Versengő koronás fők

DONIZETTI ŐSBEMUTATÓ SZEGEDEN

MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA
Ha ősbemutató, akkor legyen kövér! – gondoltam, és nem hallgattam meg előre a darabot. Pedig Donizetti Maria Stuardáját játszották itt-ott a világon, néhány felvétel is elérhető belőle, de nem hallgattam meg egyet sem. Jöjjön, aminek jönnie kell, hasson rám a mű elsőre! Na jó, a szövegkönyv magyar fordítását végigolvastam és a történelmi hátteret is.

Persze az úgynevezett történelmi háttérrel hamar bajba kerül az ember. A címszereplő például életének 26 szabad évében szinte háromhavonta költözött egyik várból, sőt egyik országból a másikba. Férjek, szövetségesek, ellenlábasok váltogatták egymást környezetében, volt Franciaország királynéja is, de onnan is menekülnie kellett. Végigolvasni is szédítő. Az való, hogy amikor szülőhazájában, Skóciában tarthatatlanná vált a helyzete, Angliába menekült, unokatestvérétől, I. Erzsébettől kért védelmet. Ő azonban 18 évig házi őrizetben, várfogságban tartotta, utána pedig lefejeztette. Érdekes történet, bár a középkorban nem szokatlan. Drámai alapanyagnak viszont túl bonyolult. Nem csoda, hogy Friedrich Schiller beleálmodott még egy férfit a két királynő közé, akibe mindketten szerelmesek, és aki meg is szervezi a kettejük találkozását, ami a valóságban soha nem történt meg.

A muzsika jellegzetesen donizettis, a dallamok kellemesek, bár nem érik el a szerző legsikerültebb műveinek színvonalát. Ő 26 alkotó éve alatt mintegy 65 operát komponált, évente kettőt-hármat. Kész öntőformák alapján dolgozott, s a végtermék minősége sok mindentől függött, helyzettől, szövegkönyvtől, a szerző pillanatnyi formájától. A nagy összeütközés előtt még itt is beépít egy szextettet, ahol fő-, mellék-, és álhősök hosszan mesélnek érzelmeikről, félelmeikről. Csak ezután, késleltetve kerül sor a nagy összecsapásra. Persze, bólintunk megértően, a Luciában is ugyanez a minta! De fő hiányérzetünk nem az, hogy ez a hatos nem olyan csillogó, mint amaz, hanem hogy az összeütközés nem elég drámai. A két szoprán egymás után énekel, szólamaik alig vannak egymásra vonatkoztatva, szembeállítva. Csak mondják a magukét. Persze nem egy Aida és Amneris típusú összecsapást hiányolunk, de mondjuk olyat, mint Normáé és Adalgisáé igen. Így viszont inkább a szuggesztív, szinte verisztikus kiszólásokban születik meg kettejük drámája, nem annyira összefésült szólamaikban.

Az ősbemutató így is Szeged érdeme, ahol régi hagyomány az elfeledett vagy föl sem fedezett dalművek színrevitele. És az is észszerűnek tűnik, hogy most csak koncertszerűen játszották el kétszer. Most külön érték, hogy összehoztak két megfelelően nagyformátumú énekesnőt. Ráadásul Boross Csilla és Kolonits Klára hangkaraktere épp a kívánatos módon különbözik. Borossban még halljuk az egykori Konstanza és Gara Mária koloratúr-könnyedségét, de már Aida, Gioconda és Abigél súlya vetül rájuk. És hát ebben a darabban éppen ő az, akinek valódi ereje és hatalma van, s ezt jól sugározza ez az igazi drámai szoprán. A mai Boross Csillának egy bel canto szerep elénekléséhez már erős koncentrációra, nagy önfegyelemre van szüksége, ám ez a civil attitűd teljesen egybeesik a figura karakterével, hisz egy hivatalban lévő királynőnek éppen így kell viselkednie. Stuart Mária hatalma, ereje inkább jelképes: a tartásában, a lelkében él. Kolonits legsajátabb terepén mozog, tónusa lágy, futamai könnyedek, magas hangjait saját igazáról mélyen meggyőződve tartja jó sokáig. Mintha állandó átszellemült mosolya is azt sugallná, hogy Mária nem a realitás talaján mozog, eszményei fontosabbak számára, mint a való élet. Az ifjú Tötös Roland hangjának legértékesebb tartományát aknázza ki ez a bel canto szerep. Problémátlanul, sőt könnyedén bírja a magas fekvést. Ám éneklésében van valami semlegesség. Vajon az igazi szenvedély hiányzik tenorunkból? Vagy csak nem kapott kellő támogatást és tanácsokat a betanítás során, hogy előhozza lelke mélyéről? Végülis mindkét női hősünk belé szerelmes! Persze, az is sokat számított volna, ha valaki elmondja neki: egy-egy szenvedélyes ária vagy duett végén bátran énekeljen magas hangot akkor is, ha nincs írva a kottában. Ebben a korszakban a komponisták nem jegyeztek be minden magas C-t, hisz az énekesek úgyis beletették a magukét. Ahogy azt a két szoprán egyébként jól tudta és szépen meg is csinálta. Amúgy Leicester végtelen naivitása nagyon is illik Tötös előítéletektől mentes jelleméhez. Amikor az első felvonásban Máriának szóló szerelmi vallomást énekel – Erzsébetnek, aki figyel, már tudható, hogy a parti eldőlt.

A többieknek ária nem jutott, csak a mély férfihangoknak néhány duett. Cseh Antal (Talbot) és Szélpál Szilveszter (Cecil) zeneileg biztosan támogatták szívük, avagy érdekeik királynőjét. Máthé Beátának (Hanna), még kevesebb, csak pár recitativo és egy hatos maradt, tartalmas szopránja többre is hivatott.

A kórust imádtam, ahogy a szarvas űzésére biztattak, de hát ez a motívum nemcsak egy Nimródot, hanem Hunor s Magor összes leszármazottját lázba hozza. Egységesen, szépen daloltak. No és a vadászat, mely kényes diplomáciai találkozók tökéletes ürügye! Dinyés Dániel a csodaszarvas űzésének tempójával vágtatott végig a partitúrán. Seregét alaposan fölkészítette a harcra, s határozott kézzel irányította őket. A Szegedi Szimfonikusok magabiztosan követték. Korábbi élményeimből azt sejtem, hogy a tempókarakterek, a hangszínek, és a dinamika kontúrosabb árnyalataival ez a muzsika szebben csillogna. De tündökölni talán nem tudna. 188 évig megvoltunk Donizetti Maria Stuardája nélkül. A mostani szegedi ősbemutató több mint öröm. A két főszerep eszményi kiosztása produceri telitalálattá teszi, ami a mai magyar operajátszásban kiemelkedő teljesítmény. Elemi erejű fölfedezésről azonban nem számolhatok be.

Márok Tamás