Thealter tánctabló

Sokszínű palettáról válogathattak az idei Thealter Fesztivál közönségének tánckedvelői: új fellépőként szerepelt Hód Adrienn társulata, a Hodworks, valamint több, a tavalyi Thealter vagy az Alterra őszi/tavaszi előadásain már látott és megismert vendégművész […]

Sokszínű palettáról válogathattak az idei Thealter Fesztivál közönségének tánckedvelői: új fellépőként szerepelt Hód Adrienn társulata, a Hodworks, valamint több, a tavalyi Thealter vagy az Alterra őszi/tavaszi előadásain már látott és megismert vendégművész. A Bitef Teatar és Duda Éva társulatát visszatérőkként üdvözölhettük, ahogyan Réti Annát is, (akit épp a tavasszal láthattunk a Régi Zsinagógában a Fregoli szindrómában), vagy  a Derevo társulatból már ismert Tanya Kabarovát, aki ezúttal Yael Karavannal közös darabjával érkezett.

Duda Éva Társulatának előadása a címnek megfelelően – Stop ‘n’ Go – energikus indítója volt a fesztivál táncos szekciójának, amelynek felvezetésekor rögvest a szereplők vezették be és ültették le a nézőket, halandzsázva és érthetetlenül karattyolva, ezáltal meggyőzve minket arról is, nem feltétlenül értünk többet, ha beszélnek hozzánk, sőt. A szemünk előtt máris láthatatlan labda száguld egyik kézből a másikba, látjuk, követjük tekintetünkkel a gömbölyű semmit. Sok lazábban kapcsolódó, főképp improvizációra épülő, friss és játékos, néhol romantikusabb, vagy épp feszülten megmérkőző, versenyzőbb kettőst, csoportot láthattunk, amelyek folyton változnak, alakulnak, pillanatnyi megtorpanások után újra belevetve magukat a helyzet, az élet sűrűjébe minket, nézőket is magukkal sodorva. Az előadás humoros, friss, megkapó, maguk a táncosok is felszabadultnak tűnnek, figyelik egymást, folyton jelen vannak, néha ők is nézők, majd újra bekapcsolódnak, egymásnak adják a mozdulatokat, mint az elején a labdát, mindezt pedig gyakran a színpadon szintén jelen lévő Farkas Izsák által improvizált élőzenére, amely sajátos ízt ad a táncos forgatagnak. Egyetlen díszletelemként egy bevásárlókocsit láthatunk: egyszer romantikus kelléke egy keringőnek, később pedig szomorkás hangulatú kivonulási eszköz, amelybe minden táncos összegyűlik, hogy rövid látogatásuk után tovább vonuljanak modernkori szekerükkel.

A fentiek ellenpontjaként említhetjük a fesztiválzáró Isteni színjáték című előadást a Bitef Teatartól, amely témájához méltón komolyan, kezdetektől feszes ritmusban és erőteljesen megkomponált rendben zajlott, bár ugyancsak nélkülözte a konkrét narratívát. A táncosok eleinte egy asztal mögött sorakoztak fel, s ott várták, hogy a „színpadmesterként” fellépő férfi mikrofonba mondva egy-egy társastánc nevét a tánctérre szólítsa őket, ahol aztán előadhatják sajátos értelmezésű társastáncaikat, amely bár nyomaiban tartalmazta csak a hagyományos tánclépéseket, mégis, azok jellegét és temperamentumát a kortárstáncos elemekkel fűszerezve kiválóan visszaadta. Bár konkrét történetet csak nyomokban találhattunk az előadásban, megtapasztalhattunk egy másféle elidőzést egy téma felett. Kiemelt szereplőként, afféle irányítóként, vagy a felettes tudás birtokosaként mindvégig ugyanaz a táncos „rendezte” a többieket, kezükbe adva egy-egy tárgyat, alájuk tolva egy széket, vagy épp finoman terelgetve őket egymás felé; ugyancsak ő  készítette elő Dante és Beatrice egy emberré összeforrt majd szétvált kettősének záróvacsoráját is.

