Színház a másodikon

„… a mi szemünkben Magyarországon az egyetlen igazi művészszínház sokáig a Szkéné volt. Itt mindenki megkapta a szabadságot: aki idejött, szabadon gondolkodhatott, a vágyainak csak az anyagiak szabtak határt” – mondja Jászay Tamás interjúkötetében Tana-Kovács Ágnes, a Szkéné mai művészeti vezetője a hőskorról. „Hittünk benne, hogy megváltoztatható a világ” – emlékezik az első interjúalany, a Szkéné Együttest 1974 és 1985 között vezető Wiegmann Alfréd Keleti Istvánra és azokra az időkre, amikor még nem is létezett a Szkéné, csak a Műegyetem Irodalmi Színpada. A Szkéné Színház 1970. március 21-én Weöres Sándor Theomachiájával nyílt meg – a Szkéné Együttes előadását Keleti István és Varga Tamás rendezte. Wiegmann Alfréd szerint a „Szkéné darabjai a szabadságról, a monolit hatalom kérdéseiről szóltak”. „Olykor a realizmuson túlléptünk, de Pista ráérzett, hogy az abszurdot csak a mikrorealizmus mentén érdemes megfogalmazni.” Saját korszakával kapcsolatban Wiegmann úgy fogalmaz: „nem vonzott a kísérleti színház: mindig az adott tartalom lehető legjobb kifejezési módját kerestem. Volt, ahol a közösségi erő volt izgalmas, máskor egy szcenikai megoldás került előtérbe.” Majd jött Mrozek Rendőrségének hazai bemutatója, ami nagy sikert aratott, de politikai rázóssága miatt elhallgattatták. „Útilaput kötöttek az együttes talpára. Nem tudtam megvalósítani a tervemet; később másoknak sikerült, hogy az együttes addigra színésszé lett tagjaiból stúdiószínházat hozzanak létre.”

Az alapító Keleti Istvánról Andai Katalin azt mondja: „nem elsősorban színészeket akart nevelni hanem embereket”, és „soha nem politikus színházat csinált, de minden munkája hordozott társadalomkritikát”. 

„A Szkéné mai szemmel is korszerű színház volt, ahol színpad és nézőtér között nem volt éles határ. A tér oldalait és hátulját a függőleges tengelyük körül forgatható, egy-másfél méter széles fekete falapok határolták, könnyen lehetővé téve a tér bővítését, szűkítését, a járásokat, az akusztikai változtatásokat. Az egyik oldalon a nagy ablakokon keresztül ki lehetett látni a Dunára” – emeli ki Armuth Miklós építőmérnök, a Műegyetem docense, aki egy ideig az egyetem közművelődési titkárságát is vezette. 

Fontos a korszak két szemtanújával, két jeles kritikussal készült beszélgetés is. Fuchs Lívia tánctörténész arra figyelmeztet: „Ne legyenek illúzióink: az ún. profi színházi világ nem járt oda, de még a kritikusok se igazán, mert az egész amatőr közeg lenézett terület volt.” „Árvai György és Bozsik Yvette párosa a táncos testet, ezáltal pedig a táncot úgy értelmezte át, amire kevés példa van. Yvette mindent leszedett magáról, ami a táncra utalt, és az Árvai által teremtett képzőművészeti-vizuális közegben a teste élő jelként tudott működni. Csabai Attila és a KompMánia olyan világot hozott be a táncba, ami nálunk korábban nem volt jelen a táncosok és a koreográfusok elképzelésében. A gender, a drag, a popkultúra ismeretlen témák voltak a hagyományosabban gondolkodó hazai közegben.” Fuchs Lívia szerint „…nincs olyan hely, mint a Szkéné volt anno: ma, amikor az üzemszerű működés az elsődleges szempont, ki merne bukást kockáztatni? Pedig ha egy történet elején vagyunk, a bukás lehetőségének természetesnek kell lennie. A Szkéné ebben volt egyedülálló a maga idejében.”

