Idén először Szegeden a Razordoll. Vágod?

Május elején adott otthont a Razordoll zenekar idei első koncertjének a szegedi Club Noir. A tagok néhány újonnan felvett dal mellett egy-két feldolgozással is feldobták a koncert hangulatát. Az eredmény: igazi grunge-os hangulat, erőteljes riffek, egy figyelemre méltó hang, és a koncert utáni őszinte válaszok.

Hogyan mutatnátok be a zenekart?

Laci: Először talán menjünk végig névről névre. Salánki Benjámin az énekesünk, Katona Ákos a basszusgitárosunk, Zombori Zoltán a dobosunk, és Kiss László a szólógitárosunk. A zenekart pedig Razordollnak hívják. Ez a név valahonnan származik, szerintem már senki sem tudja, hogy pontosan honnan.

Ben: Már én sem. Tudom, hogy én hoztam be és tök jól hangzott, de hogy miért, arra már nem emlékszem.

Hogyan kategorizálnátok magatokat?

Laci: Nem olyan rég csináltunk egy pár számos fellépést, és azok szerint, akik ott voltak és hallgatták, egy riff alapú, metálos, de azért kicsit populárisabb és nem nagyon szélsőséges, nagyon zúzós valami.

Ben: Bár olyan is van benne, nem?

Laci: Igen, olyan is van benne. A lényeg azonban az, hogy nem is igazán kell kategorizálni. De mondjuk a Metalhammer biztosan tudná.

Zoli: Tőlem is kérdezték egyszer, hogy milyen zenét játszol, én meg inkább megmutattam, hogy ilyet. De mondtam, hogy hangzásban azért vissza is nyúlunk a régi klasszikusabbakhoz. Legalábbis én úgy hallom.

Ben: Volt, aki stoner-nek nevezte. Én akkor hallottam először ezt a kifejezést.

Laci: Igen, a stoner viszont sokkal lassabb.

Ben: Én azt tudom, hogy a gimiben rákattantam a grunge-ra. És hogy ennek a zenének van-e köze a grunge-hoz vagy nincs, azt nem tudom. De engem például sokszor befolyásol. Nem csak amikor szövegeket, hanem amikor riffeket is kitalálok. De hogy ez micsoda, azt nem tudom.

Most egy kicsit menjünk vissza az időben. Hogyan döntöttétek el, hogy zenélni fogtok?

Laci: Nálam általános iskolában kezdődött. Akkor találtam az egyik újságban egy plakátot, amin volt egy Gibson-gitár és egy kisgyerek nézett föl rá. Talán egy Vodafone-reklám volt, és az volt ráírva, hogy „Valósítsd meg az álmaidat!”, vagy valami ilyesmi. Ezt a képet aztán nagyon sokat nézegettem, és azt gondoltam, hogy ez tök jó, és igazából szeretnék gitározni. És mellette volt egy angoltanárom, aki mindig gitározva tanított minket, és aztán alakult, ahogy kell.

Zoli: Biztos nagyon jó szövegei voltak.

Laci: Egyébként tényleg nagyon jó arc volt a nő. Aztán nagyjából nyolcadikos koromra kitaláltam, hogy nekem gitároznom kell majd mindenféleképpen.

Ákos: Én talán 16 évesen kezdtem. Volt egy haverom, aki gitáros volt, volt egy papucsos műhelyünk, és ott próbáltunk. Mindenki gitározott. Volt egy dobos, és mellette nyolc gitáros. Valakinek basszusoznia kellett, én meg mondtam, hogy egye-fene bevállalom. Utána gyűjtögettem, vettem egy jó basszusgitárt. Nagyjából így kezdődött.

Ben: Kiskoromban, miután édesanyám fuvolaművész, megpróbált engem tanítani furulyázni és zongorázni. De én meg amilyen fafejű voltam, mondtam neki, hogy én nem akarom ezt csinálni, mert másoknak sem kell az óvodában. Édesanyám pedig volt olyan elnéző, hogy azt mondja, jó, akkor ne csináld. Ennek az lett az eredménye, hogy régen tudtam kottát olvasni, de ma már nem tudok. Aztán 16 évesen kitaláltuk az osztályban, hogy csináljunk egy zenekart. Ezt Kiszin Miklós tanár úrnak köszönhettük, aki az énektanárunk volt, és akinek a fia most éppen a Ganxtáéknál játszik. Szóval az óráira mindig behozott hangszereket, és ezeket ki lehetett próbálni. Mi pedig kitaláltuk, hogy ezt fogjuk majd csinálni. Az egyik srác mondta, hogy ő majd dobolni fog, aztán egy másik, hogy ő majd gitározni, és én meg a basszusgitárt választottam. Aztán ők azóta már nem zenélnek, én meg nem basszusgitározom. Vagyis gitározom, meg próbálok énekelni, de nem tudom, mi lesz belőle. Szóval 16 éves koromban volt az, hogy ezt az egészet elkezdtem.

