„Egy tradíció továbbvivője vagyok”

– Hogyan lett hegedűs?

– Minden azzal kezdődött, hogy édesanyám gyerekkoromban gyakran hallgatta Itzhak Perlman egyik lemezét, amin a Carmen-fantáziát és Paganini egyik hegedűversenyét játszotta. A családi történetek szerint emiatt kezdtem hegedülni, ötéves koromban ezért döntött úgy művészekkel tűzdelt polgári családból származó édesanyám, hogy amint lehet, beírat a zeneiskolába. A Tábor utcai zeneiskolában Baranyai Györgyné lett az első hegedűtanárom, aki sok szegedi fiatalt irányított muzsikus pályára. Később Gabnai Saroltánál folytattam a tanulást, majd néhány év múlva előjátszottam a neves hegedűművésznek, a szegedi zeneművészeti kar professzorának, Szecsődi Ferencnek, aki rögtön azzal biztatott, hogy felvesz majd az előkészítő tagozatra. Korábban olyan művészek kerültek ki onnan, mint például Szűcs Máté vagy Várnagy Katalin, aki most Londonban játszik. Különleges tehetségek osztálya elnevezéssel indították újra az előkészítő tagozatot, én 14 évesen kerültem oda. Hat évig tanultam Szecsődi Ferenc növendékeként, akit ma is zenei apámnak tartok.

– Mi volt a legfontosabb, amit tőle tanult meg?

– Szecsődi Ferenc a Hubay-hegedűiskolát képviseli, amit különböző okok miatt sokáig nem engedtek népszerűsíteni, miközben Zathureczky Edétől kezdve szinte az egész magyar hegedű hagyomány hozzá köthető. Ezt az iskolát nem sokan tanítják ma már olyan letisztult formában, mint Szecsődi Ferenc, aki nem teszi hozzá azt a sok-sok „köretet”, amit az utóbbi évtizedekben a modern hegedűművészetben kitaláltak. Ez egy igazi, antik tudás, ami nemcsak technika, hanem egyfajta hozzáállás a zenéhez. A technika sohasem lehet elsődleges a zenében, az csak kiszolgálója a komponisták, muzsikusok elképzeléseinek. Szecsődi Ferenctől ezt a gondolkodásmódot tanultam, technikában pedig a legkisebb mozgás elvét, ami hozzájárul ahhoz, hogy a hegedűs izmai ne fáradjanak el, így sok-sok évtizeden át játszhat. Nem az a fontos, hogy 13 évesen el tudja játszani valaki a Paganini-hegedűversenyeket, hanem az, hogy akár 74 évesen is képes legyen rá. Emberséget is tanultam Szecsődi Ferenctől, ami nagyon fontos ebben a kegyetlen szakmában, amelyben olyan dolgokkal is el lehet érni sok mindent, amelyek nem feltétlenül a hangszeres tudáshoz kapcsolódnak. Megtanultam, hogy nem ez a sikerhez és az ember személyes boldogságához vezető helyes út. Úgy érzem, egy tradíció továbbvivője vagyok. Nem sokan maradtunk.

– Szeged után New York, azaz Manhattan School of Music következhetett volna, ahova ösztöndíjasként bejutott. Miért választotta mégis inkább a Zeneakadémiát?

– Még jóval a felvételi előtt kapcsolatba kerültem Albert Markovval, aki egy igazi old school orosz hegedűművész. Miután játszottam neki, azt mondta, érdemes lenne felvételiznem hozzá a Manhattan School of Musicba. Elmentem, felvételiztem, fel is vettek, ösztöndíjat is kaptam, de végül úgy döntöttem, itthon maradok a Zeneakadémián. Ez azért is jó döntés volt, mert kirobbant a Covid-pandémia, ami megbénította a világot. A Zeneakadémián Szenthelyi Miklós növendéke lettem, akit nem kell bemutatni, hiszen nagyszerű művész, a nemzetközi zenei világ jól ismert alakja. Máig nála tanulok. Fantasztikus dolog, amit csinál: az alapos szakmai felkészítés után kiváló fellépési lehetőségeket biztosít növendékeinek. Például a 70. születésnapján Csajkovszkij Hegedűversenyét játszhattam a dirigálásával a Zeneakadémia nagytermében a MÁV Szimfonikusokkal. Ez azért is fontos, mert az ember abból tanulhatja a legtöbbet, hogy éles helyzetben a színpadon mit csinál. Miként korábban Szecsődi tanár úrnál, most Szenthelyi tanár úrnál is sokat vagyok színpadon, mindketten rengeteget játszatják növendékeiket.

– Nemcsak a koncertpódiumon, hanem versenyeken is sikert aratott. Melyik volt ezek közül a legfontosabb?

