei hangzás jóformán új zenei műfajt alkot és ezzel teljesen felpörgeti a hallgatóit. A legújabb videóklipjük márciusban jelent meg és végigsöpört az interneten, az E-LOCSOLÁS sikeréről nem is beszélve!

– Már tinédzserként is érdekelt a zene, vagyis a rap. Miért csak két évvel ezelőtt kezdtél el komolyan foglalkozni vele?

– Igen, már kamaszként magával ragadott a rapperséggel járó menőség. Alkalmat adott a lázadásra és egy új, addig ismeretlen fiókot nyitott meg a személyiségemben. Volt egy stréber, színötös tanuló énem, aztán a rappel jött egy másik én, aki trottyos nadrágban, 50 centes pólóban szívta a cigiket az iskola melletti kis utcákban. Ez a kettősség egyébként ma is jelen van bennem, így tudok fegyelmezetten, akár heteket eltölteni egy zene megírásával, amire aztán ráengedem a nyugati parti ösztöneimet. Kamaszfiúként a rapper-léthez fűzött legerősebb reményem mégis az volt, hogy az erotikus fantáziáimat valahogy realizálni tudom. Elképzeltem, ahogy az osztályszülinapokon az én zenéim szólnak a magnóról és tapadnak rám a lányok. Emlékszem, évekig fájdalmasan sóvárogtam egy APN 6-os motorkerékpár után, de valójában csak arra vágytam, hogy motorozás közben „véletlenül” találkozzak az egyik osztálytársnőmmel, aki sokat sejtetően megkérdezi majd: hazaviszel? De hát motorom soha nem lett, úgyhogy maradt a rap. Azért kezdtem bele csak két éve komolyabban, mert akkor éreztem először, hogy ténylegesen van miről beszélnem, másrészt a színiakadémia nagyon sok mindenre megtanított, amit a zenében is tudtam kamatoztatni. Például azt, hogy egy plusz egy lehet három is. Az addigi zenei próbálkozásaimat csak nettó vidám vagy szomorú hangulatok jellemezték, eszembe se jutott, hogy milyen keserédes érzelmeket lehet szintetizálni, ha egy egy szomorkás szöveget összeeresztünk egy teljesen eltérő hangulatú dallammal.

– A szövegeid humorosak, de hangvételük sokszor ironikus, kritikus jellegű. Szándékosan vagy provokatív, vagy ez egy alapvető követelménye a rap / hip-hop műfajnak?

– Szerintem nincs alapvető követelménye a műfajnak. Tudjuk, hogy honnan ered és milyen szociális problémákból nőtte ki magát, de ez csak annyira fontos ma, mint a legtöbb lexikális jellegű tudás. A legfontosabb az, hogy az előadó önazonos legyen. Van a magyar rapnek egy fura betegsége. A legtöbben képtelenek elszakadni az általuk vélt „gyökerektől”, ezektől a százszor tört fura frázisoktól, és a szövegeik olyanok, mintha csak egy online rapszöveg generátort nyomkodnál:

„Fújom a füstöt, tesó, teszem a dolgom… Maradtam ugyanaz, mert nekem ez a sorsom”

Ebből kitörni gyerekjáték. Ha valaki életében elolvasott három verset, képtelen nem letérni erről az ösvényről. A Belga vagy Dé:Nash jó példa arra, hogy mennyi mindent meg lehet csinálni a rappel, de a humor nagyon jó eszköz a magvasabb gondolatok átadására is, anélkül, hogy bármit sulykolnánk.

– A zenekarban két hivatásos színésszel dolgozol együtt, Pámer Csillával és Pálfi Ervinnel. Ez nem véletlen, ugye?

– Csillát és Ervint régóta ismerem. Csilla az egyik kedvenc színésznőm, Ervin pedig tanárom volt két évig a Művészeti Akadémián. Elképesztően jó érzés együtt zenélni velük, színészként állandóan újat tudnak hozni ebbe a bongoros, jelenetszerű zenei világba. Ervinre mindig is egyfajta példaképként tekintettem, mind munkamorálban, mind kreativitásban. Az, hogy ő fantáziát lát ebben a projektben az egyik legjobb visszajelzés, amit valaha kaptam. Sokan dicsérik a koncertjeinket, hogy milyen energikusak és játékosak vagyunk, ez egyrészt a színész létnek köszönhető, de a csapat másik, „nem-színész” része is egyből felveszi ezt a vibe-ot.