Zoli: Valószínüleg az én sztorim lesz a legunalmasabb. Nekem az édesapám dobolt, de ő ilyen autodidakta módon, és azóta is „lakodalmas” stílusban nyomja. Nagyon jó a ritmusérzéke, szó se róla. Engem pedig 7 éves koromban írattak be a zeneiskolába Mórahalomra, és én azóta tanulok zenét, bár én elsősorban a klasszikus vonalon maradtam. Azt hiszem, 5-6 évet járhattam, és folyamatosan részt vettem a fúvós zenekarban, utána pedig beíratkoztam a konzervatóriumba. És itt jön aztán a feketeleves, mert azt meg nem végeztem el. De azóta is elsősorban inkább a klasszikus vonalon mozogtam, mellette azért a dobszerelésen is próbálkoztam, meg itt-ott elektronikus zenében, és végül itt kötöttem ki.

Laci: Az elektronikus zenével szerintem egy kicsit többet foglalkoztál, nem?

Zoli: Készítgettem zenéket, amiket csak egy kis kör hallott gyakorlatilag, akiknek lejátszottam. A barátaimmal pedig hét évig csináltuk a Smoke Break nevezetű formációt, ami a Jatéban is volt, és így tovább. Ott voltam DJ. És a Laciék kerestek meg pár hónappal ezelőtt, vagy valamikor nyáron, hogy részt vennék-e ebben a formációban, mert hogy nincsen dobosuk, illetve hallottak itt engem ebben a jam-ben, és így kerültem végül is ebbe a zenekarba. De a zenéléshez mindig is közöm volt életem folyamán kisebb-nagyobb részben. Most megint nagyobban, de hát ez így van jól.

Kik hatottak a zenétekre?

Ben: Rám a Laci.

Ákos: Rám a Beni.

Zoli: Rám az alkohol.

Ben: Ugye ahogy azt mondtam korábban is, rám ezek a grunge-os témák hatottak, amelyeket szeretek is hallgatni. Ez a Godsmacktől kezdve sok minden Mike Pattonig, bár ő már nem grunge, de az ő elembeteg dolgait szívesen hallgatom. Aztán Alice in Chains, ez tipikus grunge, vagy a Pearl Jam például.

Laci: Szeretem a rock’n’roll-os dolgokat. Nem mondanám, hogy olyan nagyon hatottak rám, de nagyon szeretem őket. Nekem például nagy kedvencem Brian Setzer és az ő hangzásvilága. Van egy másik formációnk is és ott is csalogatjuk elő ezt a fajta dolgot. Rám egyébként meg tényleg ezek az alap hollywoodi rock’n’roll zenekarok hatottak. Például nekem a Guns’n’Roses vonal volt mindig, ami tetszett, azt is próbáltam mindig csinálni, csak hát az a baj, hogy nem lehetsz olyan teljesen.

Zoli: Hát, meg nem is kell.

Laci: Aztán meg jöttek a „fertőzések” is, például a tagokkal való találkozások, amik elviszik az egészet egy bizonyos irányba. És aztán végül is egyáltalán nem rock n’roll az, amit mi csinálunk, szerintem, annak ellenére, hogy én azért pár olyan riffelést beleraktam.

Zoli: Mondjuk én is csak ezt tudom mondani, hogy például az életem utolsó hét-tíz évét igazából elektronikus zenével töltöttem. Rám például az hatott, és próbálom azokat a dolgokat megcsinálni, amit mondjuk, egy dobgéppel oldanak meg. Én ezt próbálom utánozni. Tehát mondhatjuk, hogy az is hatott rám. Meg hát producerként, amikor az ember leül zenét csinálni, akkor ott már nem csak dobokról van szó, hanem dallamokról, basszusról, és a többiről. Dobolás szintjén viszont, ha élő embert kellene mondanom, Jojo Mayer a példaképem, aki éppen az a csávó, aki úgy dobol, mint egy dobgép. Ilyet még életemben nem láttam. Rám például ilyenek hatottak.

Ákos: Csatlakozom Lacihoz: Guns’n’Roses, aztán Nirvana, Pearl Jam, Alice in Chains.

