„Ugyanúgy csetlek-botlok én is, keresgélek, kutatok, ahogyan a tanítványaim”

BESZÉLGETÉS
HEGEDŰS D. GÉZÁVAL

A Vígszínház vezető színművésze, immár 40 éve a társulat tagja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese, tanára. Nyáron az Athéni Timonnal járják a fesztiválokat, Szegeden július 17-én a játszanak az Újszegedi Szabadtéri Színpadon.  A produkció egyben az aznap kezdődő Thealter Fesztivál első programja is lesz. 

– Az Athéni Timon a XV. Pécsi Országos Színházi Találkozó OFF-programjában is szerepelt, július 12-én a Gyulai Várszínházban, majd július 17-én az Újszegedi Szabadtéri Színpad közönsége is megnézheti ifj. Vidnyánszky Attila rendezését, amelyben színművészetisekkel együtt játszol, nem először. Mit adott neked Szeged, a Tisza?

– Nagy örömmel visszük el Szegedre ezt a Shakespeare-darabot, amely egy ötéves folyamat eredménye.

Szeged, mint az egyik magnetikus város, mindig is vonzott, vonz a mai napig is. Felnőtt szakmai életem szinte minden korszakában történt ott valami, és mindegyik sikeres volt. Elvarázsol a város, mindenestől szeretem: az emberek kíváncsiságával, a városi atmoszférájával, az utcáival, épületeivel, kulturális kínálatával. Ebben a különleges városban legalább olyan mélyen gyökerezik a szakrális világ, mint a profán. Annyira európai, mégis Tisza-menti, e kettő pedig nagyon jól összeadódik. A Tisza nagyon kedves a számomra, a szülőfalum, Ibrány határában folyik. Olyan a szellemisége Szegednek, hogy azt érzed, jó ott lenni, öröm játszani.

– Az Athéni Timont egy költő palánta, nem mellesleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója, Vecsei Miklós H. fordította magyarra. A szereposztásban sajnos nem olvastam erről…

– Mielőtt az alkotókról mesélek neked, mindenképpen el kell mondanom valamit. Az Egyetem egy elitképző hely, ahová idén is közel 700 növendék jelentkezett színészhallgatónak. A beszélgetésünk idején (május végén) túl vagyunk a felvételi vizsga első fordulóján, ezután 100 fiatal indul neki a következő megmérettetésnek, ennek végén pedig elkezdődik a közös munka mintegy 30 diákkal. Egy héten keresztül, reggeltől estig együtt lesznek a fiatalok a készségfejlesztő-, ének-, mozgás- és beszédtanárokkal, valamint velünk, mesterség tanárokkal. A készségfelmérés mellett folyamatosan kutatjuk a kulturális érdeklődésüket is. A harmadik fordulón aztán ebből a 30 gyerekből kiválasztunk egy kis csoportot. Igazából nincs limitálva, annyit veszünk fel, ahányan tehetségesek, de általában egy shakespeare-i kis társulat, azaz 10-12 ember az optimális. Marton László és Forgács Péter a tanártársaim, közösen felvételiztetjük a fiatalokat.

A kiválasztáson nagyon sok múlik. A megmaradt teammel elindul az ötéves, intenzív, kora délelőttől késő estig tartó együttlét, ami túlmutat azon, hogy „leadom az órát és megyek a dolgomra”. Ez egy úgynevezett mester-tanítvány viszony. Sokkal erőteljesebb a szövetség, egyszer csak szellemi-szakmai barátságok alakulnak ki, egymást inspiráló helyzetek adódnak.

Az, hogy az egyik fiatalban meg van a képesség a színészeten túl a zenélésre vagy az írásra is, mint Miklós esetében, egy hatalmas pluszt ad. A szakmai barátságokban felismerik egymás tehetségét, egymást inspirálják. Nem kérte Miklóst senki sem, hogy fordítsa le az Athéni Timont. A szintén végzős ifj. Vidnyánszky Attila, a darab rendezője nagyon jó barátságban van Miklóssal, és elindult egy közös munka. Csapó Attila két évig színművész-bábszínész szakra járt, de eldöntötte, hogy átjön a prózai színész szakra. Ugyanúgy felvételizett, mint bárki más, a képességei miatt alkalmas is erre a szakmára. Olyan formaérzéket hozott magával a bábművészetből, amit ebben a darabban is kamatoztatni tud.

