tiszatáj | 2019. november 28.

Baritonpárbaj

KELEMEN-KÁLMÁNDY-PÁL-VERDI A BUDAPEST MUSIC CENTERBEN
Az operaszínpadon gyakori a párbaj, de azonos hangfajú énekesek ritkán csapnak össze. Baritonpárbajról nem tudok, bariton-bariton duett az alaprepertoárban is csak egy van: Falstaff és Ford kettőse Verdi operájában. A Budapest Music Center sorozatában most Verdi hőseit vették sorra. Először a nőket, azaz a szopránokat, most pedig a férfiakat, a baritonokat… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

KELEMEN–KÁLMÁNDY–PÁL–VERDI A BUDAPEST MUSIC CENTERBEN

Az operaszínpadon gyakori a párbaj, de azonos hangfajú énekesek ritkán csapnak össze. Baritonpárbajról nem tudok, bariton-bariton duett az alaprepertoárban is csak egy van: Falstaff és Ford kettőse Verdi operájában.

A Budapest Music Center sorozatában most Verdi hőseit vették sorra. Először a nőket, azaz a szopránokat, most pedig a férfiakat, a baritonokat. A címet kissé nehéz megérteni, hisz a magyar nyelvben nincsenek nemek. Az olaszban vannak, egyes szám harmadik személyben a lei nőt, a lui férfit jelöl. (A maestro utolsó remekének, a Falstaff első felvonásának második képe jut eszünkbe, amikor egymást felismerve először Annuska és Fenton, majd Alice és Ford így énekelnek: „E lei! E lui! E lei! E Lui” Ez ő! Ez ő! – mondogatja a magyar fordítás, de a nemek finom váltakozását nem tudja visszaadni.) Két egymást követő este két művész énekelte el egy kivétellel ugyanazt a programot, amit párbajnak is fölfoghatunk.

Nem lenne értelme az összehasonlításnak, ha nem hasonló képességű énekeseket hallottunk volna. Kelemen Zoltán és Kálmándy Mihály mindketten nemcsak nagyon jó énekesek, de igazi Verdi baritonok. A program hat nehéz Verdi-áriából állt. A mai magyar mezőnyben (a tiszteletbeli magyar Alexandru Agachét leszámítva) nincs is szólamtárs, aki ezt a programot hasonló színvonalon, vagy egyáltalán végig tudná énekelni.

De milyen is a Verdi-bariton? Sötét tónusú és erőteljes orgánum, amely alkalmas a drámai kifejezésre. A híres Paolo Gavanelli, szerint a bariton fogalmát igazából Verdi alkotta meg. Mozartnál a basszus és a bariton legtöbbször nem különül el. Bellininél és Donizettinél is cserélgetni lehet őket, a bariton inkább magasabb basszust jelent. Rossini Figarója a magas fekvésével kivétel. Verdi a megelőző korokhoz képest a baritont körülbelül két hanggal, egy szekunddal följebb tolta. S ez a feszítettebb fekvés fölfokozza a drámaiságot. Egy vérbeli Verdi-baritonnak a hangja az egyvonalas d és g közötti magasságban is megőrzi sötét színét, erejét és fényét. Nos, mind Kelemen, mind Kálmándy ilyen hang.

A program összeállítói azonban nem vették teljesen komolyan az általuk adott címet (Lui) és az alcímet (Apák, szerelmek, barátok). Hiányosan vették sorra milyen szerepekben is használja Verdi a középfekvésű férfihangot. Barát volt, apa kettő is és megcsalt férj, aki egyben barát is. Ám hiányzott például a szerelmes férfi, akit legszebben talán Luna gróf képvisel az életműben. És nem jutott már idő vagy energia a mester komikus baritonalakjának, Falstaffnak vagy tragikomikus Fordnak a megidézésére. Összekötő meséjében Eckhart Gábor olasz operaházakról vetített képeket, Verdi leveleiből idézgetett, a drámai szituációkat vázolta föl, alig ejtett szót a férfiszerepek változatosságáról. Életművének első felében Verdi a hagyományhoz kapcsolódva sok kétrészes áriát komponált, ahol egy énekbeszédes bevezetés után következik a lassú rész (cavatina), majd egy kis jelenet, változás után a gyors rész (stretta vagy cabaletta). Most egyetlen ilyen áriát se mutattak be. Persze nem panaszkodhattunk, hisz hat hosszú, nehéz, drámai szólószám hangzott el, ami „kilóra” is igen sok, nagyon megterhelő egyetlen estére.