Szintén alvilági témához nyúlt Tanya Kabarova és Yael Karavan kettőse az Alvajárók avagy a hét fő bűn című darabjukkal, amely egy TV-s valóságshow színpadi megjelenítése, ahol a két kiválasztott a kihelyezett dobozok felnyitásával juthat egyre közelebb nyereményéhez. Láthatatlan műsorvezetőnő harsogja az átvezető szövegeket az egyes epizódok között, amelyek során a hét fő bűn táncszínházi megjelenítését követhetjük nyomon, ám ezek – olyan kivételesen szép technikai megoldásoktól eltekintve, mint a mozdulatok „belassítása”, mintha filmet néznénk – nem okoznak meglepetést, sőt talán az eszünkbe ötlő legkézenfekvőbb ábrázolási módok ezek, ami még inkább ráerősít a televíziós érzésre, amely a hétköznapokból kiemelt szereplőket kihasználja saját érdekei szerint, a nézőt pedig minél egyszerűbben és zajosabban kívánja szórakoztatni, s épp ezért ez az előadás – ellentétben a fesztiválon látott összes többivel –  tálcán nyújtja az értelmezést, s így talán mégis kissé kevesebbet ad, mint azt eleinte várnánk.

A Hodworks Társulat Basse danse előadása viszont nélkülöz mindenfajta történetmesélést, akárhogyan is keresnénk, ez tiszta tánc és hang és kellem. A cím jelentésének utánanézve megtudhatjuk, hogy ez a táncstílus jellegét tekintve a táncosok csendes, elegáns és „földközeli” mozgásán alapul, vagyis nem tartalmaz túlságosan mozgalmas elemeket, mint pl. ugrásokat vagy szökelléseket. Ezáltal olyan érzés fog el, mintha megelevenedő szoborkertben járnánk, a figurák mozgása kecses és óvatos, folytonos izolációk sorozata, maga a természetesség, mintha éppen most alakulnának a tapasztalatok a szemünk előtt, mintha meglesnénk valamit a titokzatos éledő természetből. Mivel az itt látottak többnyire a táncosok tényleges improvizációiból épültek és épülnek újra minden előadáson, lehetőséget kapunk az ilyenkor szokásos történetek és értelmezési módok elhagyására, és egy kicsit belefeledkezhetünk valami kevesebbe, ami mégis több.

Réti Anna a Vis-a-vis című szólóelőadásában, Találkozások A-val alcímmel saját arcaiból, személyiségéből, sokoldalú mozgáskultúrájából mutat fel epizódokat. Kezdésnek rögvest az arc helyén visszanéző tükörálarcba nézünk, amely mozog, figyel, mégsem saját magát mutatja. Később sokféle A-t látunk, mint más és más, mégsem teljes egyik sem, valami mindig hiányzik. Látunk önálló lényként mozgó, kaparászó kezeket, de az arcot kitakarva, vagy háttal álló, kezeket zsebben elrejtő diszkótáncot, a fotelban magabiztosan ülő nőtől túlizgult majdnem-megszólaló sóhajokat, tányérra borult arccal eltűnt fejetlen vacsorázó testet. Ő(k) mind A(k). Végül ismét a mikrofon előtt ül, a hangszóróból pedig jó tanácsok hangzanak el, milyennek kell lenni, milyennek nem kell lenni, hogyan kell kinézni, hogyan nem kell kinézni? „A” végül megelégelve az egymásnak ellentmondó ötleteket és utasításokat, kihúzza a dugót (a fotelból), mi pedig elgondolkozhatunk: mit is tudtunk meg A-ról e találkozások során?

A fesztiválon látottak alapján elmondható, hogy a táncos előadások élvezetéhez hasznos, ha el tudjuk engedni a narratíva iránti igényünket. Ha nem akarunk mindent megérteni és értelmezni, olyan élményekben lehet részünk, amelyek egészen új gondolatokat és érzéseket bonthatnak ki bennünk, csak merjünk sodródni.

Fekete Zsófia Éva

[nggallery id=48]