tiszatáj | 2022. augusztus 12.

THEALTER 30(+1) mint futóverseny

ELEKTRONIKUS KÖTETKÉNT MEGJELENT A TAVALYI SZÍNHÁZTUDOMÁNYI KONFERENCIA ANYAGA

Nem túlzás azt állítani: színháztörténeti jelentőségű az a tavalyi tanácskozás nyomán Jászay Tamás kritikus szerkesztésében, THEALTER30(+1) színháztudományi konferencia címmel elektronikus formában megjelent hiánypótló kötet, amit az idei fesztivál alatt mutattak be Szegeden, a Grand Caféban… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

Síkfutás – Sprint – Gátfutás – Maraton. Ezek a kötet fejezetcímei, a borítója pedig egy atlétikai futópályát idéz. A futás megszállottja a kiadvány szerkesztője is, ugyanakkor a futás találó, a THEALTER-re több szempontból is vonatkoztatható metafora. A szerkesztő, azaz Jászay Tamás, az SZTE BTK adjunktusa, a Revizor főszerkesztője szervezte azt a sikeres színháztudományi konferenciát, amit tavaly júliusban rendeztek a szegedi bölcsészkaron – ezen a tanácskozáson elhangzott előadások, kerekasztal-beszélgetés írott szöveggé alakított változatára épül a kötet. A THEALTER30(+1) cím a fesztivál korára utal, thealteres stílusban jelezve, hogy az eredetileg a jubileumra tervezett konferenciát ugyan elsodorta a pandémia, de az ügy a fontos, nem az alkalom, egy évvel később is ugyanolyan aktuális volt az egyedülálló jelenséggel foglalkozni. A kötet bemutatóját Proics Lilla moderálásával az idei fesztivál programjának részeként a Grand Caféban tartották, ahol nemcsak Jászay Tamás, hanem több szerző is megszólalt.

Elöljáróban engedtessék meg néhány személyes megjegyzés. 1991 nyarán, amikor diploma előtt a Délmagyarország szerkesztőségében gyakornokoskodtam, engem küldtek tudósítani az akkor még Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója néven induló első fesztivál megnyitójára. Szerkesztői utasításként kaptam, hogy a tudósítás 20-25 sornál semmiképp se legyen hosszabb. „Balog Józsi megint jön a lila köddel” – szellemeskedett a minden alternatív kezdeményezésben nemzeti konzervativizmus elleni támadást látó ügyeletes szerkesztő. Szerencsére nem mindenki így állt hozzá. Arra is emlékszem, hogy amikor a MASZK Egyesület megkapta játszóhelyként a Régi Zsinagógát, a sorsára hagyott épületet először lelkes önkénteseknek meg kellett tisztítaniuk az évtizedek alatt vastag rétegekben felhalmozódott guanótól. Később, ahogy egyre sikeresebb lett a THEALTER, elsősorban azon múlt, hogy mennyit foglalkozott vele a helyi napilap, hogy mit gondolt róla – és persze általában színházról, kultúráról – az aktuális főszerkesztő. Akadt-e olyan újságíró, aki a napilapos robot, a tömegeket vonzó mainstream fesztivál, a Szegedi Szabadtéri Játékok mellett érzett magában annyi energiát, hogy eljárjon az éjszakába nyúló előadásokra, utána beszámolókat, interjúkat írjon, majd meggyőzze „a drága lapfelületet” népszerűbb témákra tartogató szerkesztőket is, hogy progresszív kultúráról, fontos ügyről van szó. Így aztán ma már nem is lehetne a THEALTER történetét még csak hozzávetőlegesen sem nyomon követni pusztán a 112 éves szegedi napilap cikkeire alapozva.

SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék és a MASZK Egyesület kiadásában és támogatásával elektronikus formában megjelent kötet sok más ok mellett ezért is hiánypótló és színháztörténeti jelentőségű, egyúttal azt is megmutatja, az utóbbi években milyen látványos fejlődést ért el a szegedi bölcsészkaron a színháztudományi képzés és az arra épülő kutatás.

