tiszatáj | 2016. február 7.

Megdolgozott Mozart, Rachmaninov gépzongora, Beethoven 2

KOMOLYZENEI KONCERTEK SZEGEDEN
A régi zene specialistájaként érkezett Szegedre Vashegyi György január 19-én. Az ismert karmestert tavalyi vendégjátéka után hívta vissza a Szegedi Szimfonikus Zenekar, ami nem bevett szokás. Idén Mozartot választott. Február 1-jén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar vendégeskedett Szegeden a d-s hangnemek jegyében. Hisako Kawamura japán származású, Németországban élő zongoraművész játszotta Rachmaninov III. d-moll zongoraversenyét, Kocsis Zoltán vezényelt […]

KOMOLYZENEI KONCERTEK SZEGEDEN

A régi zene specialistájaként érkezett Szegedre Vashegyi György január 19-én. Az ismert karmestert tavalyi vendégjátéka után hívta vissza a Szegedi Szimfonikus Zenekar, ami nem bevett szokás. Idén Mozartot választott. Az első részben néhány ritkán hallható nyitányát vezényelte, közöttük pedig Kolonits Klára énekelt három áriát.

Azazhogy éppen fordítva! A két koncertszóló és a Szöktetés Constanze áriája nagyszerűek voltak. Kolonits fölényes technikával, tele szívvel énekelte őket. Az első kettő érzelmes hangja után a harmadik koloratúrái igazi oldották az addig hűvös hangulatot. Közte a nyitányok halvány átvezetésnek tűntek. Stílusosan, de kevéssé megformáltam szólaltak meg. Fokozta a publikum bizonytalanságát, hogy az ismeretlen muzsikák egyike sem végződik határozott zárlattal, ugyanúgy szervesen következik utánuk az opera énekes része, mint a Don Giovanniban. A nézők nem tudták eldönteni hol szabad tapsolni, és hol ellenjavallt.

A második részben Mozart nagy g-moll szimfóniája hangzott föl. Vashegyi minden általam eddig hallott dirigensnél több ismétléssel játszotta az ismert darabot. A különféle hangszercsoportok szólamait aprólékosan kidolgozta, a dimanika, a tempók, mind-mind aprólékosan voltak adagolva. A Szegedi Szimfonikusok erejét mutatja, hogy milyen figyelmesen, és hajlékonyan követték a karmester intencióit. Tisztán, világosan szólaltatták meg a muzsikát. Vashegyi nagy odaadással vezényel. Azok közé tartozik, akik a koncerten szinte eljátsszák a muzsikát, gesztusai erőteljesek, szélesek, színpadiasak, egész testével belefeszül a zenélés hámjába. Hiányoltuk azonban a hogy a gondosan kidolgozott részletek nem álltak össze egységes egésszé. Folyamatosan az interpretációt csodáltuk, de nem bűvölt el maga a muzsika.

Ezen az estén sokat megtudtunk a zenekar erényeiről, a karmester fölfogásáról, ám igen keveset arról, miért is írta meg Mozart ezt a fájdalmasan gyönyörű szimfóniát?

*

Február 1-jén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar vendégeskedett Szegeden a d-s hangnemek jegyében. Hisako Kawamura japán származású, Németországban élő zongoraművész játszotta Rachmaninov III.  d-moll zongoraversenyét, Kocsis Zoltán vezényelt. Köztudott, hogy a szerző maga is zongorista volt, nem is akármilyen, és műveit elsősorban saját magának komponálta. Ez a versenymű technikailag ördögien nehéz, igen kevesen képesek egyáltalán lejátszani. Nos, Kawamura képes rá. Ami azért is jelentős teljesítmény, mert az orosz szerzőnek közismerten hatalmas keze volt, amit akkordjaiban ki is használt, ő pedig átlagos női kézzel is látható megerőltetés nélkül szólaltatta meg a hangokat. Rachmaninov zongoradarabjai sokkal nehezebbek, mint amilyen jók. Ez a 40 perces mű sem hemzseg a zenei ötletektől. Legalább 3-4-szer az az érzése a hallgatónak, hogy itt a vége, aztán mégis továbblendülnek a futamok. Japán-német vendégünk nem tudta érzelmekkel megtölteni a bravúrok sorát. A d-mollt ördögi hangnemnek szokták tartani, nos játéka nem volt diabolikus. Annál csodálatra méltóbb volt, ahogy Kocsis kísérte őt zenekarával! Persze tudjuk, hogy korábban ő maga is többször játszotta ezt a versenyművet, s mivel aprólékosan, belülről ismeri az anyagot, minden zökkenő nélkül követte a szólóhangszert. Mégis csodálatra méltó az az alkalmazkodás, ahogy szemrebbenés és kotta nélkül a legodaadóbban kísérte szólistáját. Ahogy zenekarával magtól értődő természetességgel vette át tőle a szólamot, majd adta vissza neki, az maga művészi élménnyé vált. Mindenben kiszolgálta, a nagy előd, Ferencsik szavával „kísérte, mint egy bejárónő”.

Saját zenei elképzeléseit Kocsis a szünet után Beethoven II. szimfóniájában mutatta meg. Ennek D-dúr a hangneme, és a szerző egyik legderűsebb alkotásának tartják. Ami azért is érdekes mert Beethoven ebben az időben tudta meg, hogy hallásromlása visszafordíthatatlan. Ez a szimfónia még nagyban követi a korábbi modelleket. Mozart és Haydn modorán csak néha tör át az érett Beethoven drámaisága, amely a következő, III. (Eroica) szimfóniától fogva olyan összetéveszthetetlenné teszi alkotásait. A két zeneszerző, Rachmaninov és Beethoven közötti minőségi különbség nagyjából arányban állt a két interpretáció közötti különbséggel. Kocsis nem játszik a zenekar előtt, csak irányítja őket. Interpretációjában az tetszett legjobban, milyen világosan, és könnyű kézzel játszatja a mozartos-haydn-es részeket, és állítja szembe velük Beethoven nagy tragikus hangját. Anélkül, hogy a zenemű egysége megbomlana. Kocsis zenei lényeglátása maradéktalanul érvényesül, ám nincs olyan érzése a hallgatónak, hogy mindez csak kigyakorolt, betanított. Zenekara minta magától szólna olyan fegyelmezetten, kifejezően.

Márok Tamás