Theater Theorist Terrorists

NYITÓNAP (2015. 11. 28.)

Havas, esős, mindent átható szélben érkezem meg Szabadkára. A város fekete és fényes, loholok az első sajtótájékoztatóra, amit a Szabadkai Népszínház aulájában tartanak meg. Urbán András intézkedik, biztatólag odabiccent és mosolyog, a mindig oltári vagány toalettű Szerda Zsófi pedig tolmácsol, karakán sajtóreferensként ügyesen terelget bennünket. Az első összejövetel körül már lehet érzékelni, milyen hangulatú fesztiválra is érkezett a mindenkori bejegyzéskészítő. Példának okáért mikor a jó erős török kávékat olyan belevaló színészek szolgálják fel, mint Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek vagy a frissen KDSZ-hez szerződött Kucsov Borisz, akkor az alázat, kedvesség, befogadás, barátság felmerülő címkefüleit azonnal tovább kell hussantanunk az elménkből, hiszen természetesen rémes-giccses lenne mindezeket leírni! A mindenkori ajtónállók remek öltözeteit is (ezen a napon a kék-vörös szett, illetve ördög-fekete angyal dizájn volt a menő) beleértve.

Urbán fesztiváligazgató, főrendező arra a kérdésre: hogy érzi magát, a tőle jól megszokott ravaszkás bájjal annyit felel: „Soha nem volt ilyen nehéz eljutni idáig, ugyanakkor nagyon könnyű is volt. Optimista vagyok, még soha nem volt ekkora érdeklődés a fesztivál iránt.”  És ekkor már mindannyian tudjuk: a nemzetközileg elismert, térségét tekintve legbefutottabb rendező nem tarthat számot semmilyen financiális előnyre, ugyanúgy kell minden egyes pályázatért és anyagi támogatásért megküzdenie. A Ristić-komplexus című Oliver Frljić rendezés előtt felmegy a színpadra, programot ismertet, Nagyabonyi Emese mindeközben a színpadon vetkőzik. Fülledt poénok ezek, mind jóleső felütés: néma üvöltés, bélyeg a hasra, néma integetés a telefonokkal, és most már tényleg jöjjön, aminek jönnie kell.

A Jadran színpadon kezdetét veszi valami, amit egy rendkívül tehetséges hét tagú, különböző nemzetiségű válogatott bagázs halálos-mély, éles és halkan üvöltő tangójának érzékelek. A mindenkori elnyomás ellen felszólaló előadás progresszív és intenzív képi világa árulkodó. Előkerülnek a régi posztmodern képek új köntösei, ebben az esetben menyasszonyi ruhái, és Ristić velünk van, ha akarom mellettem ül, és élvezi, ha megbotránkozunk prasnyaságain (jó szó, Oláh Tamás fiatal magyarkanizsai rendező szájából). A volt Jugoszlávia területére rántanak minket, homlokukon fekete csillaggal átköpnek egymás szájába, levizelik saját térképüket, masíroznak fából készült, tankot imitáló facipőjükben. Mondhatnám, hogy a szokásos szokatlanságot hozzák, de nem lehet. A fiatalok bekebeleznek, a kiszolgáltatottság elleni felszólalásuk során pedig a szomorú vasárnap fogkocogtató néma betétjére igenis ezredjére lehet sírni. Ez a komplexus bizony kötelező darab, ámen.

Miután átsétálunk a Kosztolányiba, megcsodálom az új művész kávézó (Cortex),  felújított verzióját. (Plafonon állati klassz Oláh Dóri képek pl.)  Pár kritikus kollégával megosztunk egy Jelent (persze az is jó lenne, de ez itt most egy sör márka) és átnyargalunk a Koštana-ra, ami pedig az Urbán András rendezte előadás címe. Szenvedélyes piros doboz, natúr székek, élő zene a színen. Mintha az áldott szent napokért való könyörgés folytatódna, tematikus nap ez. A játék kezdetétől a végéig valami furcsa templomi tablót nézek, politikai revüt, cigányok öldöklése ellen felszólaló koncertet, amiben Elor Emina színpadi ereje, karizmatikus hangja van jelen. Egy szerb nemzetiségű család széthullását, erőszakos vetemedéseit kísérjük figyelemmel, amelynek epicentrumában egy cigánylány, Kostana áll, majd bukik alá. Én nem találok utat ehhez a családhoz, de engedem, hogy ez a nagyszerű színészekből álló szent kórus próbálja megdolgozni a lelkem. „Miért ide teremtettél Istenem?” – ezt hallom, felocsúdom, véget ér a kábulat. Ezek a színházi terroristák pedig tegyék a dolgukat, ilyen bombákat minden nap robbanthatnának.

(Desiré Central Station 2015 – no comment/say it loud nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál)

Drubina Orsolya

[nggallery id=632]

Fotó: Molnár Edvárd