tiszatáj | 2019. május 12.

Még mindig ugyanaz

IL VOLO: MUSICA
Nem akarok a lemez borítójával viccelődni, de mégis kikívánkozik belőlem: a képen az Il Volo tagjai egyik kőről lépnek át a másikra, az ember rögtön azt gondolja, hogy ez nyilván a szintlépést jelenti, biztos arra utaltak a grafikusok, hogy ez már egy másik trió, amire nem csupán a rajongóknak érdemes odafigyelni. Lelövöm a poént: a borító nem mond igazat, legalábbis megtéveszti a hallgatót, mert ez nagyon is az az Il Volo, amely nagyjából kilenc éve itt van velünk… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

IL VOLO: MUSICA

Nem akarok a lemez borítójával viccelődni, de mégis kikívánkozik belőlem: a képen az Il Volo tagjai egyik kőről lépnek át a másikra, az ember rögtön azt gondolja, hogy ez nyilván a szintlépést jelenti, biztos arra utaltak a grafikusok, hogy ez már egy másik trió, amire nem csupán a rajongóknak érdemes odafigyelni. Lelövöm a poént: a borító nem mond igazat, legalábbis megtéveszti a hallgatót, mert ez nagyon is az az Il Volo, amely nagyjából kilenc éve itt van velünk.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy utóbbi olyan óriási baj volna. Elvégre az Il Volo sikeres, és az ember örömmel mondja, hogy nemcsak azért sikeres, mert egyszer elmentek az Eurovíziós Dalfesztiválra, ahol a harmadik helyet szerezték meg. Ha a népszerűség titka a kérdés, alighanem abban kell keresni a választ, hogy itt egy fiatal csapat, amely nem operatrió, de azt is nehezen lehet rájuk mondani, hogy mindössze kommersz poptrió. Így hát ők poperatriónak nevezik magukat, ami elég butácska kifejezés, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy működik. Ha kell, énekelnek ők operát (igaz, poposítva, ami, ha őszinték vagyunk, valahol mégiscsak a műfaj kiforgatása), de a karácsonyi számok ugyanúgy beleférnek. A közöség pedig rendszerint megőrül, legalábbis az én tapasztalatom ez volt, amikor tavaly felléptek az Arénában. Akkor a Volare, és persze a 2015-ös slágerük, a Grande amore volt a legnagyobb dobás, ezekre pedig nyugodtan lehet mondani, hogy fülbemászóak.

Ezért is vagyok gondban, miközben az új lemezüket hallgatom. A Musicával nem is az a baj, hogy rövid (kicsivel hosszabb, mint harminc perc), hanem hogy nincs rajta egyetlen olyan szám sem, amiért az ember újra elő akarná venni a lemezt, vagy ismét elindítaná a Spotifyon. Valószínűleg a címadó dalnak szánták ezt a szerepet, de a Musica che resta majdhogynem pontosan ugyanolyan, mint Grande amore. Úgy indul, úgy végződik, és szinte pontosan ugyanolyan arányban énekelnek benne a trió tagjai.

A többi szám (van köztük mexikói, amerikai, és persze olasz is) pedig elsősorban csak arra szolgál, hogy mutassa: az Il Volo tagjai még mindig ugyanúgy tudnak énekelni, mint korábban. Megdolgoztatják a zenekart, igazodnak egymáshoz, és a legtöbb szám végén találkoznak (jó példa erre például a People, ami egy 1964-es Broadway-szám feldolgozása). De hogy ennek bizonyításához mi szükség volt egy újabb lemezre, arra nem sikerült rájönnöm.

Gera Márton

Il Volo: Musica

Sony Music, 2019