Tiszatájonline | 2020. február 28.

Hetedik

PÁL TAMÁS KONCERTJE
Túl van már hetedik X-en, és talán hétszer is elvezényelte már Beethoven A-dúr szimfóniáját. Legutóbbi koncertjén, február 25-én, a Szegedi Nemzeti Színházban egy Haydn szimfóniával és egy Mozart versenyművel rakta össze, ami jól jelzi honnan akarta megközelíteni a művet: a bécsi klasszika felől… – MÁROK TAMÁS BESZÁMOLÓJA

PÁL TAMÁS KONCERTJE

Túl van már Pál Tamás hetedik X-en, és talán hétszer is elvezényelte már Beethoven A-dúr szimfóniáját. Legutóbbi koncertjén, február 25-én, a Szegedi Nemzeti Színházban egy Haydn szimfóniával és egy Mozart versenyművel rakta össze, ami jól jelzi honnan akarta megközelíteni a művet: a bécsi klasszika felől.

Azért is érdekes ez a döntés, mert a bonni mesternek ez a legkomplexebb szimfóniája. Annyiféle hangulat, váltás, ötlet van benne, hogy minden karmester és zenekar megtalálhatja benne az egyéniségének legmegfelelőbb színeket. Pálnál az a legérdekesebb, hogy nem gondolja túl a darabot. Mindvégig megtartja a mű alaphangulatát, az életörömöt.

Legföltűnőbb ez a második, úgynevezett lassú tételben. Itt a karmesterek hajlamosak eldirigálni a közelgő világvégét, de legalábbis a világfájdalmat. Pedig a tempó csak Allegretto, amit gyorsacskánnak szoktak fordítani. Nem arról van szó, hogy életünk szerelme örökre elhagyott bennünket, netán öngyilkos lett, vagy legjobb barátunk kebelére borult – pusztán két hete nem válaszol a leveleinkre.

Pál Tamás mai értékelésénél rendre kiemelik, hogy 80 fölött is milyen jó fizikai állapotban van, mekkora energiák lakoznak benne, s ezeket mennyire képes átadni muzsikusainak is. Ez persze igaz és csodálatos, ezen az estén is szembetűnő volt, milyen odaadóan, elkötelezetten követte őt a Szegedi Szimfonikus Zenekar. Ám legalább ennyire érdekes az a szellemi frissesség, ahogy ránéz egy-egy sokszor vezényelt darabra. Semmi rutin, semmi szokvány, éppenhogy rendre a felfogás, az értelmezés újszerűségével, fiatalosságával és egyszerűségével lep meg.

A zárótételt elemezték bacchhanáliának, részeg tántorgásnak, Wagner egyenesen „a tánc apoteózisának” nevezte. Nos, ezen az estén sokkal erősebb volt a tánc, mint az apoteózis. Az Allegro con brio élettelien, de minden pátosztól mentesen csendült föl. Vannak, akik ebből a felfogásból hiányolják a gyötrőbb fájdalmakat, a mélyebb drámaiságot, s ilyenformán a szimfónia és a karmester egyénisége közötti távolságot sejtenek. Pedig tudhatnák, amit Attila oly frappánsan fogalmazott: „A hetedik te magad légy!”

Márok Tamás