Egy őrült jenki naplója

A ’Seven Nation Army’ skandálhatósága okán az ekkor még ifjonc és bohó Jacket ma még azok is ismerik, akik igazából nem, különösen fura tehát, hogy új szólólemezét hallgatva sokan valószínűleg azok közül sem találnak rá szavakat, akik hozzám hasonlóan akár másfél-két évtizede követik. Az április elején megjelent Fear of the Dawn megmutatja, mi történik, ha egy közel két éves karanténkorszak elején az ember papnevelde helyett a stúdióba menekül, és valamivel később még a gyógyszere is végleg elgurul. Jack White beleőrült ebbe, csak hát ő olyan valaki, akinek rendre a téboly áll a legjobban.

Négy év és egy beékelődő világjárvány telt el a máig megosztó Boarding House Reach 2018-as megjelenése óta, ami a White Stripes feloszlásán innen egyszerre volt Jack White szólókarrierjének rút kiskacsája és legfontosabb mérföldköve is. A korábbi, fekete-fehér-piros helyett diszkrét újratervezés után fekete-fehér-kékben pompázó korongok, a Blunderbuss és a 2014-es Lazaretto is kacérkodott ugyan kísérletezőbb hangszerelési megoldásokkal, túlnyomóan mégis megmaradtak a jól bevált neo-blues/neo-country keveréknél. Részben ezért is hagytak a vártnál kisebb nyomot. A ‘dögös rockszámok közé betoldott bájos balladák’ esztétikai főcsapásáról először a 2018-as lemez merészelt érdemben letérni egy avantgárd kormányrándítással – csak aztán rossz irányba pörgött ki a hajtűkanyarból. A Boarding House Reach szinte csak lassú-középtempós számokkal, kínosan hipszteres rapszövegekkel és minden egységességet nélkülöző, csapongó elektronikus hangzásokkal operált, ami a korábbi lemezek hagyományosságát remekül ellenpontozta ugyan, az ellentétes irányú extrém kilengés miatt mégsem lett túlzottan szerethető. Egyedül a már évekkel korábban megírt ’Over and Over and Over’ tudott valóban elsöprő és vérpezsdítő lenni róla a mainstreamben szokatlan hangszerelési ötleteivel, a versszakokat feldobó tört ritmussal vagy épp a vissza-visszatérő, szándékoltan hamis „over and over” vokálsávval.

Mindezek fényében különösen felvillanyozó hallani, ahogy az új lemez ügyesen kitapogatja azt az egyetlen apró egérlyukat, amit a Boarding House Reach az ’Over and Over…’ formájában nyitva hagyott, majd egy hatalmas betongolyóval nem csak a lyukat, de vele együtt magát a falat is ellentmondást nem tűrően átüti. Az új irány már az első fél percből tökéletesen kiolvasható: a ’Taking Me Back’ kirobbanó, túlvezérelt felütésének kőprimitív motívuma úgy csap az asztalra, ahogy Jack White-szám talán a ’High Ball Stepper’ óta nem csapott. Aztán Jack dobolni kezd – a gyülekezési korlátozások miatt a lemez több számában is mindent egyedül játszott fel –, a ’Like I Love You’ feszes hip-hop beatjét idéző ritmus pedig teljesen kihúzza alólam a szőnyeget. (Széljegyzet a képernyő margójára: sose hittem volna, hogy egy nap ennyire könnyű és jogos lesz Justin Timberlake-et egy Jack White-cikkbe csempészni.)

A ‘Taking Me Back’ határozott felütése után az immár legalább huszonöt éves múltra visszatekintő White-életmű eddigi legtöményebb és legszórakoztatóbb albuma következik. A korai szólólemezek dallistáinak állandó gyors-lassú, zúzós-akusztikus billegésével szemben a Fear of the Dawn nem finomkodik és nem balanszíroz, sőt közel semmilyen tekintettel nincs a hallgató vélt vagy valós előzetes elvárásaira. A jelek szerint leginkább a Boarding House Reach még kiforratlan kísérleti ösvényének kiszélesítése érdekli, ami a közönség tudatos megizzasztásával egyben őszinte szűrőként is működik. Karrierje során nem először Jack zavarba ejtő elszántsággal bízik benne, hogy személyes víziója és technikai zsenialitása gond nélkül magával rántja majd a hallgatót, ami nyilván kétesélyes rizikó, de legalább végre olyan tudatos és önkéntes kockázat, amit mainstream körökben egyre kevésbé divatos vállalni.

