A rossz közérzet kultúrája

Rendhagyó abban a tekintetben, hogy a zenei tematikájú könyvek legnagyobb részét kitevő önéletrajzi ihletésű szövegektől eltérően a szöveg főként nem interjúkon keresztül, vagy a címszereplők elbeszélései, visszaemlékezései által formálódik – azaz az autobiografikus szövegalkotáshoz képest egy sajtótörténeti és történészi perspektívát követ. Habár a szerző célja nem az irányzat hazai történetének megírása volt, mégis kirajzolódik belőle a szocializmus utolsó évtizedében a punk mint a hétköznapi ellenállás modellje, ami azonban nem szűkíthető le kizárólagosan a hatalom és a társadalom szembenállására.

A CPg-t (Come On Punk Group) 1979-ben alapította tinédzserként Benkő Zoltán (Güzü) és Nagy Zoltán (Kutyi), akikhez később csatlakozott Haska Béla és Varga Zoltán (Takony) Szegeden, vagy ahogy akkoriban nevezték, Polpot megyében, vagy Komócsinfalván, utalva a helyi pártkatonák szigorára és arra az általánossá vált rendőri jelenlétre és zaklatásra, amelyben a békés társadalmi fejlődést “veszélyeztető”, főként középiskolás fiataloknak folyamatosan része volt. A zenekar szövegei a hatalommal és megbúvó kispolgári életformával szemben provokatívak, kritikusak, nyilvános szereplései nem ritkán torkollottak botrányba, amelyek hamar felkeltették a rendőrség figyelmét. A CPg tagjait ért atrocitások nem értek véget a középiskolából való kirúgással, házkutatással és a fellépéseik szabotálásával, majd betiltásával. A zenekar a rendőrség célkeresztjéből Budapestre költözése után sem került ki, sőt öncélú missziójának keretein belül maga Erdős Péter próbált minden eszközével karaktergyilkosságot végrehajtani a CPg-n, akik a popcézár rendíthetetlen buzgalmát egy neki dedikált szerzeménnyel honorálták. (Erdős Péter, kurva anyád.)  A szüntelen provokáció végül egy verekedéssel ért célba: a zenekar tagjait, Varga Zoltán kivételével, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték 1984 februárjában, mely igencsak súlyos és aránytalan büntetésnek számított a Kádár-korszak akkoriában már puha diktatúraként számontartott időszakában. Takács szerint azonban Erdős személyisége és mániákus attitűdje idővel a punkok malmára hajtotta a vizet és kontraproduktívvá vált: az általa szennyhullámnak nevezett jelenségcsoportról leperegtek a vádak, a magyar punk mozgalom ugyanis nem volt egységes sem összetételében, sem megítélésben, sem ideológiájában, továbbá annak szimbólumhasználata sem volt következetesen dekódolható.

Az 1970-es évek második felében Magyarországra is betörő punk zenei és társadalmi jelenség különféle értelmezése és megvitatása a korszak legfőbb “közösségi” médiumában, egyebek mellett az Élet és Irodalom, a Kritika, az Ifjúsági Magazin, Népszabadság, azaz a nyomtatott sajtó hasábjain keresztül történt meg – ezen a területen pedig Takács alapos kutatómunkát végzett annak érdekében, hogy feltárja, honnan indulhatott a “mesternarratíva.”  Erdős pechjére a punkokhoz nem viszonyult mindenki ellenségesen, habár megvoltak azok a közhelyek itthon is, amelyekkel az irányzat nyugati képviselőit illették. Egyesek például nem tekintették a punk csoportosulást autentikus önszerveződésnek, mivel úgy gondolták:

a) Egy múló divathóbort különösebb tartalom nélkül.

b) Önmagára és a társadalomra veszélyes terrorszervezet.
(A pacifista anarcho-punk zenekart, a Crass-t és a Baader-Meinhof csoportot is gyakran párhuzamba állították Angliában.)

c) Jellemzően munkásosztálybeli, munkakerülők prolik.

d) A háttérhatalom által irányított, szabadságharcost játszó gyerekkatonák gyülekezete. (Ez a Kádár-kori ellenforradalmi diskurzusban különösen fenyegetőnek tűnt a pesti srác archetípus miatt.)

e) Értéktagadó, nihilista társulás.