A hazai színikritikusok doyenje, Nánay István szerint „Szomorú, hogy mindannak, ami a Szkénében történt, rendkívül gyér volt a kritikai visszhangja: a hivatalos kritika nem tekintette terepének, ami ott történt. Ha kritikák nyomán kellene megírnod a Szkéné történetét, komoly bajban lennél: nem csak az egészről, de az egyes előadásokról is alig van használható anyag. Pedig járt ide filozófus, esztéta és sokan mások, csak épp színházi ember nem. A színházi közéletet nem tudta megmozgatni.” A magyar színháztörténetben betöltött helyét is Nánay fogalmazza meg: „A Szkéné története szépen leírja azokat a változásokat, amik az elmúlt fél évszázadban társadalmunkban, a művészetben, a színházban történtek, és éppen ezért nem lehet kárhoztatni amiatt, hogy ma ilyen, nem pedig olyan. Az más világ volt, más feladatokkal. A lehetséges szerepét csak részben töltötte be: egy szűk rétegnek nyújtotta azt a változatosságot és kitekintést, ami egyedülállóvá tette. Ez azonban nem tudott kellőképpen beépülni a magyar színházi életbe: azok a pillanatok már elmentek.”

A Szkéné meghatározó társulata volt az Arvisura Színházi Társaság, melynek alapító-rendezője, Somogyi István úgy fogalmaz: „…a Szkéné volt a hőskorszak, de minden aranykor véget ér egyszer. Jó volt, hogy igazi vége lett, hogy nem söpörtük szőnyeg alá a problémákat. Büszke vagyok, hogy olyan légkörben dolgoztunk, ami nem eltiporta a tehetséget, hanem lehetőséget adott arra, hogy kiteljesedjen: ennek is köszönhető, hogy sokan közülük ma is a pályán vannak.” 

M. Kecskés András pantomimművész szerint „Gyönyörű dolog volt a Műegyetemtől annak a gondolatnak a támogatása, hogy ne egyszerűen mérnököket képezzenek, de a kultúra iránt is fogékonnyá tegyék őket.” A Magyarkanizsáról indult világhírű koreográfus, Nagy József „Szkipe” 1986 decemberében a Szkénében mutatta be nevezetes előadását, a Pekingi kacsát. „A szakma nemigen járt a Szkénébe akkor. Nem vártam ezt el, örültem, hogy meg tudtuk csinálni. Pár nap múlva összepakoltunk és kivonatoztunk Párizsba. Robbant az előadás, jöttek az újságírók. Azt írták, hogy olyan, mint Tadeusz Kantor világa eltáncolva.”

Goda Gábor hídépítő mérnöknek tanult a Műegyetemen, amikor a Szkéné révén kapcsolatba került a színházzal. „A Turult is sokat játszottuk itt. Ez volt életem egyetlen aktuálpolitikai darabja, ami a rendszerváltásra reagált. Amikor, mint egy dzsinn a palackból, kiszabadult a magyarkodás. És bár Andrásfalvy Bertalan akkori kultuszminiszter be akarta tiltani, a legtöbbet játszott és legsikeresebb darabunk lett, Kairóban nyertünk vele díjat.” 

Regős János, aki 1979 és 2010 között a Szkéné Színház igazgatója volt, ma így emlékezik: „Elmentünk a falig, de sosem provokálni akartam: csak az emberi attitűd és a művészi érték érdekelt. Az egyetem második emeletén nem is voltunk annyira fontosak, mint más helyszínek. Boldog voltam, ha Koltai Tamás vagy Molnár Gál Péter eljött és felfedezett nálunk embereket. (…) A közönségünk javarészt budapesti egyetemistákból állt, de a Fiatal Művészek Klubja látogatói is jártak hozzánk. A fesztiválokra, az apám által alapított Nemzetközi Mozgásszínház Találkozókra (IMMT) már mindenki eljött. Nem volt lehetőségünk hírverésre, működött a szájpropaganda.”