– Szerencsére csak akkor küldtek versenyekre, amikor már eljött az ideje, és megvolt már rajtam a rinocéroszbőr ahhoz, hogy kibírjam a stresszt és az ujjal mutogatást. Az utóbbi időben többnyire online versenyek voltak, többön is elindultam, volt olyan londoni és amerikai, amit meg is nyertem. Itthon a Határon innen és túl című tehetségkutató hegedűversenyen második lettem. Az igazán nagy versenyek még csak ezután következnek. Május 7-én utazom Dubajba, ott lesz az első igazán nagy versenyem, amelyre másfél-két órányi repertoárral kell készülnöm.

– Bachtól Bartókig nagyon változatos műsorral készül az április 25-i szegedi koncertre. Ez is a felkészülés része?

– Bartók második rapszódiáját nemrég tanultam meg, amikor kaptam egy felkérést a Zeneakadémia Solti-termébe, hogy lépjek fel március 25-én, a Bartók születésnapja alkalmából rendezett koncerten. Keveset játsszák ezt a darabot, valószínűleg azért, mert sokkal nehezebb, mint az első. Ha magyar fiatalként kimegyek egy nemzetközi versenyre, akkor virtuóz darabként mi mást játszhatnék, mint Bartókot? Örömmel játszom el Szegeden is. Bach nagyon megkapó darabja, a Chaccone a d-moll Partitából, amit még Szecsődi tanár úrnál tanultam meg. Egyik sarokköve a hegedűrepertoárnak, már csak terjedelme miatt is elég nagy kihívás, ezért választottam a versenyre és a szegedi estemre is. Játszom két Paganini Caprice-t, a 21-est és a 23-ast.

– A 24-est gyakrabban lehet hallani a koncerteken…

– Épp ezért kicsit lerágott csont is már. Kulisszatitok, hogy az ilyen darabokat nem is érdemes játszani versenyeken, mert a zsűri egyből a fejét támasztja, ha meghallja. Olyan, mint Bach g-moll Adaggiója, amit elsők között tanulnak meg hegedűórán a gyerekek. A 21-es Caprice-t azért választottam, mert ritkábban hallható, vannak benne olyan technikák, amelyek nagyon látványosak, és szeretem is játszani. Paganinit mindig szívesen gyakorlok, mert olyan, mint egy keresztrejtvény. Talán kicsit még bonyolultabb is annál. Az ember otthon gyakorol, szöszmötöl vele másfél-két órát, és egyszer csak megoldódik magától. Játszom Szegeden Brahms d-moll szonátáját is, ami egy igazi slágerdarab, és szerettem volna a koncert második felére kamarazenei produkciót is választani.

– Mit kell tudni kamarapartneréről, a japán zongoristáról, Souhei Yamagamiról?

– Nem régóta játszunk együtt. A Fesztiválzenekar MÜPA-beli Richard Strauss-maratonjára kaptam egy felkérést, hogy az Esz-dúr szonátát játsszam el, ami embert próbáló feladat a hegedűsöknek is, a zongoristák számára végképp. Mindössze egy hónapom volt a felkészülésre, sokáig nem is találtam zongoristát, két héttel a koncert előtt beszéltem Souhei Yamagamival, aki vállalta, hogy ilyen rövid idő alatt megtanulja. Végül nagyon jól sikerült a koncert. Utána a Magyar Zene Háza nyitó napján az esti nagy koncerten léptünk fel, és az is olyan nagyszerűen sikerült, mintha már nagyon régóta játszanánk együtt. Souhei Yamagami hazájában szerzett alapdiplomát, majd a Zeneakadémián tanult tovább. Jelenleg Baráti Kristóf osztályának korrepetitora, fantasztikus zongorista. Szegeden is játsszuk majd Saint-Saëns Bevezetés és rondo capriccioso-ját, amit imád a közönség, és amivel már többször felléptünk együtt.

– Nagy hegedűművészektől is eltérő véleményeket hallottam a hangszer fontosságával kapcsolatban. Egyesek szerint nem a hegedű a fontos, hanem a muzsikus felkészültsége, akár egy modern hangszeren is lehet csodálatosan játszani. Mások esküsznek a nagy mesterek régi hegedűire. Mit gondol erről?