És mióta játszik ez a formáció?

Ben: Így most, ahogy most vagyunk, tavaly ősz óta.

Ákos: Tavaly ősz óta. Akkor kezdődtek a próbák.

Ben: Mert előtte ugye volt egy másik felállás. Ott mindenkinek más baja volt, aztán szétmentünk, majd megint összejöttünk. Merthogy van hat számunk, amit fel kellene vennünk. Aztán az se jött össze úgy, ahogy az kellett volna. Volt egy pár változás, de most tök jó. Én legalábbis nagyon bízom benne.

Játszottatok a mai koncerten feldolgozásokat és saját dalokat is. Milyen arányban játszátok általában ezeket a koncerteken?

Laci: Általában 80-20 vagy inkább 90-10 százalékban játszunk saját dalokat, illetve feldolgozásokat.

Ben: Általában sajátot szoktunk, és csak azért néztünk át most egy-két feldolgozást, hogy földobjuk a koncertet.

Hogyan írjátok a dalaitokat?

Ben: Sokan meg szokták kérdezni, hogy miért angolul éneklünk és miért nem magyarul. Ennek nagyon egyszerű oka van. Én angol nyelvű számokon nőttem fel, és nem tudnék egy olyan magyar nyelvű számot mondani, bár a Nyersnek van egy olyan száma, amit nagyon szeretek, a Béna, de ezen kívül nem igazán hallgatok magyar zenét. És innentől kezdve, mivel én írom a szövegeket, ez jött, így alakult. De volt olyan is, hogy egy volt tagunk azt mondta, hogy legyen egy olyan szám, ahol az a refrén, hogy „hmmm… I’m in love again”, és akkor eköré írtam én egy dalszöveget. Általában egyébként ez nem így szokott lenni. Zeneileg pedig mindenki szokott ötleteket hozni, bár ez a mindenki most általában úgy néz ki, hogy Laci meg én.

Laci: Nagyrészt egyébként a gitár viszi ezt a zenét. Tehát nem lehet azt mondani, hogy Benivel ketten csináljuk ezt, mert az baromira nem lenne igaz. Az az igazság, hogy megvan egy szöveg története, vannak ennek külön részei, és persze mindenki gitározgat. Van mellé egy számítógépes raktár, amiben benne vannak a zenék, és ahonnan bármikor elő lehet húzni, és hozzá lehet tenni ezt-azt, amazt. Így aztán lesz egy ötlethalmaz, és aztán ezt ki kell egészíteni azzal, hogy milyen basszus vagy milyen dob legyen rá, és akkor áll össze. Tehát valójában az egész úgy indul el, hogy Beni ír egy szöveget, arra csinál valamilyen zajt, és aztán azt elkezdjük gyúrni, forgatni, dolgozni vele. Nem olyan nagy sikertörténet, de ez van.

Ben: A My Black Song is ilyen volt például. Hoztam egy ötletet, hogy így kellene. Laci pedig mondta, hogy oké, de várjunk, első rész, második rész, első rész, második rész, aztán refrén és vége… de most ez hogy néz már ki. Inkább tegyünk bele valami mást, meg jöhet egy intró. És aztán az egész ki lett színezve, és attól szól ilyen jól, hogy nem egy ember rakta össze, hanem többen.

Ha szükség volna rá, akkor hány napon keresztül tudnátok koncertezni?

Ben: Én már most teljesen lefáradtam.

Zoli: Én is elfáradtam. Bár most volt olyan, hogy kapásból pénteken próba, meg szombaton is…

Laci: Az a baj, hogy az öli meg az embert igazán, hogy ugye most hármat játszottunk egymás után.

Ben: Hát, nézd, amikor volt az Easy Ride Jam-es buli, amikor nem mindenki játszott végig, de azért egy jó darabig.

Laci: Ott este 8-9 órától hajnali egyig azért szólt a zene folyamatosan. Mondjuk fölváltva, más zenészekkel is.

Zoli: De ha életek múlnának rajta, akkor bevetném a DJ-tudásomat, és amikor elfáradnak a zenészek, akkor segítenék rajtuk.

Laci: De ha nagyon felszívnánk magunkat, akkor azért egy estét teljesen végig tudnánk játszani. Persze ahhoz persze kellenek az ismerősök is, meg a közönség.

Ben: Meg a kardio.

Mik a további tervek?

Laci: Én még iszom egy sört.

Ákos: Szerintem én is, utána nagyszínpad.