Zoltán Áron kiváló zenész, 15 hangszeren játszik, a darab zenei világának megteremtése részben az ő, illetve Kovács Adrián és Mátyássy Szabolcs munkája, ők alkalmazott zeneszerzést tanultak, velünk együtt bent ültek a mesterség órákon, átélve tapasztalták meg a színházi világot. Megértették, hogy a színház nem egy íróasztalnál megálmodandó helyzet, hanem nagyon is élő, eleven, és hihetetlenül rugalmasnak kell lenni, mert egyik próbáról a másikra minden megváltozhat. Számukra is egy örök készenlét, nyitottság, konstruktivitás, fantázia. Több annál, hogy osztálytársak ők.

A diplomadarabban egyébként az idén végzős osztály fiúcsapata mellett a Bagossy-Pelsőczi-Rába osztály négy tagja is szerepel.

Az a jó a színházban, hogy itt minden megtörténhet, mert annyira gazdag és komplex, mint az általunk megélt világ. A színészeten kívül pedig mindenki azt a pluszt adja bele, amiben még tehetséges, amihez jól ért…

A mi módszerünk éppen az, hogy szabad a gazda. Azt és annyi ötletet hoz, azt és annyit játszik a hallgató, amennyit csak szeretne. Nem osztunk szerepeket, mindenki szerezzen partnereket az osztályból, az egyetemről. Nem rendezzük őket, hanem véleményt alkotunk, ha nem tetszik, korrigálunk, aztán ennek szellemében dolgozik tovább a team. Így lépünk előre. Mi irányítjuk őket, de nem mondjuk meg a megfejtést, csak rávilágítunk. Az önállóságra neveljük őket.

– Amikor te voltál színművészetis, hasonló szellemiségben, módszerrel folyt a munka?

– A Szegedről elszármazott Horvai István tanár úr osztályába jártam. Ugyanezt a módszert kaptam meg tőle és a másik mentoromtól, Kapás Dezsőtől. A színész is csak azt tudja átadni, azon tud még finomítani, amit saját maga megtapasztalt.

– Ismét szóba került Szeged…

– A Szabadtéri Színháznak köszönhetően Szeged észrevétlenül megfertőzte a fiatalokat, hiszen a színházi élet legjava minden nyáron megfordult a városban. Ha egy nyitott lelkű szegedi kamasz eljutott oda, láthatott nagy rendezőket és színészeket. A két világháború között születettek közül nagyon sok alkotó érkezett Szegedről.

– Újszegeden láthatja a közönség az Athéni Timont, amelyben te, mint tanár-mentor, címszerepet kaptál. Miként kerültél a képbe?

– Korábban magam is részt vettem már egyetemi produkciókban. Másodévben, egy féléven keresztül foglalkoztunk Shakespeare világával. Az egyik jelenetet, Timon elárultatását éppen Attila találta ki, nagyon erős volt tartalmilag és formailag is. Beszélgettünk és mondtam neki, hogy egyszer szívesen eljátszanám a címszerepet. Eltelt két-három év, és nem felejtette el. Ötödév elején aztán megkerestek az osztálytársakkal, hogy szeretnék, ha partnerük lennék ebben a munkában.

Ha úgy vesszük, nem kockázatmentes vállalkozás a részemről. Együtt töltöttük az időt, de ugyanúgy, ahogy ők is, vásárra viszem én is a bőrömet, hiszen meg kell oldani a feladatot.

– És a tanítványok rendezik a mentort…

– Az igazi színész ugyanúgy „visszagyermekesedik”, mint bárki más. Minden darab új helyzet, új kihívás. Arról a startvonalról kellett indulnom, mint a növendékeknek.