„Én minden porcikáját jól ismerem a Szkéné terének, ideális hely minden értelemben. Olyan üres tér, aminek a jellemzőivel talán egyetlen más színház sem bír” – hangsúlyozza Pintér Béla, aki színészként ugyancsak itt kezdte a pályáját. „Ami a nézőszámot illeti, volt, aki panaszolta, hogy a Szkénénél nagyobb terekben az előadásaink hangulata, intimitása veszít az erejéből. Korábban minden előadásomat kizárólag itt tudtam elképzelni, és vannak olyan munkák, például A sütemények királynője, amit sosem vinnék el innét. A Nemzetiben a Gyévuska nem igazán működött, nem is lepett meg, amikor Jordán Tamás levette műsorról, a Szkénébe kerülve viszont teljesen megváltozott az előadás. Ennek a térnek saját szellemisége van: ha egy előadás rendelkezik a szükséges művészi erényekkel, akkor remekül tud itt működni. Éppen ezért nem szívesen jöttem el innét, de az előadásaink iránti igény annyira megnövekedett, hogy nem volt választásunk.”

Érdekes, Ascher Tamás mit mond Pintér Béláról: „Somogyi Magyar Elektrájában láttam először Aigiszthoszként, aztán Goda Gábornál, Regősnél is, és 1998-ban jött a Népi Rablét. Pintér számára abban áll a jelentőségem, hogy egy barcikai elemzésemben nagyra értékeltem Magyar Elektra-beli munkáját, magát az előadást pedig a magyar színház egészen új útjaként üdvözöltem. Valóban nagy élmény volt: mozgás, tánc, élő zene egyenrangúsága a súlyos, archaikus szöveggel. Attól kezdve igyekeztem látni, amiben Pintér szerepelt. Máig lenyűgöz virgonc szellemessége és az önművelő energia, amivel egyre táguló körökben gondolkodik színházról és társadalomról. Időnként elhív darabjai premier előtti megnézéseire, és türelmesen meghallgatja, ha van hozzászólni valóm. Persze alapvetően csak magában bízik, és ez így van rendjén.”

„…nagy élmény volt felfedezni ennek a térnek az erősen filmes hatását. A Szkéné rendkívül inspiratív tér, aminek az arányai jelentősen eltérnek a standard kőszínházi, de más, szabályos színpadokétól is. A tizenkét méter széles színpad olyan hatást kelt, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Jobb oldalon ott az a csodás boltív, amivel már többször játszottunk. Balról meg az ablakok, a kilátás a Dunára. Ezt még sosem vetettem be, de talán egy nap megtalálom a megfelelő formát hozzá” – összegez Horváth Csaba. 

Scherer Péter szerint a Szkénének abban áll az előnye, amiben a hátránya is: „Remek előadások születnek itt most is, és van egy réteg, amelyik pontosan tudja, mi ez a hely, de az átlagos színháznézők közül sokan még mindig nincsenek vele tisztában. Van ennek szépsége: a marginális lét mindig a teljes szabadságot biztosítja. De ebből az is következik, hogy ha életed legjobb előadását csinálod is meg itt, annak a hírét nehéz eljuttatni egy tágabb körbe. Pintér Béla átütötte ezt a falat, de azért a legtöbben rá még mindig az alternatív szférán belül gondolnak. A Szkéné nem tud, talán nem is akar kilépni innen.”

A Krétakör Színház alapítója és vezetője, Schilling Árpád visszatekintése is elgondolkodtató: „Azok a kitörési kísérletek vagy másfajta stílusok, amiket ma, mondjuk, Vidnyánszky Attila hiányol a magyar színházból, három évtizeddel ezelőtt jelen voltak a Szkénében. Akik ott dolgoztak, pontosan tudták, hogy mi minden van a szószínházon túl: ebből a világból reprezentatív válogatást nyújtott Regős. Szomorú, hogy mindez az erőfeszítés és kreatív potenciál alternatív minősítést kapott, miközben pár száz kilométerre nyugatra mindez befért volna a kőszínházakba is. Talán ez is az oka annak, hogy az ott alkotók közül többen beleragadtak a saját múltjukba, így azt lehetett rájuk mondani, ahogy elszállt fölöttük az idő, amatőrök. Még nem késő felismerni, hogy mi mindent adott Regős János és a Szkéné a mai magyar színháznak”

Felhőfi-Kiss László színművész, rendező, az Utolsó Vonal egyik alapítója is kiemeli Regős János jelentőségét: „A rendszerváltás körül nem tobzódtak a befogadó helyszínek. A Szkéné volt az egyetlen, ahová lehetett, meg ahová érdemes is volt menni. Nagy Bea ott játszott Somogyi István Arvisurájában, én is sokat jártam oda. Regősre visszatérve: attól tartok, hogy még fel sem mértük, hogy milyen óriási szerepe van abban, hogy mi most azok vagyunk, akik – Pintér Bélától Scherer Pepéig, Schilling Árpádtól Terhes Sanyiig és tovább. János köpönyegéből bújt elő a független színház színe-java. Kiváló emberismerettel rendelkezett, és ha valaki makogva, dadogva is adta elő, hogy mit akar, ő meglátta a lehetőséget.”