„Ami Magyarországon alulról jövő kezdeményezés, az éppen a THEALTER Fesztivál, ami harmincegy éve működik. Döbbenetes az egész léte, és ez éppen a fesztivált szervezők heroikus munkáját dicséri. Máskülönben meg botrány, hogy a kultúrpolitika harmincegy éve nem veszi észre, hogy van itt egy alulról jövő kezdeményezés, talán megfelelően kellene támogatni. Harminc év alatt ez a fesztivál a kelet-európai régió egyik, infrastruktúrájában és nemzetközi kapcsolati hálózatában is kiépített, meghatározó fesztiválja lehetett volna… Nem egy amúgy is meglehetősen bőkezűen finanszírozott intézmény fesztiválját, a MITEM-et kellene kitömni újabb és újabb százmilliókkal, illetve 2023-ban, a színházi olimpia évében már milliárdokkal, hanem egy ilyen alulról szervezett indítványt kellene támogatni. És ráadásul egy olyan évben beszélgetünk, 2021 nyarán, amikor a működési pályázaton nulla forintot ítélt meg a THEALTER-nek a névtelen kuratórium. Ami önmagában vicces lenne, de nem az, s a jövő sem kecsegtet sok jóval…” – zárják a kötetet Imre Zoltán színháztörténész, az ELTE BTK docensének gondolatai a független színház és tánc történetéről rendezett kerekasztal-beszélgetésből. Különben a Maraton a kötet talán legtanulságosabb fejezete, nyilván a neves résztvevők több évtizedes tapasztalata okán is.

Nánay István, a magyar színikritikusok doyenje különösen sok információt oszt meg a függetlenek elmúlt évszázadáról, például az 1956 utáni időszakra úgy emlékezik, sok mindent lehetett akkoriban csinálni, mert az alkotók végre hozzáférhettek a nyugati darabokhoz. „Játszani nem, de olvasni lehetett őket, és amit a hivatásos színházak nem mutathattak be, azokat elkezdték játszani azok az együttesek, amelyek kevesebb figyelmet kaptak, vagyis az úgynevezett amatőr színházak. Muszáj volt rájuk kitalálni egy nevet, hogy beazonosítsák őket, hogy ők nem műkedvelők, hanem mások. Az az elnevezés ragadt rájuk, hogy amatőr színház, ilyen volt az Universitas Együttes, a Szegedi Egyetemi Színpad, a miskolci Manézs, a tatabányai Bányász, a zalaegerszegi Reflex, a pécsi Amatőr, hogy csak a legfontosabbakat említsem – ezek adták a közeg ősalternativitását. Minden ilyen együttes személyhez kötődött: attól lettek olyanok, amilyenek, hogy valaki vezette őket. Volt egy szellemi vezér: Paál István, Ruszt József, Éless Béla, Lengyel Pál, idősebb Bagossy László, Merő Béla.”

A maratoni kerekasztal harmadik résztvevője, Fuchs Lívia tánctörténész, tánckritikus a kortárs táncművészettel kapcsolatban fogalmazott meg fontos alapvetéseket: „Ha megnézel egy nyolcvanas éveknél korábbi kritikát, az eklektika a legsúlyosabb szitokszó. A nyolcvanas években viszont vadul elkezdenek mindent keverni, minden korábbi műfaji, táncnyelvi határt semmibe venni, és a nézőktől sem azt várják, hogy azonosítson szereplőket és helyzeteket. A tánc befogadása kapcsán mindig az a gond, hogy a nézőben ott a görcs, hogy nem érti, amit lát: erről a művészetről egyáltalán nincs szó a közoktatásban, így kinek lenne jártassága a kódrendszerek megfejtésében? Amíg egy táncelőadás történetet mesél el, nincs nagy gond, elég ha azonosítani tudjuk a karaktereket és a szituációkat, te- hát értjük… A nyolcvanas évektől azonban a nézőtől nem felismerést, hanem sokkal inkább asszociációkat vár el a tánc; azt, hogy menjen együtt a darabbal, vigye bele a saját életét, ne kívülről szemlélje, és saját maga teremtse meg a részek és jelek közötti összefüggéseket.”