– Milyen érzés a színpadon nem színészként, hanem zenészként állni? Titokban mindig is erre vágytál, vagy ennek kialakulása egy komplex folyamat volt? A bábszínház, videó klippek és a szórakozó helyek színpadai mellett vágysz még arra, hogy színészként klasszikus színházban is pódiumra lépj?

– Egyre inkább csak zenészként vágyok a színpadra. Fokozatosan alakult ez így, de a színház egy ideje „unott, régi csók”, a rap pedig most új szerelem. A különböző figurák is csak annyiban mozgatnak, hogy hogyan tudnának megszólalni egy rap számban. Például elképzelem, hogy a Matthew McConaughey-féle karakter a True Detective-ből hogyan és mit rappel egy autós üldözés közepette. De ki tudja, lehet, hogy majd ez is alábbhagy, és jön valami más, vagy épp megint a színház, végülis nem lehet örökké rappelni, de ezzel most nem is törődök, hisz ez még csak a kezdet.

– Az Az én babám című videóklip hihetetlenül népszerű. Milyen volt együtt dolgozni K. Kovács Ákossal, a videóklip rendezőjével? Első közös munkátok volt?

– Ákossal jól ismerjük egymást, az első közös munkák kb. 15 évre nyúlik vissza, amikor is gyerekként leforgattuk első kisjátékfilmünket, a La Maffia Familiát. A végeredmény borzasztó lett, de emlékszem, az egész napot átnevettük. Lehet, hogy ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy az akkori kis, négyfős stábunkból hárman (köztünk Kovács Tamás is) a pályán maradtunk. A mostani munka is nagyon gördülékeny volt. Ákos állt elő a próbababa koncepcióval, aminek nagyon megörültem. Aztán csak dobáltuk egymásra az ötleteket, de egyből lehetett érezni, hogy jó vágányon haladunk. Mondanivalójában szerettünk volna megragadni valamit abból, hogy a társadalom milyen kényszerpályákat diktál a nemeknek arról, hogy pl. mitől szexi egy nő. Ezt akartuk kiforgatni egy ilyen eltúlzott, kifordított valóságban. Az Az én babám klipjének forgatása azon élmények közé sorolható, amik arra emlékeztetnek, hogy miért is kezdtem el ezt az egészet. Azt látni, hogy néhány hónapja megírtam egy szöveget a konyhaasztalnál és egyszerre hét ember kreatívan dolgozik azon, hogy ebből legyen egy érdekes produkció, számomra semmi eddigihez nem fogható.

– Hogyan telnek egy friss házas rapper napjai a korona idején? Megjegyzem, aki követ a közösségi médiákon nem panaszkodhat, hiszen igen aktív vagy, rövid időn belül már második videóddal jelentkezel. Mesélnél nekünk az utolsó projektedről, az E-LOCSOLÁS-ról?

– A karantén alatt rengeteget dolgozom. Ha így folytatom, sokkal fáradtabb leszek, mire ez az egész véget ér, mint amikor elkezdődött, úgy, hogy muszáj megtanulnom, hogyan is kezeljem a rám szabadult időt. Eddig elképzelhetetlen volt, hogy ennyit tudjak foglalkozni a saját dolgaimmal, ezért megszállottan ki akarok használni minden percet újabb és újabb zenék megalkotására. Viszont szabályokat kell kitalálnom arra, hogy ne a gép előtt folyjanak el a napok. Kávé és meditáció előtt semmi social media, és ha lehet 6 után lecsukom a laptopot. Az E-Locsolás onnan jött, hogy néhányan szabadkai színészek el szoktunk járni locsolkodni és ehhez minden évben születik is egy dal, amit élőben előadunk a lányoknak. Idén is szerettük volna meglepni őket valahogy, úgyhogy a koncepció maradt, csak mindenki otthon vette fel a részét, a végeredmény pedig egy egész pofás videóklip lett. Öröm volt rajta dolgozni, az ehhez hasonló kis projektek kizökkentenek a túlgondolós hétköznapokból.

Brestyánszki Bernadett