Tiszatájonline | 2024. június 3.

Visszafogottan nevetős vígopera

DON PASQUALE A SCALÁBAN

MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA
Amikor belép az ember a Milánói Scala előcsarnokába, hogy megnézze a Don Pasqualét, Donizetti életnagyságú márványszobrával találja magát szemben. Eddigre már túl van a Scala Múzeumon, ahol többek között Rossini, Bellini, Mozart, Verdi, Mascagni és Puccini szobrai között sétált el, a festményekről Beethoven, Wagner, Muszorgszkij tekintett rá, valamint Caruso, Gigli, Tebaldi, Callas, Di Stefano, Simionato vagy Toscanini. Fotózkodott kedvenc tenorjával, Franco Corellivel, akit Don José szerepében festettek le. A színház, az épület szelleme lenyűgöző, szinte nyomasztó. Operarajongó számára a pillanat is feledhetetlen, hogy eljutott a műfaj szentélyébe.

Don Pasquale di Gaetano Donizetti Direttore: Riccardo Chailly Regia: Davide Livermore Scene: Davide Livermore e Giò Forma Costumi: Gianluca Falaschi Luci: Nicolas Bovey Video: Video design D-wok

Aztán bemegy a terembe. A nézőtér hatalmas, 5 emelet erkély, 1800-an férnek be, a színpad gigantikus, nyílása 24 méter, magassága 20, mélysége 21 méter. Megkeresi a székét a földszint egyik utolsó sorában (a színház nagyon tisztességes sajtóhelyet biztosít egy ismeretlen magyar újságírónak), majd 8 óra körül többszöri sürgető lámpalekapcsolgatás után végleg elsötétül a nézőtér, bejön a karmester, fölemeli a pálcáját és elkezdődik az előadás. Innen viszont megszűnik az áhitat, nem marad más, mint a Don Pasquale és én, a néző.

Davide Livermore rendezése ígéretesen indul. Már a nyitány alatt fölmegy a függöny, a címszereplő egy ravatal mellett áll, a koporsón felirat: „Mamma addio!” Don Pasquale anyjának temetésén vagyunk. (Akinek élénk a fantáziája, annak még a Parasztbecsület záró tenoráriája is eszébe juthat.) A muzsika ugyan nem indokolja a jelenetet, de a történet szempontjából izgalmas asszociációkat ad. Don Pasquale megrendülve áll ott, de a nagy koszorúkat hamarosan kidobálják. Az idősödő agglegény most veszítette el még idősebb anyját, aki sejtésünk szerint keményen kézben tartotta a dolgokat, és alighanem a nőket is elűzte mellőle. Most tehát hősünk nagy fölszabadultságot él meg. Ezt teljesen alátámasztja áriájának szövege is: „Érzem, szokatlan tűz árad el bennem, tovább ellenállni már nem tudok. Az öregkor bajait elfeledem, ifjúnak érzem magam, mint egy húszéves.” A rendező a cselekményt a 18. századból a 20. század közepére helyezi át, a második kép helyszíne Cinecitta, az római filmgyár. Norinának, a fiatal özvegynek egy ruhaszalonja van itt. Ez amúgy teljesen ellentmond Donizetti szándékának, hiszen ő egy négyszereplős kamaradarabot írt. No de mit tehetnénk, hisz valahogy ki kell tölteni a Scala hatalmas színpadát? A rendező egy csomó akciót szervez, divatbemutatók, kerékpárosok, artisták és különféle színjátékosok csapatai jönnek-mennek. Javára írandó, hogy ezek nem vonják el különösebben a figyelmet a cselekményről.

Ugyanakkor Livermore nem kezd semmit a darab olyan dramaturgiai csúcspontjaival, mint a pofon vagy a Haradókettős. Amikor ifjú felesége pofonvágja Pasqualét, egycsapásra halálosan komollyá lesz a játék. A zene tragikussá válik, még Norina is elszégyenli magát. Nos, ezúttal a katarzis elmaradt. Ahogy a pofon sem csattant, csak bemutatták. A kitűnő Ambrogio Maestri ma a legjobb Falstaff a világon. Papírforma szerint Pasquale is nagyon nekivaló szerep, énekli is évek óta mindenfelé. A szöveget kitűnően, plasztikusan mondja, jól ismeri a szerepet, de baritonjának fő erényei, a hatalmas zengés és a nagy erő ebben a szólamban alig érvényesülnek. Ennél is komolyabb hiányérzetem, hogy a karakter szélsőségeit a kitörő örömöt, a bosszankodást, vagy a megaláztatást haloványan közvetítette.

