tiszatáj | 2018. szeptember 10.

Képzelt interjú egy szerbiai kisfesztiválról

BESZÉLGETÉS A CSAKNEKEDKISLÁNY ZENEKARRAL
Tavaly répával záporozták meg a közönséget, idén őket fenyegette eső, ráadásul ajándék lovaskocsis-akusztikus koncerttel kenyerezték le a Malomfesztivált csak azért, hogy felléphessenek. Ők a Csaknekedkislány zenekar. – FÖLDESI CSENGE INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS A CSAKNEKEDKISLÁNY ZENEKARRAL

Tavaly répával záporozták meg a közönséget, idén őket fenyegette eső, ráadásul ajándék lovaskocsis-akusztikus koncerttel kenyerezték le a Malomfesztivált csak azért, hogy felléphessenek. A Csaknekedkislány zenekar tagjai közül Csepella Olivérrel, Konsiczky Dáviddal és Nagy Dáviddal – tehát Fatér Ambrus doboson kívül mindenkivel – beszélgettünk ezekről és egyéb dolgokról. Interjú a tarlóról.

– Másodjára léptetek fel a Malomfesztiválon, és nem titok, hogy ezt idén ti könyörögtétek ki. Miért ragaszkodtatok ennyire hozzá?

Cs. O. – Nagyon szimpatikus volt ez a hely. Annak, aki esetleg tavaly nem volt itt: ez a fesztivál ennél eggyel kisebb volt, de még így is nagyon kedves, családias cucc. Egy kőmalom körül összegyűlik egy rakás ember, és mindenféle aranyos programok közepette elvan. Valahogy volt az egésznek egy tökjó atmoszférája, és akkor mi nagyon megörültünk itt, jól alakult a koncert is, nagyon élveztük, az emberek is szuper fejek voltak.

K. D. – Amikor pakoltunk be a buszba, már mondtuk egymásnak, „jövőre ugyanitt”, de akkor ezt még a szervezőknek nem mondtuk. Aztán nem is akartak meghívni minket, hogy ne ismétlődjön a line up évről évre.

N. D. – Nagyon sokáig arra vártunk, hogy keressenek, és akkor elkezdjük szervezni, és de jó lesz, de nem kerestek minket.

Ezután kellett becsúszószereléssel helyet csinálni magunknak.

Cs. O. – Elkezdtük nejlonzacskókkal megfojtani a már meghívott zenekarokat – nem tudnak ránk bizonyítani semmit, nem voltunk a városban.

N.D. – Nejlont sem láttunk még.

Cs. O. – Szóval addig csináltuk, amíg meg nem hívtak minket: különböző fenyegetéseket, borítékokat küldtünk, nokiás dobozokat, levágott ujjakat és lófejeket, szóval a szokásost. Minden zenekar ezt csinálja.

K. D. – Kigyulladt malomról képeket…

Cs. O. – Igen-igen, mondtuk, hogy nagyon szép ez a malom, nagy kár lenne, ha eltörne.

– A nagyszínpad után most az akácosban játszottatok, és a fellépéseteket majdnem el is mosta az eső. Mi a tanulság?

K.D. – Igazából nem árulok el nagy titkot a közönségünknek – aki volt már két Csaknekedkislány koncerten, az össze tudja kötni a vonalat –, hogy kettő Csaknekedkislányból másfélen esik az eső. Ez számunkra nem volt olyan nagyon nagy meglepetés…

Cs. O. – Számunkra az a meglepetés, ha nem esik az eső. Olykor megússzuk azzal, hogy amikor felpakolunk a színpadra, akkor esik, és ez azt jelenti, hogy a koncerten lehet már nem fog. De ha van rá lehetőség, akkor esni fog az eső. Úgyhogy ez papírforma volt nekünk.

K.D. – A színpadon nem gondolkodtunk el ezen, én nem is tudnék erre így válaszolni. Nagyon jól éreztük magunkat tavaly is, idén is. Mindkét évben nagyon aranyos közönség volt.

Cs. O. – Személy szerint én sokkal jobban élvezem, amikor nem felemelve meg eltávolítva vagyunk a közönségtől. Most tényleg az volt, hogy zenéltünk a tőlünk fél méterre lévő embereknek, és ez sokkal inkább összeköt, mint amikor egy kordonon túl, egy másfél méteres színpad tetejéről nézünk le rájuk.

Ebből a szempontból ez egy nagyon szerethető műfaj – ez a pici, majdhogynem raklapos megoldás az erdő szélén.

– Mi a helyzet a lovaskocsis koncerttel?

K. D. – Ez része a becsúszósszerelésnek, ugyanis amikor a Malomfesztivál rájött, hogy szinte bármit megtennénk azért, hogy lejöhessünk játszani, akkor ezt az ajánlatot kaptuk, hogy „jó, akkor gyertek le, de akkor minden nap játszotok”, vagy „játszatok egy akusztikust is, és akkor legyen valami különleges”.

Cs. O. – Még nem tudjuk pontosan, hogyan fog festeni, de azt hiszem az eredeti ötlet az volt, hogy majd a boltba elmegy a lovaskocsi, és, mint a jégkrémes autónak a szignálja, mi azon fogunk játszani. Most ez úgy formálódik, hogy tegnap az eső mosta el a dolgokat, ma meg tűző napsütés volt, úgyhogy valószínűleg ezért nem esett meg a délután folyamán ez a zenélés, hanem most, amikor már kezd jó idő lenni. A szervezők oda szúrnak be minket, ahova tetszik, és mi talpig ünneplőben, fülig érő mosollyal akármit megcsinálunk, amit kérnek tőlünk – széttesszük a lábunkat és össze. De ez a mosoly őszinte, mert mi akartunk ide jönni.

Jövőre pedig már egy gyufásdobozban fogunk zenélni, és amikor épp nem koncertezünk, mi leszünk egy híd, amit lefektetnek a sárra. Rajtunk fognak sátrat verni az emberek… Sátoroszlopnak kell majd jönnünk.

N.D. – Mi leszünk a tűzifa.

Cs. O. – Akármit megcsinálunk, csak mondjátok meg srácok. Tényleg. Hívjatok! Bármit megcsinálunk, betonozunk… amit lehet a malom körül megcsinálni, azt mi szeretnénk.

– Nagy fesztiválokon is visszatérő fellépők vagytok. Hogyan fogalmaznátok meg a kettő  közötti különbséget?

K.D. – Ez emberileg közelebb áll hozzánk.

Cs. O. – Igazából mi tősgyökeres budapesti hülyegyerekek vagyunk, nekünk például a Kolorádó nem egy hatalmas közegváltozás, vagy akár a Bánki-tó. Az tényleg az, hogy a VII. meg a VIII. kerület lemegy egy tó mellé. Itt viszont azzal találkozunk, hogy itt „idegenek”, másmilyenek vagyunk, olyan értelemben, hogy nem a szomszédunkkal találkozunk. Mégis nagyon barátságosak velünk, harmonikus szellemiség van. Ha egy fesztivál elkezd nőni, akkor kialakul egy klikkesedés is, egy olyan kereslet-kínálat, ahol az működik, hogy: „én most befizettem egy fesztiválra, én ide szórakozni jöttem, ha ott nem lehet sátrat letenni, akkor oldjátok meg”. Ellenben itt azt érzem, hogy aki itt van, az szívesen rakja arrébb a fadarabot, ha attól jobb lesz a fesztivál. De lehet, hogy ez csak az én romantikus elképzelésem.

K.D. – Igazából ugyanezt fogalmaztam meg, csak egy mondatban.

Földesi Csenge

Fotó: Miskolci Renné és Peter Agoston