Tiszatájonline | 2012. július 29.

Szobor-performansz

Ivo Dimcsev bolgár koreográfus, előadóművész, performer a 22. Thealter Művészeti Fesztivál keretein belül nem első ízben látogatott Szegedre. Ezúttal I-On című egyszemélyes előadását hozta el a Tisza-parti városba […]

Ivo Dimcsev bolgár koreográfus, előadóművész, performer a 22. Thealter Művészeti Fesztivál keretein belül nem első ízben látogatott Szegedre. Ezúttal I-On című egyszemélyes előadását hozta el a Tisza-parti városba. Az előadás, a szegedi bemutató napján, július 25-én elhunyt Franz West szobrászművész „néhány adaptív szobrának performatív feltérképezését” mutatta be.

Dimcsev performanszát megelőzően a Régi Zsinagóga udvarán az Andaxínház Beavatkozások című szabad tánc sorozatának egy epizódját Góbi Rita adta elő. Góbi hófehérre hintőporozott arccal, testtel és hajjal a macskaköves úton végighaladva prezentált egy szoborrá változott ember újbóli életre kelését szimbolizáló mozdulatsort. Az út végére érkezvén megnyíltak a zsinagóga épületének kapui, és a nézők elfoglalhatták helyüket, majd kezdetét vette a Dimcsev-performansz.

A bolgár művész ezúttal négy szobrot a középpontba állítva mutatta meg, hogy az ember és a teste miként tudja felhasználni, kihasználni a tárgyakat, a műalkotásokat, valamint, hogy milyen hatást tud gyakorolni, mit tud kiváltani például egy hatalmas fehér malacfarokra hasonlító spirál vagy egy leszakított, henger alakú csillárra emlékeztető tárgy a múzeumi látogatóból. A lényeg a szabad asszociáció. Noha Dimcsev számos, a szobrokkal kapcsolatos értelmezést felvonultat, azok felhasználhatóságának tárháza így is kimerítetlen marad. Így a nézőnek jut a további értelmezői szerep.

Franz West osztrák szobrászművész évekkel ezelőtt kérte fel Dimcsevet, hogy két szobrához készítsen videó illusztrációt. Az ötlet olyannyira megtetszett Dimcsevnek, hogy ezt követően ő kért pár alkotást a szobrásztól, majd építette köré elkövetkező előadásait. A West alkotások által ihletve így született meg 2011-ben X-on címen egy csoportos, I-on címen pedig egy szóló performansza.

Az üres színpad közepén egy fa dobozra helyezett kiállítási tárgy áll, rajta Dimcsev parókája. Belép a művész, kopasz fejére helyezi a parókát, ezzel fosztva meg magát saját attribútumaitól, majd alkotva meg tucat imázst sugalló külsőjét. Divatos farmernadrágot, kockás inget, zakót visel, tehát bárki lehetne az utcáról betérő emberek közül. Az első bemutatott, felhasznált alkotás a már említett csillárszerű fehér tárgy. Dimcsev a gipszformából kiálló fém rudak segítségével pörgeti meg azt, majd ad a mozdulatsorhoz hörgő, morgó, artikulálatlan hangot. Mintha egy kutyával küzdene meg. Majd pengetni kezdi a rudakat, a szájával cuppogtatja, nyalogatja az alján található korongokat, hangeffekteket nyer ki belőle. Techno zenével kísérve, a dobozra ülve önkívületi állapotban kiáltja a művész: „must give a spot”, adniuk kell egy helyet. Ezt követően kecses, feminin mozdulatokat tartalmazó koreográfiába kezd. A zene hirtelen félbeszakad, jön a következő alkotás, a „malacfarok”.

A parókát elhagyva, szájába véve Dimcsev szakállá változtatja azt, a fejére helyezi a spirált, szemből nézve egy udvari bolondra emlékeztet. A hangeffektek ebben az epizódban is domináns szerepet játszanak. A művész különböző hangokat ad ki, majd ezeket rögzítve és összemontírozva kapjuk meg a végső „zenét”. Ez a motívum kíséri végig az előadást, így a harmadik és negyedik műalkotáshoz tartozó epizódjelenetet is.

A spirálforma után egy amorf, önmagába visszatérő, térbeli vonalformát látunk. Dimcsev ezen alakot a megfelelő nézőpontba helyezve szív formában tárja elénk. Ehhez a jelenethez egy romantikus, hősszerelmes figurát társít, majd Cupidot utánozva darts nyilakat dobál a tárgy állványzataként szolgáló fadoboz tetejébe, meztelen testét pedig Coca-colával hűsíti. A jelenetet mézédes romantikával fűszerezett szólóénekkel zárja.

A negyedik alakzat egy hatost, vagy fordítva tartva egy kilencest ábrázoló, az eddigieknél sokkal nagyobb méretű tárgy, amelyhez a négy közül a legrövidebb koreográfia társul. A szobrok talapzatául szolgáló dobozt Dimcsev eltávolítja a színpadról, és az üresen maradt teret a számfigura földön való forgatásával tölti be. Dübörög a techno, a művész ezt az utolsó figurát is kiviszi a térből, és véget ér az előadás.

A felsorakoztatott műalkotások között nem található összefüggés, hacsak nem az, hogy ugyanabból a fehér, gipszszerű anyagból készültek. Ezen agyag a beágyazódást, a tisztaságot, a rögzítettséget, a szilárdságot, tehát azt a jelenlétet szimbolizálja, amelyben az ember él. Kiszámíthatatlan, egymástól független mozdulatsorok, zenék és hangok kísérik végig az előadást.

Dimcsev performansza számomra túlságosan rögzítettnek, néhol rutinszerűnek hatott. Ahogy a partnerként felhasznált szobrok, ő is kicsit megkövesülve, túlságosan zárt keretek között mozgott az I-on-ban. Szívesen láttam volna többet táncművész voltából, és az egyébként remek énekhangjának is oszthatott volna dominánsabb szerepet. Az előadás végi hangos, hosszú percekig dübörgő taps és a zsinagóga csordultig telt nézőtere is bizonyítja azonban, hogy szükség van Szegeden az ilyenfajta színházra, amely egy kicsit vicces, egy kicsit elgondolkodtató, egy kicsit zenés, egy kicsit látvány, egy kicsit pedig zenés színház. Tehát Ivo Dimcsev. Kívánom, hogy városunkban még hosszú ideig kapja meg a kért helyet.

Klatka Eszter

A képeket Révész Róbert készítette.