Persze mi Magyarországon és Szegeden el vagyunk kényeztetve, hisz évtizedekig nekünk énekelt a legnagyobb Pasquale. Ha eszembe jut Gregor József fájdalmas arca és kétségbeesett hangja a pofon után, még ma is elfacsarodik a szívem. Maestri a produkció 2018-as bemutatója óta láthatóan sokat fogyott, ami egészségügyi szempontból üdvös változás. Remélhetőleg a súlyvesztés nem függ össze a kedélyvesztéssel. Andrea Caroll kellemes színű szoprán tulajdonosa és a temperamentuma is megvan ehhez a szubrett szerephez. Kár, hogy a hang a magasabb, C körüli tartományokban erejét veszti és csak biztonságosan, de nem virtuózan szól. A rendezés egy repülő fehér autóval a magasba emeli, ő azonban nem emelt bennünket ezekbe a régiókba. Lawrence Brownlee ma a világ operaszínpadainak egyik megbecsült koloratúr-tenorja. Ernesto szólamát könnyedén, hajlékonyan énekli, ám a III. felvonás szerenádjának és az utána következő szerelmi kettősnek az éteri hangulatát nem közvetíti. Amúgy a 196 centis Maestrinél úgy 25 centivel alacsonyabb, ám az ebben rejlő humorforrást az előadás nem aknázza ki. Egyáltalán az egész este alatt talán csak egyszer vagy kétszer nevettem. 

A karmestert Evelino Pidót bel canto specialistaként ajánlják figyelmünkbe. Ez alighanem az eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy nincs humorérzéke. A zenekar szépen szólt, Pido nagy gonddal formálta meg a széles dallamíveket, ám a harsányabb színektől, a vígopera zenei hatásaitól fél, vagy nem érti őket. A nagylétszámú énekkar olyan pompásan szólt a kis pénzkórusban, hogy nyomban Parasztbecsületről, Turandotról és Don Carlosról kezdtem el álmodozni. Az akusztika remek, mindent és mindenkit jól lehet hallani. Érdekes volt, hogy a bal szélén ültem a földszintnek, és ha valaki a színpad rendezői bal oldalán állt, hangja mintha a páholyok felől jött volna.

Az est legjobbja a fiatal Mattei Olivieri volt. Szép színű, biztos lírai baritonja van, és ezt meg is akarja mutatni a publikumnak. Malatesta irányítja a dolgokat, és Olivieri ennek a funkciónak elegánsan és erőteljesen tesz eleget. Nemcsak a szólamban volt bravúros, de mozgásában is.  A darab slágerszámát, a Hadarókettőst a két férfi egy duplacsövű vadászpuskával bénázza végig. Sehogyse érti az ember, hogy ha a történet legokosabb embere, Malatesta doktor egyszer már megszerezte a fegyvert Pasqualétól, akkor miért adja vissza neki, vagy legalább miért nem veszi ki belőle a töltényeket? És az is furcsa, hogy a sikerszámban nincs semmi hagyományos hatáskeltés, lassítás, kivárás, aktuális bemondás, amitől a buffa ellenállhatatlanul élő lesz. Így aztán jutalmuk szolid siker, semmi őrjöngés, az ismétlésnek közelébe sem érünk. Mintha a Scalában elfeledték volna, hogy az örült tempó és a hadarás önmagában még nem nevettet, a hatás attól elementáris, hogy minél jobban előkészítjük, hogy poén annál nagyobbat csattan, minél magasabbra dobjuk föl előtte a labdát.

Hazafelé sétálva a lombardiai éjszakában azon gondolkoztam, hogy az előadásban miért ilyen kevés humorpatron sült el. Mekkora szerepe volt ebben a rendezőnek, a karmesternek vagy az énekeseknek? Őszinte kritikus ilyenkor elkezd gyanakodni – saját magára is. Hogy esetleg ő volt rossz hangulatban, evett valami ízetlen ételt, netán megsértették? De most nem erről lehetett szó, Milano miliője lenyűgöző, Papa Francesco vendéglőjében a pasta elképzelhetetlenül ízletes, a kiszolgálás mindenütt könnyedén udvarias, az egész városban nem találni rossz borokat. Sőt annyira jók, hogy mielőtt az ember a fejét csóválná, inkább mérhetetlen jóérzés és megbocsátás tölti el, hogy eljutott az olasz opera Mekkájába, ugyanakkor fölismerhette saját régi élményeinek fölülmúlhatatlan értékét.

Márok Tamás