Wagner mint Tarr Béla

MÁROK TAMÁS INTERJÚJA SZABÓ MÁTÉVAL

Két férfiú is debütált idén a Dóm téren: Richard Wagner, a zeneszerző, és Szabó Máté, a rendező. A Szabadtéri Játékok 85 éve alatt még soha nem játszottak Wagner-operát. Persze most sem a négy és félórás Mesterdalnokokra vagy Siegfriedre vállalkoztak, hanem A bolygó hollandira, amely csak két órát vesz igénybe és még közel áll a hagyományos, dallamos, zárt számos operához. Szabó Máté rendezett már néhány operát, de Wagnerrel és a Dóm térrel most találkozott először. Benyomásait még a bemutató előtt mondta el.

– Kicsit olyan ez a darab, mint a Tarr Béla filmek. Az első felvonásban a szerző nagyon lassan, és hosszan ágyaz meg egy események. Ezért tudja olyan mélyen ábrázolni a II. felvonásban darab központi mozzanatát, Senta és a Hollandi találkozását. Hozzám nagyon közel áll a szerelemnek ez a mércéje, amit Wagner fölállít. Ebben persze van valami nárcisztikus is, ez jellegzetes férfitörténet. A nő, a lány ideákat kerget, de az álmaiban élő elátkozott ember egyszer csak előlép. A magánynak ez a szélsőséges megjelenítése, és az, ahogy egymásra talál két ember, a szerelem különösen fájdalmas ábrázolása, ez ma nagyon fontos.

– Amit idáig elmondott, ahhoz az ember egy kis szobaszínházat képel el.

– Wagner egyébként filmzeneszerző, Nem véletlen, hogy George Lucas is az ő lemezeit adta oda John Williamsnek, hogy ezeket kövesse. Sokszor él filmes hatásokkal. Szépen váltakoznak benne a kamarajelenetek a látványos nagyszabású képek. Úgy döntöttem végül is, hogy hozok be egy hajót. Ennek fő oka, hogy a zene olyan magas színvonalon hozza létre az ember fejében ezeket a képzeteket, hogy színházi eszközökkel nem akartam az imitáció felé elmenni. Ez olyan volna, mintha a fa eltakarná az erdőt.

– A Dóm téren még nem volt Wagner. Régebben a Tannhausert tervezték, amely jól illene a templom elé, de aztán nem jött létre. Mi az, ami jól illik ide és mi az, ami nehézséget okoz?

– Annak ellenére, hogy én ezt az űrbe helyeztem, azért a szél az nagyon jót tesz a dolgoknak! Számomra csodálatos, amikor Senta és a Hollandi megáll egymással szemben, nem mozdulnak, csak fújja a hajukat és a ruhájukat a szél, és csak állnak.

– A fedett színházban van szélgép…

–  Annak van hangja! Egy fantasztikus dolgot komponált ide Wagner: a csendet. Ez csak szabad téren ilyen hatásos. Egyébként a szabad ég alatti lét elragadja az embert, engem a színházban mindig elvarázsol. Itt több jelenet is a szabadban játszódik, ez mindenképpen passzol hozzá. Meg hát önmagában a volumen. Ebben a műben hatalmas erők mozdulnak meg. Nagyban érdemes működtetni.

– Wagnert máshogy kell rendezni, mint például Verdit vagy más operaszerzőt?

– Mindenképpen. Az operának alapvető jellemzője a pillanat megállítása. De Wagner hősei kivételesen sokat énekelnek arról, ami a lelkükben zajlik. Türelem kell hozzá, és másképp kell bánni az idővel. Én izgágább típus vagyok, sokszor támad az a képzetem, hogy egy ária közben malterozni kell, vagy éppen főzni. De itt a rendezőnek vissza kell fogni a fantáziáját, és hagynia kell, hogy kibontakozzon az, ami ott bent zajlik. Erre kell figyelni, és nem szabad róla elterelni a közönség figyelmét.

– Négy főszereplő a hatból már énekelte a szerepét. Velük nehezebb vagy könnyebb dolga van a rendezőnek?

– Nyitottak az én elképzeléseimre, de hoztak kész megoldásokat is a korábbi előadásokból is. Az opera érdekessége, hogy ha az énekes médium-típusú, akkor egészen különleges dolog történik vele éneklés közben. Aki sokszor énekelt valamit, akkor nagyon erős élményei vannak, kitapasztalt bizonyos irányokat. Ezeket hozták. De éreztem rajtuk, hogy gondolkodnak rajta, hogy az énáltalam fölvázolt keret a segít nekik, újdonságot jelent számukra, vagy teljesen ellentmond annak, amit ők eddig csináltak az adott a szerepben. Mindegyik lehetőség előfordult, de mindig nyitottak voltak arra, amit én akartam. Megértették a szándékomat és meg is valósították.

– Az operában a tenor és a bariton vetélkedik a szopránért, és mindig a tenor szokott nyerni. Itt viszont a bariton nyer.

– Nem tudom, hogy nyer-e… Nagyon különös a darab vége. Sokat törtük a fejüket, hogy ebben az univerzális keretben, Stephen Hawking világában, amit csak konyhanyelven beszélek, mi felel, meg az elkárhozásnak vagy a megváltásnak…

– Az összekárhozásnak.

– Igen ez nem rossz kifejezés! Kigondoltunk valamit, kíváncsi vagyok, hogy működik majd.

– Amikor rendez valamit, megnéz másik előadásokat vagy elzárkózik? Tavaly például Kovalik Balázs csinált egy Bolygót a MüPában.

– Láttam. Én azt nagyon szerettem. Meg szoktam nézni más előadásokat, hogy rettenjek el, ha nagyon jó, vagy turbózzam föl magam, ha valami nincs rendesen elmondva. Kovalik előadásinál elsősorban az előbbit érzem. Izgalmas és merész produkciókat hoz létre.

– Ez a szegedi bolygó milyen előadás?

– Erre nem tudok mit mondani. Nekem nagyon jó élmény, ahogy rengeteg kicsi dologból áll össze technikailag a produkció. Olyan az egész, mint egy hatalmas játszótér. Rengeteg embernek van benne a munkája, és mindenki lelkesen dolgozik a sikerért. Nem azt érzem, hogy csak muszájból tennék.

Márok Tamás

_{Fotó: www.boon.hu}