– Én is egy régi hegedűn játszom, Rácz Pál hegedűkészítő mester jóvoltából, akinek nagy arzenálja van csodás hangszerekből. Én egy 1769-ben készült Lorenzo Carcassi-hegedűt kaptam tőle. Nagyon fontosnak tartom, hogy jó legyen a hangszer, de hegedűs nélkül nincs jó koncert. Szecsődi tanár úr néha úgy trenírozott, hogy a kezembe adott egy ismeretlen hegedűt, hogy azon játsszam. A Hubay-iskola erre is felkészíti az embert, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor szakad el a húr a koncerten. Akkor a szólistának ki kell kapnia a koncertmester kezéből a hegedűt, és azzal kell folytatnia tovább. Ruha Istvánnal történt egyszer, hogy a fantasztikus olasz hegedűjét nem engedték át a magyar–román határon, ezért kért a zenekartól egy másik hangszert, és azzal játszott a koncertjén. Igazából, ha valaki tud hegedülni, akkor minden hangszeren tud. Mégis nagyon fontos, hogy milyen hangszere van az embernek. Egy modern mesterhangszerrel, amit kifejezetten az adott hegedűsnek készítenek, egy közös utat járhat be az ember, ő rakja bele a hangot, ő trenírozza. A régi hangszerekhez egyfajta tisztelettel közelítenek a hegedűsök, hiszen nagy művészek játszottak rajta. Ugyanazt a darabot valószínűleg már sokan, sokszor megszólaltatták rajta. Az egy másfajta folyamat, időbe telik, amíg a hegedűs és a hegedű kiismeri egymást.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy fiatal hegedűsként másokat is halljon, koncertekre járjon, lemez- és YouTube-felvételeket hallgasson?

– Szergej Krilov szegedi koncertjére is hazajöttem, és egyébként is gyakran járok hangversenyekre. Rengeteg kiváló pedagógus és nagy hegedűs mesterkurzusán is részt vettem, a már említett Albert Markovon kívül jártam Zakhar Bron, Borisz Garlickij, Takács-Nagy Gábor, Pieter Schoeman, Kelemen Barnabás, Kirill Truszov és Giovanni Guzzo kurzusán is. Szerintem ez nagyon fontos, mert az ember összerakja magának azt a sok-sok dolgot, amit tanult, így alakul ki a saját stílusa, technikája. A neves orosz hegedűművész, Igor Bezrodnij például nem vitt magával hegedűt, amikor tanítani ment a Csajkovszkij Konzervatóriumba. Azt mondta, nem akarja, hogy leutánozzák a tanítványai. Nem tudom, én lehet, hogy tanítványként nem örültem volna neki, ha nem mutatja meg. Nekem ez fontos. Kell menni hallgatni előadásmódot, a jó dolgokat eltanulni.

– A nagy hegedűs legendák közül ki a kedvence?

– Jasha Heifetz, mint majdnem mindenkinek, nekem is nagy kedvencem. Nagyon szeretem a szélesebb körben kevésbé ismert Michael Rabint és Igor Bezrodnijt is. A magyarokról sem szabad megfeledkeznünk: Hubay Jenő, Szigeti József, Székely Zoltán, Kovács Dénes, Zathureczky Ede.

– Mi a jelentősége annak, hogy elnyerte a Fischer Annie-ösztöndíjat?

– Fontos és megtisztelő egy ilyen díj, pláne, hogy – ha jól tudom – én voltam az egyetlen hegedűs, aki megkapta. Az ösztöndíjjal menedzselés is jár. Már volt is olyan felkérés, amit ennek köszönhetően kaptam. Ha beleírja az ember az életrajzába, akkor a szakmában nagyjából be tudják lőni, hogy kiről, milyen színvonalról lehet szó.

– Mit szeretne elérni a pályán?

– Szeretek tervezni, szeretem tudni, merre megyek, és igyekszem tudatosan alakítani a sorsomat. A kellő alázattal és tisztelettel kell ehhez a pályához hozzáállni. Ha olyan fantasztikus szólisták vannak, mint a szegedi zeneszerető közönség számára is ismert Szergej Krilov, akkor én nem merem magamat szólistának titulálni. Úgy tudom magam elképzelni, hogy koncertmester, szólista, kamarazenész és tanár is lennék egyszerre.

– És ha nem érkezik meg a szólista, akkor beugrik helyette…

– Tényleg előfordult már ilyen is. A Magyar Kamarazenekarral játszottunk, de nem érkezett meg a próbára a szólista, ezért beugrottam helyette, mert sokszor játszottam már korábban a Rondo capricciosót. Egyébként ennek is köszönhetem, hogy a hétfői szegedi koncert után pénteken játszom majd az említett zenekarral a Festetics Palotában. Összetett, sokszínű művészi tevékenységet képzelek el magamnak. A zene nemzetközi, ezért szeretnék világszerte fellépni, de az otthonom biztosan Magyarországon lesz, és mindenhol a magyar hegedűművészetet képviselem majd.

Hollósi Zsolt

Fotók: Bucskó András és a szerző felvételei