A végtelen inspirációja avagy a zongorista, aki a nézőtéren ül

BESZÉLGETÉS FÜLEI BALÁZS ZONGORAMŰVÉSSZEL

Kitüntető helyzetben vannak a szegedi zenekedvelők: az egyetemi Őszi Kulturális Fesztivál meghívására idestova tizedik éve koncertezik a Dugonics téri aulában évi rendszerességgel a Junior Príma díjas zongoraművész, Fülei Balázs. Hangversenyeinek műsorösszeállítása önmagában is ínyencre vall: első ránézésre meghökkentő párosításban mutat be közismert remekeket és alig játszott ritkaságokat, a zeneművek kötetlen fölvezetése során pedig a fölfedezés intellektuális izgalmát is megosztja hallgatóságával. Az idén delejező Schubert-szonátával kezdett, amelyet mágikus, filmszerű Janáček-szonáta és Szkrjabin 3. szonátája követett démoni virtuozitással.

– Akit tizenkét évesen megrendezett szólóestje nyomán csodagyermekként könyveltek el, majd harmincéves korára bezsebelt egy sor díjat, arra az elkényelmesedés veszélye leselkedik. Évről évre hallván a játékodat örömmel nyugtázom, hogy emberi és művészi fejlődésed nem rekedt meg a puszta virtuozitásnál.

– Bármilyen megtisztelő is ez a titulus, azt hiszem, nem voltam csodagyerek. Érdeklődő gyerek voltam, aki nagyon sokat dolgozott. A csoda más kategória. Én inkább igyekeztem ébren tartani az érdeklődésemet. Ez lehetett az az út, amely a fejlődéshez vezetett. Ha van ezen a pályán fejlődés, az abban áll, hogy az ember előtt mindig legyenek fölfedezni való területek. Azt, hogy miképpen fejlődőm, hogyan sikerülnek a produkcióim, talán nem is én kontrollálom, hanem egy felsőbb hatalom. Belőlem csak a kíváncsiság fakad.

– Eszerint a csodagyerek minősítést meghozó koncert csupán egyike volt egy tizenkét éves kisfiú kíváncsi kísérleteinek?

– Ha kiemelkedtem a zeneiskolai közegből, az amiatt lehetett, mert valóban többet tanultam, mint a többiek. A koncertezés valahogy magától értetődően következett abból, hogy sok darabot tanultam meg. Ennek köszönhetően viszont hamar ráérezhettem, mennyire inspiráló, hogy egyedül lehetek a színpadon, és magam irányíthatok egy estét. Ez a mai napig lázba hoz!

– Ezért a lázért érdemes vállalni a művészsors minden ódiumát és ópiumát?

– A művészet semmi egyéb, mint közlésvágy. Az alkotófolyamat elején mindig van valami feszültség. Aztán a művész megfesti a képet, kifaragja a szobrot, és attól valami jobb lesz. Olyan ez, mint egy terápia. Vagy inkább mint egy születés, amit mindig megkönnyebbülés követ. Bennem is van egy jó adag várakozás attól az összpontosítástól, hogy képes legyek aznap este megosztani valamit. Megosztás – talán ez a legmegfelelőbb kifejezés. Hiába foglalkozol vele a szobádban hetekig, a zenemű csak akkor születik meg, ha hallgatják. Ezért is szeretem a színpadi létet. Hiába tudom, hová szeretnék eljutni, hiába ismerem a darabhoz való viszonyomat, mindez csak valamiféle útiterv. Nem lehet tudni, hogy aznap este mi fog megszületni. A koncert egyfajta spirituális közeg, ahol a közönséggel együtt hozzuk világra a darabot. Ha a pódium és a közönség közt feszül egyfajta retesz, és a művész egyszerűen csak eljátszik valamit, amit megtanult, akkor az a koncert unalmas lesz. Az az igazi, amikor a közönség bevonódik a szülésbe.

– Igaz ennek a megfordítottja is: a művész maga is hallgatja a koncertjét?

– Feltétlenül! Egyfolytában kint ülök, hol a terem legtávolabbi sarkában, hol a zongora mögött, hol a szatyorcsörgető néni mellett. Folytonos képzeletbeli járőrözés. Egy zongorista számára legalábbis fontos, hogy kívülről hallgassa a játékát. Talán amiatt, mert ezen a hangszeren a muzsikus nincs olyan direkt kapcsolatban a hangokkal, mint mondjuk egy fúvós vagy egy vonós. Ha kamarázunk, ők folyton kérdezik a távolabb állóktól, hogy jók-e az arányok. A billentyűs hangszerek úgyszólván távolságtartóbbak, viszont a muzsikus ezáltal jobban átérzi a teret.

– Ennek fényében aligha véletlen, hogy éppen egy zongorista, Liszt Ferenc terjesztette el azt a fölfogást, hogy a zenész valamifajta médium, akin keresztül rajta kívülről eredő dolgok történnek meg. 