Tanulságosak azok a történetek is, amelyeket a Szkénében töltött időszakáról Árvai György, Bozó Andrea, Csóka Tímea, Darvas Ferenc, Deák Tamás, Enyedi Éva, Éri Péter, Feuer Yvette, Fodor Tamás, Gál Tamás, Gergye Krisztián, Háy János, Hegymegi Máté, Horgas Ádám, Hudi László, Korolovszky Anna, Kovács Gerzson Péter, Láng Annamária, Lippai Andrea, Mucsi Zoltán, Pelva Gábor, Péterfy Bori, Pintér Gábor, Simkó Katalin, Szalontay Tünde, Székely Csaba, Szikszai Rémusz, Takács Kati, Tamás Gábor, Tarnóczi Jakab, Tóth József és Vizy Miklós mesélt el Jászaynak. Éder Vera a személyiség lényegét megragadó remek fekete-fehér portréi és az egykori előadásokról felhasznált archív fotók segítenek tagolni, albumszerűvé tenni a Csáki Judit szerkesztette, Korolovszky Anna tervezte formás kötetet, ami olyan praktikumokkal is segíti az olvasót, mint a Ki kicsoda a Szkénében? és a Névmutató.

A Szkéné első ötven évét jól összefoglaló és értékelő, rengeteg információt tartalmazó, alapos címadó tanulmányában Jászay Tamás úgy fogalmaz, „az ötven interjú, ha akarom, ha nem, folyamatosan beszélget egymással”. Valóban, ez az olvasás közben kialakuló párbeszéd teszi különösen izgalmassá és frissé a kötetet, ami nem csak a múltra, a jelenre is reflektál többek között a jelenlegi ügyvezető igazgató, Németh Ádám megszólaltatásával. „Rájöttünk, hogy a Szkénének az infrastruktúra biztosítása mellett producerként és anyagilag is be kell szállnia az előadások létrehozásába, amit egyértelműen a tao-rendszer működése tett lehetővé. Kiszámítható, tervezhető támogatást jelentett, amiből tudtunk építkezni. 2011-ben megjelent nálunk Mucsi Zoltán és Scherer Péter, meg persze a Nézőművészeti Kft. A fajok eredetével, 2012-ben átvettük a Caligula helytartóját Szikszai Rémusz rendezésében, 2013-ban megszületett Horváth Csabától A nagy füzet. Ők olyan alkotók, akikkel gyorsan egymásra találtunk, és ha belegondolsz, hogy mindhárom említett előadás a mai napig repertoáron van nálunk, az jól mutatja az együttműködés értékét.” „…a harmadik évadomra kialakult egy repertoárszerű működés, ami alapvetően eltért a Szkéné korábbi irányától. Megjelentek hasonlóan sikeres alkalmi együttműködések is: a Székely Csaba által írt Bányavakság 2012 óta levehetetlen sikerdarab. A repertoár azért fontos, mert ezek lettek a ,,cölöpök”, amik mellé meg lehetett hívni további produkciókat. Ez alapvetően eltér más befogadószínházak működésétől, ahol jó esetben lemegy öt-tíz alkalommal egy előadás, de a folytatást koordinálni, a produkciót forgalmazni már szinte lehetetlen. Bizonyos értelemben a kényszer szülte a mostani működési struktúrát, mégsem gondolom, hogy biztonsági repertoárt alakítottunk volna ki. Jelenleg augusztus végétől június végéig játszunk, kétszázhetven körüli előadásszámmal, közel negyvenezer néző előtt. Hasonló méretű terem ilyen kihasználtsággal nincs másik.”

Hollósi Zsolt

Szkéné Színház 
Budapest, 2022
216 oldal, 5050 Ft