A művészet lett az én titkos világom

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL

Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk.

– Mindig is érdekeltek a művészetek vagy egyszer csak rádöbbentél, hogy zenélni szeretnél? Mi a története az alkotói karriered kezdetének?

– Legkönnyebben mindig is valamilyen művészeti eszközzel fejeztem ki magam, állandóan rajzoltam, rengeteg zenét hallgattam, fotóztam, filmeztem gyerekként. A családom inkább a tudomány felé húz, mindig is távol álltak a művészetektől, alkotástól, így talán tudatalatt a művészet lett az én titkos világom, amelybe beleáshattam magam és nem látott bele senki más. Csodálatos elveszni egy-egy rajzban vagy megtalálni egy olyan zenét, amelyben megvan az a pár másodperc, aminek rabja lesz az ember, és amit újra és újra meg akar hallgatni. Valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy mikor folyik át a sok zenehallgatás egy saját zenei projektbe.

– Az első nagylemezed 2019-ben jelent meg Whipple címmel, amelyet Budapesten, a Tom Tom Stúdióban Dorozsmai Gergő rögzített. Nehéz volt kiválogatni, hogy melyik számok kerüljenek rá?

– A számok több év alatt íródtak egy viharos szerelmi történet ködében, úgyhogy elég természetesen választódtak ki az albumra.

– Milyen érzés volt, mikor kész lett?

– Szerintem a művek sosem készülnek el igazán, épp ezért nagy kihívás tudni, hogy mikor lehet elengedni valamit. Különösen nehéz egy egyszemélyes projektnél eldönteni azt, hogy igazán jó-e a dal, főként egy bizonyos idő után, mikor már annyiszor meghallgattad a számot, hogy elveszik minden kritikus perspektíva. Viszont, megnyugtató érzés volt kiírni magamból ezeket az érzelmeket, a félelmet, a vágyat és a szívfájdalmat. Ezután „beletenni” a lemezbe, ami által ezek az érzelmek valahogyan konzerválódtak, átalakultak dallamokká, hangulatok ködévé. Mondhatni, hogy az alkotás főleg egyfajta terápia számomra, de hátha valaki másnak is az, aki meghallgatja a dalaimat. Rám terápiaként hat az is, ha mások számait hallgatom.

– Stockholmban dolgozol gyereksebészként és közben egy világjáró zenész is rejtőzik benned. Milyen az időbeosztásod, mindent előre tervezel vagy inkább spontán típus vagy?

– Nagyon spontán típus vagyok, például most is a sürgősségi osztályon dolgozom. Részben a covid-19 miatt, de részben azért is, mert így szabadabb az időbeosztásom. Egyébként, nyilván valamennyire meg kell tanulni tervezni, ha az ember valahol dolgozik. Mostanában viszont úgy érzem, hogy a pandémia miatt egyáltalán nem lehet tervezni, így az egész világ egy kicsit az én „módszerem” felé húz, és most mindenki sokkal spontánabb kell hogy legyen.

– A zenéd kifejezetten inspirálódik abból, hogy hivatásos orvos vagy. Természetes jelleggel létrejönnek kapcsolódási pontok, például a lemez címe (Whipple) is orvosi szakkifejezés. Körbe tudnád írni, hogy ez hogyan működik, mennyire tudatos? 

– Tetszik az emberi test. Hihetetlen, ahogyan begyógyulnak a sebek, összeforrnak a csontok és a testben lévő lélek mindeközben érez, akár humorizál. Az is nagyon szép, ahogyan körülvesznek minket más „fontos” testek, akik szintén véreznek, éreznek és közben tőlük tanulunk. Az album főleg egy szerelmi vallomás, bár az igaz, hogy sok mindent, ami körülöttem történik az orvostudományból merített kérdések és észrevételek alapján értelmezek. Szóval, talán nem is olyan tudatos, de mivel ezt tanultam, így ez lett a kiindulási pontom.

– Ha a jövőben úgy alakulna az életed, el tudnád magad képzelni „csak” zenészként?

– Nem. Orvosként rengeteg mindent kapok a betegektől, beleleshetek mások életébe, álmaiba és nehézségeibe. Ha a fehér „álruhában” vagy, mindenki sokkal őszintébben viszonyul hozzád és ezért többet látok a világból. Ebből hihetetlenül sokat lehet tanulni, az ember világképét az alázatosság, az egészség tisztelete, és a mások megértésére való törekvés felé irányítja. A legtöbb ember igazán jófej, de valószínűleg a buszmegállóban nem mondanák el mindazt, amit orvosként megtudok. Ezt nagyon nehéz lenne feladnom. Zene nélkül viszont megállna a világ és semmi nem menne. Az a konkrét dolgok mögötti tűz.

– Az I Am Soyuz egy szóló projekt, de gondolkoztál már azon, hogy a jövőben zenekarral add elő a számaid?

– Gondolkoztam persze, sokan mondják, hogy kellene. Konkrét zenekartagot még nem szerveztem be, de majd meglátjuk, hogy alakul.

– Magától értetődő volt számodra, hogy a szövegeidet angolul írod, vagy tervezetten a nemzetközi zenei piacot céloztad meg?

– Így, hogy Svédországban nőttem fel, már a kezdetektől sok anyanyelvem volt egyszerre. Szóval, nagyjából egyik nyelvet sem érzem teljesen a magaménak. Általában angolul hallgattam zenét, így ez volt a leglogikusabb választás, miközben a dalszövegeimen dolgoztam. Konkrét zenei piacokat tudatosan még nem céloztam meg, csak úgy zenélgetek és ha van lehetőségem játszani valahol és tetszik a helyszín, akkor elmegyek.

– Mesélnél nekünk arról, hogy milyen volt az Ázsiai turnéd 2019-ben? A jövőben számíthatunk egy Tokióban íródott dalra, telefonra dúdolt slágerre? 

– Hihetetlenül nagy élmény volt! Valahogyan az utolsó pillanatban bekerültem egy showcase fesztiválra Tokióba, úgy, hogy nagyából két hetem volt a fesztivál kezdete előtt mindent megszervezni. Mivel ez egy igencsak turbulens periódusom volt, igazából nem volt vesztenivalóm. Jól jött, hogy egyszerűen csak belevethetem magam valamibe, amiről semmit sem tudok. Így hát nekivágtam. Két hét alatt sikerült leszervezni egy 12 állomásos turnét Japánban, és egy koncertet Szöulban is. Nagyon vagány a japán zenei szcéna, rengeteg menő zenésszel ismerkedtem meg. Ezenkívül pont elkapott egy nagy tájfun és mikor Okinawában elkavarodtam valahol, láttam egy égő templomot. Tokió túl nagy és színes volt ahhoz, hogy ott legyen időm leülni dalt írni, viszont Kiotóban volt egy pár esős nap, amikor készültek új számok. Majd meglátjuk, kiderül a jövőben, de a legjobban továbbra is a koncert előtti éjszaka tudok dalt írni, vagy ha szomorú vagyok.

– A lemezborítódat a Berlinben élő Hegyháti Emese tervezte. Van más is, akivel a vizuális megjelenésed tervezed?

– Hegyháti Emese jól megérzi minden rezzenésemet, és ezidáig szuper dolgok sültek ki abból, hogy nagyjából „szabad kezet” adok neki. A fotókat Stuber Ágnes készíti, aki nemcsak egy elképesztően tehetséges fotós, de a legvagányabb csaj is. A többi az spontánul alakul.

Brestyánszki Bernadett