Ben: Nem tudom. Ugye elvileg azért álltunk újra össze, azért jött ez a formáció, hogy felvegyük ezeket az ötleteinket. Most van körülbelül 8 olyan számunk, amit szeretnénk fölvenni, és van még egy-kettő, amit még tökéletesíteni kellene. Ez a rövid távú terv, aztán… nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem tartom célomnak azt, hogy ebből éljek meg, vagy ezt csináljam, mert nem nekem való ez az élet. Viszont így, hogy hetente fellépünk… így teljesen jó.

Zoli: Én azt mondom, hogy amink van, abból kell gazdálkodni. És a hosszútávú terv talán az, hogy olyan koncerteket csináljunk, ahol az emberek azt mondják, hogy „Ez baromi jó volt!” Mert voltam én már sikítozós bulikban, ahol a kutyát nem érdekelte, hogy ki volt a pult mögött, vagy ki zenél, és a végén mégis úgy jöttem el, hogy a mindenit, ez egy iszonyat jó buli volt, mert tényleg ott őrjöngtek nekem 150-200-an. Szóval jó bulit csináltam, és én is jól éreztem magam.

Ben: Most én is nagyon élveztem. Szerintem tök jó közönségünk volt.

Laci: Abszolút.

Mi volt eddigi a legnagyobb kihívás számotokra?

Zoli: Melyik szám mondjuk?

Ben: Szerintem a Knives.

Zoli: Amit nem csináltunk meg?

Ákos: Amit a Zoli nem tanult meg.

Zoli: Nem tanultam meg, tényleg.

Ben: Hónapok óta nem. Pedig annyiszor elővettük, de mindig abban maradtunk, hogy csak akkor kezdjük el, ha a jövő heti próbára átnézed. Te meg „Oké!”, és aztán mégsem. Szóval, ez szerintem nálunk még mindig kihívás.

Ha Ozzyval találkoznátok, mit kérdeznétek tőle?

Ben: Attól tartok, úgysem értenénk.

Laci: Ő már történelem. Őt már nem kérdezném semmiről.

Ha egy napra bárkinek a bőrébe bújhatnátok. Kit választanátok?

Zoli: Hú, ez egy rafkós kérdés.

Laci: De nem ez a texas-i láncfűtészes, ugye?

Ben: Ne szó szerint értsd!

Ákos: Vágási Feri. Mert ő a gazdagréti Batman. Igazából ennyi.

Zoli: Én Neil Armstrong. Azért, mert egy űrhajós volt. És az űrhajósok nagyon menők.

Ben: Nem ő trombitált nagyon jól, igaz?

Laci: Nekem nincs ilyen tervem, hogy más bőrébe bújjak. Épp elég a sajátom is. Nem hogy másé.

Ben: Tőlem azt kérdezte egy volt gimis osztálytársam, amikor összefutottam vele 14 év után először, hogy boldog vagyok-e. És én azt mondtam, hogy igen. Erre ő totál meglepődött, mert azt mondta, hogy akivel eddig beszélt, az nem volt boldog. És mivel boldog vagyok, ezért nem terveztem, és nem is gondolkodtam még azon, hogy de jó lenne más bőrébe bújni.

Szerintetek a zombik megválthatók?

Zoli: Ezt most tudományosan kell megmagyarázni, vagy ahogy gondoljuk? Mert a zombik már halottak, már nem élnek. Ezért élőhalottak.

Ben: Hát én néztem egy filmet, amiben az jött ki, hogy igen, de én  a filmekben nem hiszek, a zombikban viszont igen.

Laci: Pedig a legjobb zombis film az a Hullajó. Szerintem az annyira klasszikus!

Ben: Igen, abszolút.

Zoli: Szerintem nem megválthatók. De úgy érted, vissza lehet-e őket hozni?

Ben: Figyelj, most fogsz egy zombit, aminek lóg a fél szeme, kilóg a bele, nincs alsó állkapcsa. Milyen érzés, hogy visszajön, és nincs alsó állkapcsa. Hogy fog enni? Szerintem nem éri meg visszahozni!

Nektek is felteszem a kérdést, hogy ha a Lego gyártana pengetőt, használnátok-e?

Laci: Ha a Lego gyártana pengetőt? Az milyen kis pici lenne? Abba a kis U-alakú kézbe hogyan lehetne belerakni a pengetőt? És utána a kezébe adnánk egy gitárt… hogy fogná azt meg?

Zoli: Vagy ha dobverőt!

Ákos: Á, a dobos nem zenész. Ahogy a basszusgitáros sem az.

Az interjút készítette Kanizsai Ágnes

[nggallery id=160]