A Síkfutás fejezetben tapasztalt kutatók a THEALTER fellépőihez kapcsolódó aktuális kutatásaikról adtak számot, például Kérchy Vera Gergye Krisztiánról, a médiumról, Mikola Gyöngyi a szentpétervári független színházi mozgalomról írt izgalmas tanulmányt. Régóta fesztivál egyik leglelkesebb nézője Lencsés Gyula szociológus a szegedi Metanoia Artopédia produkciója, a Jég-doktrínák kapcsán az előadás részeként definiált kérdőíves játékot a szociológia metodikájával analizálta. Jászay Tamás A hosszútávfutó magányossága című tanulmányában a nyugat- és kelet-európai kulturális programsorozatok kategóriái között helyezi el a szegedi fesztivált térben és időben, hangsúlyozva azt is: „A THEALTER-től nem kell, mert nem is lehet függetleníteni a tényt, hogy a vízfejű magyarországi kultúratermelésben Szeged az egyetlen vidéki város, ahol a mai napig jegyzett kísérletező műhelyek működnek, folyamatosan felfedezve saját közönségüket.”

A Sprint fejezet hat tanulmányát a szegedi bölcsészkar hallgatói jegyzik Mezei Kinga, Hajdu Szabolcs, Pintér Béla, a k2 Színház, Ivo Dimcsev és Ladányi Andrea művészi munkásságáról. A Szegeden több alkalommal is nagy sikert aratott bolgár performanszművészről például Mohai Aletta írt tanulmányt Ellentétek harmóniája címmel: „(…) Ivo Dimcsev úgy tud megjeleníteni teljesen ellentétes fogalmakat, problémákat vagy akár külsőségeket, hogy azok hiába keltenek feszültséget és harcolnak egymással, ezzel szenvedést okozva az alanynak, mégis egyértelműen kiérződik ebből a harcból, hogy az egyik nincs meg a másik nélkül, az egyik létezésének a feltétele a másik létezése. Így kerül végül egyensúlyba, harmóniába mindaz az ő művészetében, ami addig általánosan összeférhetetlennek tűnt.”

A Gátfutás fejezetben négy alkotó – Adorjáni Panna, Kelemen Kristóf, Fábián Péter és Rácz Attila –, mindannyian a THEALTER történetének fontos fellépői, saját, már sikeresen lezárult vagy folyamatban lévő doktori eljárásuk részeredményeit osztják meg az olvasóval. Ezek közül számomra a legérdekesebb Kelemen Kristóf tanulmánya volt, ami a Szegeden is zsúfolt telt ház előtt játszott Megfigyelők című előadás megszületésének szakmai kulisszatitkaiba is beavatott. „A saját kutatói pozíciómból az előadás legfontosabb alapvetése az volt, hogy egy olyan narratívát hozzak létre, amelyben az adott helyzetek és történetek leválnak a Levéltárban található iratok valós referenciáiról, tehát az archív anyagok színpadi feldolgozását egyfajta „vissza-anonimizálási” folyamatban kezdtem el strukturálni: a talált leleteket fikciós keretbe helyeztem és színpadi dialógusok mentén történetté szerveztem, abban újra és újra utalva a jelentések mögötti valóság hozzáférhetetlenségére.”

Hosszan lehetne sorolni a kötet erényeit, érdekességeit, amiről az ingyenességnek és a jól kezelhető PDF-formátumnak hála bárki könnyűszerrel maga is megbizonyosodhat, ha elolvassa az SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék oldaláról letölthető, illetve lapozható formátumban a THEALTER issuu-oldalán elolvasható elektronikus könyvet.

Hollósi Zsolt