tiszatáj | 2019. augusztus 30.

A mindenen túl a minden jön el

PLÁCIDO DOMINGO STADIONAVATÓ KONCERTJE SZEGEDEN
Nem túl lelkesen mentem szerda este a Szeged-Csanádi Egyházmegye új stadionját avató Domingo-koncertre, de az idős korára bariton szerepkörre váltott 78 éves világsztár tenorista végül profizmusával, hangjával, személyiségével és művészetével teljesen elbűvölte a közönséget. Több szempontból is tanulságos volt a rendezvény… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

PLÁCIDO DOMINGO STADIONAVATÓ KONCERTJE SZEGEDEN

Nem túl lelkesen mentem szerda este a Szeged-Csanádi Egyházmegye új stadionját avató Domingo-koncertre, de az idős korára bariton szerepkörre váltott 78 éves világsztár tenorista végül profizmusával, hangjával, személyiségével és művészetével teljesen elbűvölte a közönséget. Több szempontból is tanulságos volt a rendezvény.

Plácido Domingo ünnepi avató koncertjével nyitották meg szerda este a legújabb magyar sportkomplexumot, a végül 13,4 milliárd forintba került, 8256 férőhelyes szegedi Szent Gellért Fórumot. Mint köszöntőjében Kiss-Rigó László püspök is hangsúlyozta, a stadionnak hármas funkciót szántak: a sportesemények mellett rendszeresen szerveznek majd itt kulturális és közösségi rendezvényeket is. Ezzel megkezdik a felkészülést a Szeged-Csanádi Egyházmegye ezeréves jubileumi ünnepségsorozatára is, amit majd 2030-ban tartanak. A püspök a szerinte kiemelkedő minőségű munkát végző építő cég, a Garancsi Istvánhoz köthető Market Építő Zrt. mellett avató beszédében a szegediek nevében a kormánynak mondott köszönetet azért, hogy létrejöhetett a komplexum.

A püspöki stadion különben tényleg látványos. A koncert idejére fehér műanyag lapokkal letakart műfüves pályára lépve az volt az érzésem, méretei sem túlzóak, a helyi focicsapat aktuális állapotától függetlenül egy akkora város, mint Szeged, elbírhat egy ilyen létesítményt. Az más kérdés, hogy koncertterem, harmadik híd és még sok minden más is kellene, de ez az összevetés túl messzire vezetne.

A stadion körül kialakult dugó miatt negyedórás késéssel kezdődő est szupersztárját üdvrivalgással fogadta a lelkes publikum. Indításképpen Gérard Nemico della patria… kezdetű nagy monológját énekelte az André Chenier III. felvonásából. Ezt a nehéz áriát nagyon szeretik az operabarátok, ezért mindig jó választás. Igaz, Plácido Domingo csak az utóbbi évtizedben váltott teljesen bariton szerepkörre, így aztán bejön a papírforma: felül szárnyal, ma is jól szól a hangja, de azért a dúsan zengő mélységeket ne tőle várjuk. Mindenesetre már az első számnál látszott, nem ijesztette meg a kánikula, hiába volt harminc fok, a tőle megszokott vehemenciával, nagy levegőkkel, szépen frazírozva nyomta el a komplikált áriát.

Közben az jutott eszembe, amit még Norman Lebrecht kitűnő könyvében olvastam  Domingo és Pavarotti hosszú éveken át tartó, 1990-ben befejezett nagy rivalizálásáról. A spanyol tenoristát még azzal is megvádolták, valójában nem is 1941-ben született, mint ahogyan állítja, hanem idősebb olasz pályatársánál. Hiába lobogtatta születési anyakönyvi kivonatát, a téves 1934-es dátum még egy zenei lexikonba is bekerült. A nyolcvanas években egyesek azt is megjövendölték, így  korábban véget is érhet a pályafutása. A kilencvenes évek közepén már évi 16-18 millió dollárt bezsebelő Pavarotti ugyan mindig megelőzte az akkoriban csupán 10 milliót termelő Domingót a legjobban kereső klasszikus zenészek toplistáján, de a nagy olasz tenorista már 12 éve nincs közöttünk, és repertoárja sohasem volt ennyire sokszínű.

