Örkény István

Segédszerkesztőként kaptam én a sorstól egy külön ajándékot: följárhattam – a hatvanas évek végétől, pedig akkor még az Írószövetségnek se voltam tagja – a választmányi ülésekre. Igen, mert a szerkesztőket tanácskozási (engem: hallgatási) joggal meghívták, s minthogy főnökeim mind csupán másodállásban működtek a redakcióban, rendszerint én utaztam az ülésekre. Aki ma mosolyog azon, hogy én e kényszerű kötelességet ajándéknak tekintettem, nem tudja, vagy nem emlékszik, mennyire mások voltak azok az összejövetelek. Ott ültek a nagy klasszikusok, de mellettük a ma élő jelesek is mintha megnőttek volna, az ő szavuknak is komoly súlya lehetett. Akkor: mintha a nemzetgyűlésben ülnél, ma: kipipálandó szakszervezeti tanácskozáson. Tudjuk, milyen okok miatt alakult így a helyzet. Változott a világ is, persze. Lassan, majd a szabadesés törvényei szerint gyorsulva megindult az értékek válsága, s igen hamar eljutottunk a mai állapothoz: az ország bálványa lehet egy tv-ben mutogatott közepes bohóc, de ismeretlen marad a jelentős író; fércművek aratnak mérhetetlen sikert, ám észrevétlen marad nem egy remekmű-gyanús könyv, színdarab, olykor még film is. Az irodalom és képviselőinek ellehetetlenülése nálunk nem csak úgy „magától” történt. (Magam hallottam – nem is alacsony rangú – politikust négyszáz ember előtt beszélni egy ún. aktívaülésen: nyolc–tíz mondattal intézte el gazdasági életünket, egy rövid bekezdéssel az oktatásügyet, hogy a fönnmaradó másfél órát az irodalom és környékének, elsősorban azonban az írók ostorozásának szentelhesse. A „konzultációra” fönntartott időben érkezett is kérdés, lényegretörő: vajon miért nem csukják tömlöcbe azokat a fránya literátorokat, filmeseket s más kasza-kapa kerülőket, hiszen ezek mindig ilyenek voltak, ötvenhatot is ők csinálták. A kiküldött kínos magyarázatba kezdett: a helyzet korántsem olyan súlyos, meg hát azért a rend nálunk szilárd, a három T jól bevált, kézben tudjuk mi tartani ezeket a renitenseket. Abban a hitében azért nem ingatta meg a harcias kérdezőt, hogy az írókat utálni pártszerű, ha nem egyenesen hazafias kötelesség.)

No de, vissza az írószövetségi ülésterembe: a vitában ezúttal Örkény is szót kért. A tény maga meglepetést keltett, ő ritkán jelentkezett hozzászólásra. További feltűnést okozott, amint megkocogtatta a mikrofont, megkérdezte, jól halljuk-e a hangját, s elkezdte:

– Erdélyben jártam nemrég, barátaim, s szomorú állapotokat tapasztaltam… – ilyesféle mondattal ezelőtt Csoóri, Czine vagy Csurka szokta volt indítani a mondandót. Fölkapta a fejét az elnökség, még a gyorsírók is odahunyorogtak a két oszlop közé, vajon jól látják-e, valóban Örkény úr áll ott? Ő volt bizony. Elmondta, hogy régi barátját akarta megajándékozni új könyvével, gyanútlanul betért Kolozsvár legnagyobb könyvüzletébe, ahol bizonyára talál még példányt, nem kapkodták őt el arrafelé olyan gyorsan. – Hinni sem akartam: egyetlen példányt nem kaptak belőle, de a korábbiakból sem… Ne kacagj, Cini, a tiedből se volt. És a magáéból se, kedves Magda. Egyikünk munkáját se lehet megkapni. Lehet, hogy ti ezt régen tudjátok, engem most döbbentett meg. Felhívom a kulturális politika igen tisztelt irányítóit, tegyenek ebben az ügyben valamit, mert rendkívül szomorúnak tartom, hogy kétmillió lehetséges olvasónkhoz el se jutnak a könyveink – mondta szenvedélyesen, majd egészen belefáradva ült vissza a helyére. Tapsot kapott, erőset. Szünetben többen körülfogták, szorongatták a kezét, gesztikulálva magyaráztak neki. Később szem elől tévesztettem a bolygó tömegben, majd az ilyenkor ugyancsak forgalmas legkisebb helyiségben pillantottam meg újra. Éppen én következtem volna utána, ám ekkor óriási lendülettel érkezett M., valamikor jobb napokat látott írótársunk, aki engem határozott mozdulattal a kézmosó csészéhez tolt, odalépett a még háttal álló Örkényhez, s jól a vállára csapva felkiáltott:

– Te vagy az, Pistám? Megismertelek szálfa termetedről és araszos válladról…

Örkény még bíbelődött kicsit, majd féloldalt fordulva – nem túl lelkesen azt mondta:

– Igen? Éreztem a nyakszirtemen, hogy valaki megismert, de nem hittem volna, hogy éppen te…

– Jól szónokoltál, kérlek – bőgte a pályatárs, könnyedén átlépve a finom humor fölött.

A kézmosás-törlés udvariaskodó forgolódásai közben végül együtt léptünk ki Örkénnyel a tágas előtérbe. A harsány M. előttünk járt már vagy öt-hat lépéssel, ezúttal két szerkesztő hátát lapogatta egyszerre hatalmas tenyerével.

– A marha – mutatott utána Örkény. – Ez mindig ilyen: azt mondja, örül, s aztán verekedni kezd… Tudom, kérlek – bólintott bemutatkozásomra. – Látom olykor a lapotokat, szeretem is, de Pesten nem mindig kapni. Miért nem küldötök többet? – Amikor kiadónk stratégiájával megismertettem (nevezetesen, hogy irodalmi folyóiratot a lehető legkisebb példányszámban kell kiadni, mert így kisebb a ráfizetés), jóízűen, szívből kacagott.

Ekkor álltam elő régi ötletemmel, rábírva őt, játsszuk el egyik novelláját. Elmondtam előbb, hogy a télen elvittem apámnak a Lágerek népét, amit ő rekordidő alatt el is olvasott, s a tőle elvárható legnagyobb dicséretet üzeni: minden úgy igaz, ahogyan a könyvben van. „Csak valami baja ne legyen belőle!”

– Orosz fogságban volt? – kérdezte Örkény.

– Igen.

– S merre?

– Többfelé, de leghosszabb ideig Marsanszkban… Tudom, többezren voltak ott, nem is mondom tovább, mert eljutunk a telefonos anyáig, a novellabeli nőig, aki tovább faggatózik…

– Várj csak, kérlek, ne siesd el a dolgot. Nem tudsz mondani valami kapaszkodót? Járt-e ott a tábori színház? Ki osztotta a levest? Kire emlékszik az antifasiszta előadók közül? Vagy…

– Van valami: a kenyérosztó Szabó László volt, a sakkmester!

– Szabó! Na látod: akkor voltunk egy lágerben valameddig. Mondd meg édesapádnak, hogy jó egészséget kívánok. Egy valamikori fogolytárs…

Talán mégsem voltak együtt. Azóta én mégis elhiszem, hogy igen. Látom a jelenetet is a téli erdőn: a kivágott fát kis szánkón húzzák a rakterület felé. Megállnak. A rönköket két ember emeli a máglyára. Örkény int, várjanak kicsit, mert bizony erőt kell gyűjtenie. Apám bólint, majd fölemeli egyedül. Ő jobban bírja: tegnap dupla adag korpalevest fogyasztott, egy makai cimborával cserélte mahorkáért…

Annus József

A  100 éve született Örkény Istvánra emlékezünk.