A album tempója az első perctől  a váratlan megoldások vonzerejére épít. A nyitódal számtalan jobbra-balra cikázó, lassuló-gyorsuló digitális effektje után lélegzetvételnyi időnk sincs a címadó ’Fear of the Dawn’ tereminnel megbolondított zúzása előtt, amiben White két teljes perc erejéig végre valahogy úgy dühös, ahogy Moby anno a ‘Come On Baby’-ben, csak kevésbé félmeztelen és kopasz (attitűdjükön túl a két dal zeneileg is közeli rokonságot mutat, érdemes egymás mellé tenni őket). A címadó szám punkos frusztrációja ugyanígy tetten érhető a lemez másik felvillanyozóan vitriolos dalában, a ’What’s the Trick?’-ben is. A szám tovább erősíti Jack eddig sem diszkrét ‘őrült tudós’ karakterét, aki ezúttal valószínűleg egy szétvert laboratóriumban vagdalkozik és tébolyodik meg a címben megfogalmazott költői kérdésen töprengve. A „This is my first / my worst / my past / and my last / imperfect effort” szavanként odaköpött kinyilatkoztatásának súlyát jól mutatja, hogy a perfekcionizmussal mindig hadilábon álló White rögeszmés dalszövege mellett egy bűntény helyszínén is simán el tudom képzelni vörös festékkel a falra kenve.

A kirobbanó indulat mellett a Fear of the Dawn példátlan eklektikussága mellett sem mehetünk el szó nélkül, amit talán az ’Into the Twilight’ példáz a legjobban. Az elektronikus zene berkeibe merészkedő, egészen randomnak tűnő hangmintákkal operáló kollázsban kiemelt helyet kap a Manhattan Transfer 1979-es ’Twilight Zone/Twilight Tone’ című slágerének egy fülbemászó részlete, de hallhatjuk Bobby McFerrin és William S. Burroughs hangját is. Az ikonikus író megidézett, nyomasztóan képszerű mondata – “When you cut into the present, the future leaks out” – akár a teljes lemez mottója is lehetne, a hangminták, zajok és kaparós gitártónusok között pedig mindeközben mintha egy nem létező dal remixét hallgatnánk, ami sokkal érdekesebbre sikerült, mint a sose-volt eredeti. A közel öt perces ötletfeszt húzása ellenállhatatlan, és bár az alap kínosan hajaz a Daft Punk-féle ‘Robot Rock’-ra, a szédítő struktúra és a Sonic Youth-os zajbetétek azért csavarnak egy fontosat az elsőre nyilvánvalónak tűnő inspiráción. Hát ezt vártam én az új Jack White szólólemeztől? Dalokat, amikre Prince is bőszen bólogatott volna egy gót divatbemutatón valamikor a nyolcvanas évek derekán? Hát nem. Nagyon nem, de talán épp ezért tetszik annyira.