– Ezzel teljességgel egyetértek. Valóban vannak olyan pillanatok, máskor hosszabb szakaszok, és ezt kellene célnak tekintenünk, amikor az embert játék közben, nézve a saját kezét, az az érzés fogja el, mintha ezt nem is ő maga csinálná. Ez fantasztikus élmény, mert ugyanakkor megvan a kontroll. Érzem, hogy a kezemben az irányítás, mégis átjár valami végtelen inspiráció. Nem lehetne megmondani, honnét jön. Akkor vagyok többé-kevésbé elégedett egy koncerttel, ha voltak benne ilyen pillanatok. Az, hogy egy egész koncert ilyen legyen, szinte lehetetlen. 

– A filozófusok határhelyzetekről szólnak, amikor az ember olyan helyzetben érzékeli önmagát, amely szembesíti a továbblépés vagy a meghátrálás kényszerével. Szavaidból úgy sejlik, a művész folytonosan kísérti az efféle határhelyzeteket. Mintha az alkotás, az előadó-művészet pedig különösen a hit próbája, kihívása, krízise volna újra meg újra. Ha játék közben megrettensz, buborékként szertefoszlik minden.  

– Hit nélkül nem menne! Miközben nem tudom, mi is a különbség hit és önbizalom között. Ha hiszek önmagamban, az még csak egy bezáruló kör. De hogy hiszek-e a darabban és abban, hogy ott és akkor megtörténik a születés, ez már egy állandó belső párbeszéd végig a koncert alatt. 

– Enciklopédikus, vagy azt is mondhatnám: ínyenc módon válogatod össze a koncertműsoraidat. Olykor egészen váratlan képzettársítások hoznak közös nevezőre látszólag távoli világokat, ahogyan most is Szegeden: Schubertet, Janáceket és Szkrjabint. Szellemi vagy technikai kihívásokra vadászol?

– Van, hogy egészen konkrét a vezérfonál. Így volt ez a decemberben megjelenő lemezem esetében, ahol a hold tematikája volt a válogatás alapja Beethoventől ifj. Virágh Andrásig. Szegedre, ahová majd egy évtizede visszahívnak, mindig kötelességemnek érzem valami különlegességgel készülni. Az idén némileg indirekt a kapcsolódás a három szerző között. Ma, amikor mindent címekkel, szlogenekkel és hívószavakkal tartunk érdekesnek, különleges izgalomnak tűnt egy műsor, amelynek három darabját semmi más nem kapcsolja össze, mint az, hogy mindhárom egy-egy szonáta. Méghozzá a műfaji megjelölés teljes, meglehetősen széles jelentésében. Schubert még beethoveni szellemben gondolkodott a műfajról, Janáček viszont olyan a zenetörténetben, mint valami önmagában felbukkanó sziget, akit látszólag a legkevésbé sem köt az elődök tisztelete, és ebben rejlik a zsenialitása, de az ügyefogyottságai éppúgy. Szkrjabin meg mind közül a leginkább extravagáns. Olyan a zenéje, akár a sűrű tömjén vagy törökméz. Merő szenvedély, sok ötlettel. Azzal is kísérletet teszek Szegeden, hogy a Schubertet vettem a műsor elejére. Kíváncsi vagyok, ebben a lüktető világban rá tudunk-e hangolódni minden fölvezetés nélkül erre a negyven perces zenei végtelenre. „Mennyei hosszúságú” – ahogy Schumann jellemezte ezt a zenét. Egyszóval az is lehetne a műsor címe: a szonáta mellékútjai. 

– Eszerint ismét olyasmit játszol, amivel saját magadat is megleped. Egyes zongoristák két-három műsorral utazgatnak évtizedekig. 

– Az ajándékozáshoz hasonlítanám ezt az egészet: az ember olyasmit ajándékoz szívesen, amit maga is örömmel bontana ki. Mi mástól lenne az ajándék személyes? Vagy lehet, hogy csak mazochista vagyok? Szeretek újakat tanulni. Néha belegondolok, mennyire rövid az ember élete ahhoz, hogy mindent eljátsszon, amit érdemes volna eljátszania! 

– Hiszel-e abban, hogy a zenében kitapintható az az origó, abszolútum vagy értékrend, amelyet az egymás ellen kijátszható szavak és a szavakra épülő filozófia megtagadott – legalábbis a nyugati világ utóbbi száz évében? Lehet-e a zene menedék a biztos fogódzóra vágyó ember számára? 

– Egy biztos: számomra a zene a szent dolgok közé tartozik. Akár a kenyér meg a bor. Valami isteni csoda folytán születnek. Arra, hogy mi borzongat meg, ha meghallunk egy szeretett dallamot, nincs racionális magyarázat. A zene is valami felsőbbrendű dolog. 

 Marton Árpád