A végtelenbe és a szívekbe

DAVID BOWIE (1947–2016)

Most persze a fotókat nézegetjük, és hüledezünk, hogy ez is David Bowie volt, az is David Bowie volt. Aki pedig soha nem hallotta, talán elhiszi, hogy ez volt David Bowie: egy átváltozóművész, egyszer vörös hajjal, másszor valami női ruhában. De közben mégsem ez volt ő, vagyis persze, egyéniség, de nem úgy, ahogy ma egyéniség valaki, nem utánzott senkit, nem úgy lett valaki, hogy néhány évtizeddel előtti stílust öltött magára. Igen, ott volt a vörös haj és a festett szemhéj, de ha erősen gondolkodom, akkor sem jut eszembe más énekes, aki korábban hasonló megjelenéssel jött volna közénk. Egyáltalán: nem sok énekes jut eszembe, aki hasonlót tett volna a zenével.

Miközben az a különös, hogy elsősorban nem is zenészként emlékszem rá, nekem valamiért ő marad Pontius Pilatus Martin Scorsese filmjében. Igazán kis szerep, az ember szinte nem is emlékezne rá, ha nem lett volna abban is olyan piszkosul elegáns David Bowie. Mert hát ezért lehetett annyira szeretni és irigykedni rá, mindig tudta, mit jelent a stílus, és mialatt a zenéjét hallgattuk, azért a ruháját is figyeltük. Angol úr volt, hogyne, és néha úgy tűnt, mintha csak Brett Sinclair lépett volna elénk. Akkor akarta takargatni a korát, amikor mások büszkék arra, amikor a világba lehet kiabálni, hogy az a húszéveseké. Azért megmutatta, hogy nem csak a húszéveseké, hatvanévesként is úgy nézett ki, hogy az embert ehette a sárga irigység. Akkor vállalta a korát, amikor mások bőrdzsekit és tornacipőt húznak, mert azzal nyilván vissza lehet hozni az ifjúságot.

Alakította a zenét, mondtuk rá, de általában csak azt éreztük, hogy ez most valami komolyabb, mint amivel mások próbálkoznak. Valahol azért lírikus volt, olyan szövegekkel, amiket nem lehetett félredobni: amikor súgta a Space Oddity-ben, hogy Major Tom, vagy amikor tágra nyílt szemekkel dülöngélt a Heroes klipjében. Most meg azt mondjuk rá, milyen elegánsan ment el, kiadott egy albumot, és arról énekelt, amire nincsenek szavak, azt próbálta a zenével elmondani, amit máshol nem lehet. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nevezzük művészetnek. Az ember meg azon van, hogy megértse, amit az egyik utolsó klipjében mondani akart, de tudja, lehetetlen a feladat, ezredszer is újralehetne hallgatni a Blackstart, és valószínűleg ezredszerre is hatna, azonban akkor is csak annyit tudnánk: furcsa, különös és megfejthetetlen.

Persze, talán David Bowie is ezt akarta, és mintha tényleg erről lenne szó: nincs a művész, csak a mű, kezdjünk vele valamit. Tízperces a szám, és van benne minden, néha kicsit úgy érzem, ez most egy összefoglaló, itt van sűrítve, amit tudott. Furcsa mozgások, és még furcsább képek a háttérben: még a földön vagyunk, ám a harmadik perc körül már egy csontváz emelkedik az ég felé. Közben az énekes eltakarja az arcát, még itt van velünk, de már látjuk azt a különös, másik világot. Aztán a kilencedik perc végére elcsendesedik minden. Nem suttogja, hogy ah, és nincs Major Tom se, csak az üres, fekete tér. Ezzel kezdjünk valamit.

 Gera Márton