A hangversenyen közreműködő Grammy-díjas szoprán, Ana María Martínez Tosca imájával indított, amiből egyértelműen meg lehetett állapítani, gyönyörű hanganyaga van, muzikálisan, professzionálisan énekel, de valahogy hiányzik belőle az a pici plusz, az a lobogó tűz, amitől Domingóval tökéletesen egyenrangú művész lehetne. Szerencsére a két népszerű duettben, a Traviata Germont–Violetta és a Simon Boccanegra dózse–Amelia kettősében ez az árnyalatnyi különbség egyáltalán nem érződött, magas hőfokú, drámai erejű produkciót kapott a publikum. Még akkor is, ha a MÁV Szimfonikus Zenekarral kapcsolatban az volt az érzésem, jobb az együttes az önálló zenekari megszólalásokban, mint az operarészletekben. Ez persze lehet karmesteri hiba is, Eugene Kohn nem tűnt nagy formátumú, jelentős dirigensnek. Az is érdekes persze, hogy miért nem inkább az idén ötvenéves jubileumát ünneplő és az operajátszásban jóval nagyobb tapasztalattal rendelkező Szegedi Szimfonikus Zenekart kérték fel a kiemelt jelentőségű hangversenyre. A válasz itt is messzire vezetne, a klasszikus zene sokat emlegetett és a sporthoz hasonlítható „cocacolásításával” is összefüggésbe hozható, amire Norman Lebrecht már negyedszázaddal ezelőtt figyelmeztetett. Az ő jövendölése bejött, ebből a koncertből is látszik, a klasszikus zenében is előre törtek az üzleti szempontok.

Lehet ennek persze előnye is: egy olyan koncert szervezői, melyre a legdrágább jegyek majdnem ötvenezer forintba kerültek, nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ne legyen professzionális a hangosítás. A jobb helyeken legalábbis tökéletes volt a hangzás. Úgy látszik, amit a Szegedi Szabadtéri Játékoknak hosszú évtizedek alatt sem sikerült, azt itt elsőre megoldották, és kiderült, hogy elfogadható minőség esetén a komolyzene is élvezhető hangosítással.

Az üzleti szempont hátránya például az árukapcsolás. A koncert leggyengébb láncszeme a nagy sztár apuci ötvenes fiacskája volt: az ifjabb Plácido Domingo latin slágert énekelve vagy a csodált papával duettezve is kínos maradt. A hattyúk tavából a zenekar elé benyomorítva pas de trois-t táncoló Győri Balett különben tehetséges, fiatal szólistái sem nagyon illettek a műsorba.

Gesztusértékű volt ugyanakkor a zseniális ifjú szegedi zongorista, Balázs-Piri Soma felléptetése: Domingo maga vállalta, hogy Edvard Grieg a-moll zongoraversenyének első tételét a komponista kivetített hatalmas portréja alatt elvezényli. Soma fantasztikusan játszott, valóban virtuóz technikával szólaltatta meg a nehéz futamokat, a közönség pedig elragadtatva ünnepelte az előadókat. A zenei élmény befogadását segítették az óriási LED-képernyők, amelyekkel közel hozták Domingo muzikális dirigálását, Soma bravúros zongorázását.

A legnagyobb ovációval kétségtelenül Bánk áriáját fogadta a publikum, amit Domingo olaszul kezdett énekelni, majd amikor a „Hazám, hazám…” kezdetű sorhoz ért, magyarra váltott. Rögtön kitört a taps. A tűzpiros ruhában, spanyolos temperamentummal megszólaltatott szép zarzuela ária után a Csárdáskirálynőből Sylvia belépőjéért is roppant hálásak voltak a nézők Ana María Martíneznek, aki a sikert látva egyre nagyobb élvezettel dalolt.

A ráadásként elénekelt Besame mucho kiváló zárása volt a koncertnek, a közönség láthatóan elégedetten, jó hangulatban búcsúzott nagy kedvencétől.

Szinte hihetetlen: Plácido Domingo épp hatvan éve lépett először operaszínpadra. De már 46 év telt el 1973-as budapesti bemutatkozása óta is, amit akkor a háború utáni magyar operatörténet legnagyobb sikereként értékeltek. Rá tényleg igaz a slágerszöveg: „a mindenen túl a minden jön el”. Hallatlan szívóssággal túlélte a vastagbélrákot, a tüdőembóliát, az epehólyagja eltávolítását. Úgy tűnik, a Me too-botrány sem tudta megtörni, Salzburghoz hasonlóan Szegeden is hatalmas szeretettel, lelkesedéssel ünnepelte a közönség. Szegedi koncertje is azt bizonyította, ez a szeretet nem pusztán egy világbajnok hangnak szól, hanem egy olyan páratlan művésznek, akiben egyszerre van meg a muzikalitás, a drámai színészi erő, a magas értelmi és érzelmi intelligencia. Történhet bármi, ő már egy legenda marad, akit a publikum sohasem felejt el.

Hollósi Zsolt

Fotó: tiszatajonline.hu

Kezdőkép: MTI