Fájdalmunk a hegedűben

LISA BATIASHVILI & DANIEL BARENBOIM – TCHAIKOVSKY AND SIBELIUS: VIOLIN CONCERTOS

Azt gondolná az ember, hogy ilyen névvel lehetetlen nagy karriert befutni, mert hát a közönség alig tudja kiejteni, az interneten keresi, hogyan is kell azt mondani: Lisa Batiashvili. Persze, az élet valahogy mindig rácáfol az elégedetlenkedőkre, a grúz lány, aki egyébként még nehezebben kimondható névvel (Elisabed Batiashvili) született, most már nem lány, hanem asszony, és abból él, hogy olyan szépen hegedül, ahogy csak kevesen. Fontos a név, fontos a külcsín, de Lisa Batiashvili útja valahogy mégiscsak azt mutatja, ha úgy játszod Beethovent és Brahmst, hogy az emberek odáig vannak, akkor minden mindegy.

Batiashvili nagyjából most van a karrierje felénél, és hát volt bennem aggodalom az új lemez előtt, hogy talán jön az elfáradás, a tisztes középszer, a fásultság időszaka. Talán hamarosan eljön ez is, mindenesetre olyan élményt ad ez a rövidke album, hogy csak azt tudom mondani: hűha. Hűha, mert Sibeliust így még nem hallottam senkitől, ilyen erővel még nem szóltak azok a hegedűversenyek, amelyeket szokás annyival lerendezni, hogy jó, jó, a nagy finn zeneszerző írta őket, de hagyjuk, nem túl izgalmas. Izgalmas, és éppen azért, mert Batiashvili úgy indítja a D-dúr darabokat, hogy az ember hátán feláll a szőr, érzi az erőt, de azt az erőt, amelyben ott a fájdalom, valami elmondhatatlanul keserves csalódás. Mintha ez volna a zene csodája: azt érezzük, ami esetleg nincs is a műben, de hát néhány húrral el lehet mondani mindent. Úgy is, hogy Batiashvili a szó klasszikus értelmében véve nem egy virtuóz figura, legalábbis nem akarja mutogatni, hogy mekkora művész ám ő, így nincsenek erős váltások, nagy nekiindulások.

Van viszont megannyi okos megoldás, és például a közel húszperces Sibelius-tételben végig tudja, mikor kell lassítani, mikor lehet váltani, mikor fogja azt érezni az ember, hogy megtörtént a katarzis. Mert megtörténik a katarzis, és ehhez még Csajkovszkij D-moll hegedű- és zongoraversenyei sem kellenek, amelyek azért mindenképpen csalódást jelentenek Sibelius után. Nehezen indulnak be, csak az erőt érezni, és nem azt a finomságot, mély fájdalmat, amit a korábbi tételeknél. Mondjuk, ebben talán van szerepe Daniel Barenboimnak is, aki valami olyan unalmasan vezényli a zenekart, hogy igazából észre sem lehet venni, hogy ő is részt vett a lemez készítésében. Bár lehet arról van szó, Lisa Batiashvili egyszerű túl jó.

Nem tudom, de őszintén szólva annyira nem is érdekel, ameddig ott van nekem az a három csodálatos Sibelius-tétel.

Gera Márton

Lisa Batiashvili & Daniel Barenboim – Tchaikovsky and Sibelius: Violin Concertos

Deutsche Grammophon, 2016