Mások pedig kifejezetten progresszívnek és produktívnak tartották a punkot – a KISZ olykor a marginális zenéknek is teret engedett, mondván, az képes az értékteremtésre, kritikusan közelít a fogyasztói társadalom produktumaihoz, így a rock-zenei attitűdökhöz is. A punk szociálisan érzékeny témákra hívja fel a figyelmet, de a legfőbb erénye az, hogy nem lehet kontroll alatt tartani azt a tartalmat és formát, ahogy az elégedetlenségét közvetíteni próbálja. Jelen esetben ez pedig ugyanúgy tekinthető előnynek, mint hátránynak is, ugyanis a fasisztoid  billogot rendszeresen ráégették a náci jelképek és a militáns retorika használata miatt a punkra, nem megkülönböztetve a mímelést és a provokációt az ideológiai elkötelezettségtől. A politizáló fiatalok eleve fenyegetőnek tűntek a regnáló hatalom számára, a Keleti Blokkban és Nyugaton egyaránt, habár ideológiájuk, megjelenésük, céljaik nem tekinthetőek homogénnek, hiszen miért akarná megváltoztatni egy olyan mozgalom a művészetet és a társadalmat, ami egyikben sem hisz?

Ahogy Nyugaton a deviáns megjelenés és magatartás a kommunista bélyeget vonta maga után, úgy a Keleti Blokkban a fasiszta ideológia képviselőinek akarták látni és láttatni a punkokat, ami a CPg történetének is sarkalatos pontját képezte. Az Erdős Péternek címzett dal után a sértett popcézár mindent elkövetett, hogy bizonyítsa a mozgalom erőszakos, agresszív, fasiszta jellegét, és meglegyen a vádirat. Kapóra jött a Mos-Oi nevű nyíltan rasszista, skinhead zenekarral való azonosítás lehetősége egy lefoglalt koncertfelvétel alapján, amin mindkét zenekar fellépését rögzítették, és amire támaszkodva a CPg-t ,,cigánypusztító galerinek” fordították le. A zenekar népszerűsége a befeketítési kísérlet ellenére is töretlen maradt, a 80-as években kialakult harmadik, azaz underground nyilvánosság ugyanis informális kommunikációs csatornákon keresztül zajlott, a benne résztvevők pedig elsősorban személyesen tartották a kapcsolatot, így a hatalomnak erre a közegre csak a megfélemlítés eszközeivel és rendőri nyomásgyakorlással lehetett befolyása. Ennek köszönhetően országszerte lokális variációk és téves interpretációk szökkentek szárba arra vonatkozóan, hogy valóban mit is takar a CPg. Jól kimutatható a rendszer képmutatása abban, hogy míg a Mos-Oi zenekar a cigányellenes szövegeiért felfüggesztett börtönbüntetést kapott, addig a rendszertabukat döngető dalokért börtönbüntetés járt. A CPg és a Mos-Oi attitűdje sem tehető egy lapra: előbbi az elnyomást totálisként értelmezte, amit minden társadalmi csoport megszenved, tehát átfogó rendszerkritikában gondolkodott, míg a Mos-Oi egy társadalmi csoportot nevezett meg bűnbakként.

Takács könyvének fő kérdését talán úgy lehetne összegezni: lehet-e tisztára mosni a Cpg nevét az idők során, ahol az ellenállásuk a rendszerváltást követően automatikusan hősiességként értelmeződik? Még Güzü hazatérése után, a 2000-es évek elején sem tudta teljesen tisztára mosni a nevét a CPg, hiszen a fellépési lehetőségeit ugyanúgy befolyásolta a tény, hogy egykor skinhead zenekarral osztozott egy színpadon. Szintén Takács Tibor kötete megjelenésével párhuzamosan pedig 2021 nyarán újra összeállt a zenekar pár koncert erejéig, és jótékonysági gyűjtést szervezett Haska Béla számára. A sokáig fenntartott előítéletek helyét átvenni látszik az idővel megszépítő, nosztalgikus attitűd. Kérdés, hogy jelen körülmények között mihez adja a nevét a zenekar, és mennyiben marad hű azokhoz az elvekhez, amelyekkel minden fennálló rezsimmel ellentétben határozták meg magukat. A CPg története így még feltehetően nem ért véget, a recenzióm viszont igen.

Taskovics Viktória

Jaffa Kiadó
Budapest, 2021 
240 oldal, 3499 Ft