Ugyanezért tetszik a lemezen tisztán felfedezhető zenei stílusok zsúfolt listája is, amin a hip-hoptól a noise rockig, a retró house-tól a heavy metálig, a jazz és a progresszív rock barokkos esztétikájától egészen a pop punkig rengeteg zsáner megcsillan egy-egy pillanatra. Az eddig méltatlanul hanyagolt ‘Eosophobia’ például a jazz és a progresszív rock játékosságát idézi, ráadásul bevezeti a lemezen több dalban is visszaköszönő azonos motívumok technikáját, amivel White karrierje során talán először bontja meg az egy adott albumon szereplő dalok közti éles határvonalakat. A jazzes, vészjóslóan hömpölygő ‘Eosophobia’ az album utolsó harmadában egy improvizatív zenekari jammelés formájában egy az egyben visszatér, a ‘Dusk’ című nyúlfarknyi zenei közjáték pedig később a ‘Morning, Noon and Night’ szerves részeként nyer értelmet. Az egymástól hermetikusan elszigetelt dalok helyett hosszabb-rövidebb zenei motívumokban, azok variációiban és egymásba fonódó ciklusaiban gondolkodó dalszerzés egyértelműen a 70-es évek, a konceptalbumok hőskora előtti tisztelgés, és bár a Fear of the Dawn-on mindez még inkább csak jelzésértékű, afféle extra, jómagam a hallottak alapján nem lepődnék meg egy hosszabb, akár tíz-húsz perces Jack White opuszon sem valamikor a nem túl távoli jövőben. Dave Grohl pár éve már csinált ilyet, de képzeljük csak el, mit kezdene egy ennyivel szabadabb formátummal kedvenc detroiti kárpitosinasunk?

A múlt árnyalatainak halványabb-élénkebb megidézése nélkül Jack persze még mindig képtelen bármit is kiadni a kezéből, újabb fontos érdem tehát, hogy a teljes zenei tébolydában itt-ott újra megcsillan a White Stripes játékos, gyermeki egyszerűsége is. A ’That Was Then, This Is Now’ mintha teljes valójában erre reflektálna: egyrészt gond nélkül elférne az utolsó White Stripes-lemezen mondjuk az ’I’m Slowly Turning Into You’ b-oldalas testvéreként, a középső szekció pop punkos, a Paramore hőskorát idéző tempó- és hangulatváltása viszont egyből a jelenbe rántja a nosztalgiát, felpofozza a múltba révedést és kikacsint az értő hallgatóra is. Úgy érzem, sok szempontból éppen a ‘művészi előretekintés’ ezen ritka képessége áll a Fear of the Dawn középpontjában, értsük ezalatt akár a klasszikus dalstruktúrák megbontását, a hallgatói elvárások jelentette teher elengedését, a szabad kísérletezésre való nyitottságot vagy az analóg minimalizmus átmeneti megcsalását a digitális maximalizmussal. Jack White mindet megcélozza ezen az egészen elsöprő lendületű albumon, a találatok szubjektív hitelesítése már a hallgatók egyéni feladata.

A fenti okfejtést elszántan fenntartva is biztosra veszem, hogy ez a lemez sokaknak nem fog tetszeni. Elképzelni sem túl nehéz, miért: túl zaklatott, szélsőségesen öntörvényű és „mesterségesen megkonstruált” – mondjuk az „organikusan létrejöttel” szembeállítva. Tökéletesen elfogadva az efféle egyéni ízlésből táplálkozó – ennélfogva tehát jogos – kritikákat, jómagam minden hallgatás után egyre szilárdabb meggyőződéssel állítom, hogy a White Stripes-féle Elephant óta a Fear of the Dawn Jack White karrierjének legfontosabb és legkiválóbb teljesítménye. Előremutató, robbanékony és végtelenül szórakoztató, egyetlen buktatója az élő koncerthelyzet lehet: egy, a stúdiós varázslásra, randomnak tűnő hangmintákra és szédítő digitális effektekre ekkora hangsúlyt fektető hangzás borzasztóan nehezen reprodukálható egy aréna vagy fesztivál színpadán. Kérdés persze, hogy cél-e egyáltalán az anyag tűpontos visszaadása; egyáltalán nem lepődnék meg, ha a dalok élő verzióival kapcsolatban Jack kiszámíthatatlan természetéhez híven valami egészen mást tartogatna a számunkra. Koncertek ide vagy oda, kvázi veterán rajongóként a legőszintébb örömmel az tölt el, hogy tíz év, két oké/elmegy és egy vakvágányos próbálkozás után Jack White végre önállóan is alkotott valamit, amiért fenntartások nélkül, teljes szívvel lehet lelkesedni. Mert teljes szívvel lelkesedni jó. Nem is nagyon tudok jobbat elképzelni – biztos ezért hiányzott annyira!

Nagy Ambrus

Jack White – Fear of the Dawn
2022, Third Man Records
Spotify