Nincs kész semmi. Ugyanúgy csetlek és botlok én is, keresgélek, kutatok, ahogy ők is. Az elejétől a végéig az egymásra utaltságból áll a színházi munka. Ha hiányzik az egymásra való nyitottság és bizalom, akkor ott jó dolog nem születhet.

Nagyon hálás vagyok, hogy nem tettek le a tervükről, és részem lehet ebben a kalandban. Jólesett, hogy elfogadtak partnerüknek, annak ellenére, hogy plusz energiákat vett ki az emberből az egész folyamat.

Ötödévesen gyakornokoskodnak, van, aki Miskolcon, van, aki Debrecenben vagy Kecskeméten, van, aki független színházi társulatnál. Például a miskolci előadás után, éjfélre ért ide az egyik növendék, de itt volt, és próbált. Délelőtt én is próbáltam az új darabban, majd tanítottam, az esti előadás után pedig jöttem én is.

– Éjszaka próbáltatok?

– Máskor nem lehetett próbálni, csak késő este és éjszaka, mert ők is jobbra-balra próbálnak, játszanak. Általában éjjel kettőig dolgoztunk, de én gyakran kimenőt kaptam éjfélkor.

Nem egy rendes színházi próbafolyamat volt, hiszen a napokból ellopott órák alatt tudtunk csak dolgozni. Az első részt megcsináltuk novemberben-decemberben, karácsony előtt volt egy összegzés, majd mindenki eltűnt egy időre, mert bemutatónk volt kora tavasszal, ezt megvárva, újraindult a munka. Elkezdtük a második részt, majd összeillesztettük a kettőt, és ez az egész folyamat egy örömteli bemutatóval csúcsosodott ki az Ódry Színpadon. No, az sem volt egy könnyű feladat, hogy találjunk egy alkalmas időpontot, így az előadások is főként hétköznap éjszaka vagy hétvégén kora délután vannak, mert máskor nem fér bele az időnkbe.

– Mit kaptál, mit tanultál a növendékeidtől, a darabbéli partnereidtől?

– Műfajok, stílusok, színházi nyelvek keverednek az előadásban, és nekik meg sem kottyan  egyik jelenetből átváltani egy másikba, majd vissza. Már most bennük van a szorgalom, szívósság és kitartás, így végigbírták az éjszakai próbákat. Ez felnőtt volt bennük, és ez a hozzáállás engem is inspirált, illetve vissza is hatott rájuk.

– Honnan ez a mérhetetlen energiád? Részben a zöld teából, amit most kortyolgatunk?

A mostani időszakban nagyon sok felelősséggel járó munka talált meg. A Vígszínház vezető színészeként májusban 28 alkalommal játszom, több mint tíz darab van repertoáron, minden évadban van három-négy bemutatóm. Emellett az egyetem rektorhelyettese és tanára vagyok, az egyfajta adminisztratív felelősséget is jelent.

Próba előtt az egyetemen kezdek, elindítom a napot, majd próba után visszamegyek, tanítok, majd este játszom. Aztán nagyon sokat kell olvasnom, ami a színházi feladatokból is fakad.

Ez nem életmód, ez munka. Nem iszom alkoholt, nem dohányzom, vegetáriánus vagyok, szerencsére jól alszom…

A színészi munkának van egy nagy adag örömfaktora. Ha örömként éled meg, amit csinálsz, boldoggá tesz, akkor az nyilvánvalóan visszahat a mindennapi létezésedre. Most így élek, és nem tűnik el nyomtalanul, dinamizálja, energetizálja az embert. Jó felébredni, jó végiggondolni a napomat.

Most épp az jutott eszembe, hogy meghívót Radnóti Zsuzsa dramaturg a Károli Gáspár Református Egyetemre, ahol Spiró György darabjairól fogunk beszélgetni. Öt Spiró-darab ősbemutatójának voltam főszereplője, ezek mindegyike Horvai tanár úr, illetve Marton László rendezései voltak.

– Korábban nyilatkoztad, hogy a szíved egyik csücske a Hegedűs a háztetőn, a napokban megy éppen az évadban utoljára.