Pompás volt a Danubia Szimfonikus Zenekar! Odaadó könnyedséggel követték Pál Tamás pálcáját. Az áriák mind slágerek voltak, nagyszerű választás volt azonban, hogy önálló zenekari számnak két ritkán hallható részletet, a Stiffelio nyitányát és a Macbeth Párizsnak komponált balettzenéjét adták elő, színesen, virtuózan. Hihetetlen, hogy Pál 80 fölött is milyen energiát ad muzsikusainak, amikor dirigál. Ha már zenekar, egy koncerten sokkal föltűnőbb, mennyire vigyáz Verdi az énekeseire. Gyakran ír forte tutti bevezetőzenét, de amikor megszólal az énekhang, a hangszeresek lehalkulnak. Legtöbbször csak akkor szólalnak meg ismét teljes erővel, ha kommentálják az énekszólamot. Egy Verdi-baritonnak csak ritkán kell birkóznia az orkeszterrel. Persze erre is akad példa mondjuk a Rigoletto nagy áriájának első részében, vagy az Otello Credójában.

Ami mármost a két főszereplőt illeti, érdekes az összevetés. Hogy valakinek egy hangszín jobban vagy kevésbé tetszik, szubjektív érzés. Ám kétségtelen, hogy Kálmándy hangja vágósabb, karakteresebb, Kelemené lágyabb, krémesebb. Ebből papírforma szerint adódik, hogy melyiküknek melyik ária állt egy kicsit jobban, vagy hogyan közelítettek hozzájuk. Kálmándy most ünnepli 60. születésnapját, de hangi kondíciója kifogástalan. Szólamtársa jó 10 évvel fiatalabb nála.

A nyitószám Macbeth áriája volt az opera végéről, amiben a király 3 felvonás öldöklés után arról énekel, hogy sose lesz már békéje, csak átok és gyász kötődik a nevéhez. Kálmándy királyi hangütéssel énekli, nagy érzelmi szélsőségeket ábrázol. A végén a kadenciában még egy biztos magas aszt is megütött. Nehéznek nehéz, bár nem igazán stílusos. Nem véletlen, hogy számtalan kitűnő Macbeth közül csak Leonard Warren használja. Kelemen mindvégig a fájdalmát zendíti meg, éneklése bensőségesebb, frázisai simábbak. Az első részt záró Cortigiani-t Kálmándy „fölülről” fogalmazza meg, Rigoletto emberi méltóságát közvetíti. Mindvégig fölháborodását érezzük, hogy vele mindez a gyalázat megtörténhet. Kelemen Rigolettója inkább gyarló kisember, elesettsége, könyörgése hat meg bennünket.

Mindkét bariton kitűnő olasz kiejtéssel és jó olasz frazírozással énekelt. Az Álarcosbál nagy Renato-áriája Kálmándy tolmácsolásában nagyszabású fölháborodás, a megcsalt férj és a becsapott barát vádbeszéde. Kelemen ugyanezt széles dinamikai skálával énekli, a lélek gyötrelmeit sokszínűen szólaltatja meg. Magas pianói a szívünkbe markolnak.

Egy ilyen megterhelő program szükségképpen az állóképesség próbája is. Az első részben Kelemen a népszerű Germont áriában árnyalattal visszafogottabb volt, és Posa búcsújának („Per me giunto”) nagy részében is kifejező mezzofortét választott. Kálmándy végig teljes erőbedobással énekelt. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a második rész elejére tett Otello Credóban, amely olyannyira illik hangjának jellegéhez, már enyhe fáradtság érződött rajta. Erre mutatott az is, hogy itt időnként kissé szétcsúszott a zenekarral. Kelemen viszont tartalékolt és két zárószámát pazarló hangbőséggel adta elő. Ő nem énekelt Credót (noha Jago régi, jó szerepe), helyette zárásként Posa halálát választotta. Az Io morro-ban Kelemen legszebb erényeit csillogtatta. Puhán, színgazdagon énekelt, jól érvényesült fölényes légzéstechnikája. Ez az a szám, ahol az egy levegőre énekelt, 2-3 frázis nem csak technikai bravúr, de a kifejezés eszköze is. Megrendítően búcsúzott az élettől, s az eszményeket, amelyeket e szabadgondolkodó képvisel a hang gazdag, nemes csengése hordozta.

Mindkét este nagy sikert aratott. Egy ráadást simán betervezhettek volna. A közönség bírta volna. (Igazi csemege lehetett volna például az említett kettős együtt a Falstaffból, lui e lui, bár eddig mindketten csak Fordot énekelték színpadon.) Persze kérdés, mennyi szuflája maradt énekeseinknek, akik ezen az estén mindent kitettek elénk.

Márok Tamás

Eckhart Gábor műsorvezető, Kálmándy Mihály és Pál Tamás (Fotó: Mezey Béla)

Pál Tamás karmester Kálmándy Mihállyal és Kelemen Zoltánnal