– 2010 óta megy a darab, több mint százszor volt már színpadon. A bemutató előtti évad vége környékén felhívott Eszenyi Enikő, a darab rendezője, hogy „Gézu megtaláltam, mit kellene neked csinálni jövőre!”. Tényleg nagyon szeretem, jó csinálni.

– Sejtem, hogy nagyon nehéz kiválasztani egy-egy darabot, de a friss előadások közül van olyan, ami igazán megfogott, ami erős volt.

– Az idei évadban négy bemutatóm volt, ebből három a Vígszínházban: a Kvartett után a Julius Caesar, majd a Koldusopera, illetve az egyetemen az Athéni Timon. Meg kell mondanom, mindegyik egészen más színészi állapotot, másfajta színházi nyelvet kíván, mindegyik szerep nagyon élesen elválasztható, hihetetlenül erős karakterek, igen szélsőségesek. A humanitás létformái végtelenek, és nagyon jó, hogy egyik este Julius Ceaser vagyok, a másik este Öreg a Spiró-darabban, máskor pedig Timon.

– Izgalmas szerepjátékok…

– Mindent megélem. Arra egyébként különösen büszke vagyok, hogy a Gábor Miklós-díjat, ami egy szakmai elismerés, nekem ítélték oda az idei év legjobb Shakespeare-alakításáért. A Vígszínház társulata által titkosan választott zsűri az imént felsorolt szerepeimben nyújtott alakításaimért pedig odaadta nekem az évadzáró társulati ülésen a legjobb férfialakításért járó Ajtay Andor-emlékdíjat. A másik díjazott Börcsök Enikő.

– Mit jelentenek a díjak, különösen, ha állami a kitüntetés?

– Az állami díjak közül, amit az én szakmában oda lehet adni, azt mindent megkaptam. Ahogy haladtam a pályámon, mindig jött egy-egy elismerés.

2009-ben a Kossuth-díj esetében az külön örömmel töltött el, hogy egyszerre kaptam meg olyan pályatársakkal, akik az én generációmat képviselik, és nagyra tartom őket: Kováts Adél, a Radnóti Színház vezető színművésznője, Máté Gábor, aki Budapesten, a Katona József Színházban játszik, valamint Gáspár Sándor, aki Székesfehérváron játszik. Mindenki a hátán cipeli a színházát, és azok kapták meg a Kossuth-díjat, akik abban az évben valóban megérdemelték. Büszke voltam arra, hogy egy ilyen névsorban találtam magamat.

Makláry Zoli bácsi, aki a Vígszínház, majd a Nemzeti Színház fantasztikus színésze volt, egyszer azt monda, hogy a díjakat azok kapják, akiknek adják. Díjat kapni jó.

– Volt olyan kérdés, amit még nem tettek fel neked, olyan téma, amiről szívesen beszéltél volna, és nem volt rá lehetőség?

– Lépcsőházi ember vagyok, így gyakran jut eszembe egy interjút követően, hogy milyen kár, hogy nem beszéltem még erről vagy arról. Olyan volt már, hogy kimaradt egy fontos rész a megjelent interjúból, amit őszintén szerettem volna, ha nyoma marad. Ezért jó módszer, ha megjelenés előtt megmutatják a szöveget az újságírók.

„Vera otthona, az élete a színház volt, és sajnos a halála is”

HEGEDŰS D. GÉZA PAP VERÁRÓL

– Hogyan élték meg a pályatársak Pap Vera elvesztését?

– Ott lakott a színház közelében, kijött a lakásából és bejött az otthonába. Minden porcikája a színház volt. Számtalan produkcióban voltam a partnere, főiskolásként először a Popfesztiválba lépett be.

A próbákon addig ő nem volt hajlandó továbbmenni egy-egy jeleneten vagy helyzeten, amíg azt meg nem oldotta százszázalékosan. Ez a fajta munkamódszer őt igazolta aztán vissza. Soha nem láttam hamisnak.

– Éppen tegnap láttam egy megosztást és fotót a Vígszínház közösségi oldalán, miszerint a Mikvét Szentpéterváron játsszák. Nélküle.

– Kerestem a fotókon az arcát.

Tóth András Tozzi

Fotók: vigszinhaz.hu