Tiszatájonline | 2017. március 30.

Színésztáncoltatás Juronics módra

CHICAGO MAROSVÁSÁRHELYEN
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a múlt év szilveszterén tűzte műsorára a Chicago című musicalt. A színház vezetői Juronics Tamás Kossuth-díjas szegedi táncművészt, koreográfust kérték föl rendezőnek. A nagytermi előadás a bemutató óta telt házzal megy, pedig a „brit tudósok” nem jósoltak nagy sikert neki, de erről majd később… – PACSIKA EMÍLIA KRITIKÁJA

CHICAGO MAROSVÁSÁRHELYEN

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a múlt év szilveszterén tűzte műsorára a Chicago című musicalt. A színház vezetői Juronics Tamás Kossuth-díjas szegedi táncművészt, koreográfust kérték föl rendezőnek. A nagytermi előadás a bemutató óta telt házzal megy, pedig a „brit tudósok” nem jósoltak nagy sikert neki, de erről majd később.

Amikor több mint negyedszázada írtam kritikát a Chicago egyik előadásáról, úgy éreztem, e zenés thriller (hol volt még akkor ez utóbbi kifejezés!) rendesen kilóg a nálunk akkor még csak éledező musicalműfaj világából. A bemutató a nézőt se verte le a lábáról, s bevallom nem is értettem, miért tűzték műsorra az akkori magyar közönség számára nehezen ehető darabot. Azóta, hogy film is készült belőle, és Richard Gere sármja, Renée Zellweger bája az Oscar díj zsűrijének karjaiba vitte a produkciót, Fred Ebb–Bob Fosse–John Kander alkotása közelebb került a kelet-európai nézőhöz is. Igaz, a mű ettől nem lett jobb, de – „nem az idő halad: mi változunk” – időközben felnőttünk a gengszterfeelinghez. Az évek alatt sok mindent megtanultunk és érteni véljük már, miért is az a nagy szeretetlenség, álságosság, pénzéhség, korrupció, erőszak, árulás az 1929-beli, nagy világválság alatti, Al Capone uralta, szesztilalmas városban. A néző már kapizsgálja, milyen hely is lehetett az, ahol az igazságszolgáltatás, bűnüldözés intézményei úgymond sajátos módon működtek. Ahol a legnagyobb hatalom a sajtó volt, a média, ami percek alatt a sztárvilágba röpíthetett bűnözőket és kicsinálhatott ártatlanokat. „Jó kis kor!” – énekli Roxy, a korabeli médiaceleb, s a néző pedig kihúzhatja magát, hisz nyolcvan év késéssel beértük az irigyelt nyugatot. Tiszta Chicago! – mondhatjuk naponta. „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”

A színpad „főszereplője” két nagy kivetítő képernyő az amerikai zászló társaságában. A lobogó negyven csillagából egyet kinagyítva is látunk, az éjszakai bárnak berendezett színtér bejárati ajtaján. A csillag (ötágú, de nem vörös) a többiek közül kiemelkedő sztár fogalmát idézi fel a nézőben. Sztárjelöltből pedig kettő is van a chicagói „Megasztárban”. Roxy Hart és Velma Kelly, akik mindketten gyilkosok és börtönben ülnek. Roxy a szeretőjét lőtte le, mert az dobta őt, Velma pedig a férjét és saját nővérét ölte meg, mert a levet összeszűrték. Velma ismert bárénekesnő, Roxy csak szeretne az lenni, ő csupán kóristaságig vitte. A két nőt egy sztárügyvéd veszi szárnyai alá, Billy Flynn, aki kellő pénzért évek óta ment meg bűnös hölgyeket az akasztófától, s a darab két főszereplőjének is esélyt kínál erre. Az életmentéshez azonban hozzátartozik, hogy a lányok elhíresüljenek, s a közvélemény mentse meg őket a halálbüntetéstől, ebben kap főszerepet a média. A kártyákat az ügyvéd keveri, az álhíreket is ő gyártja. A sajtóhiénákat pedig Morton mama, a börtön fondorlatos őre hergeli, ő szállítja az információkat, a dezinformációkat, így húzva hasznot a két nő vetélkedéséből, ami élet-halál harc amúgy. Az újságírók hada ugrásra készen várja, hogy a szaftosra párolt börtönsztoriból egy-két falat jusson nekik. A sajtósok a bírósági tárgyalásokon készített tudósításaikban tudatosan torzítják az egyébként is hazugságra épített eseményeket. Amitől persze fogy a lap, nő a nézettség, hiszen a jelenbe átemelt cselekményben tévések is nyüzsögnek a színpadon. A happy end pedig az lesz (vigyázat, spoiler!), hogy a lányokat az ádáz vetélkedés után az érdek egy közös showműsorba hajtja. Az előadás végén egymás kezét fogva énekelnek, miközben az igazságvédelem, a büntetés-végrehajtás és a mindenható média képviselői szó szerint a lábuk előtt hevernek.

chicago fotó

Juronics Tamás tudja, mire kell használnia a Chicagót. Először is arra, hogy koreográfusként – ahogyan Bob Fosse is tette 1975-ben – megmutassa, hogyan lehet a revüt, a showt bravúrosan feltenni a színpadra, hogy az vibráló káprázatként hasson, hogy pörögjön, csillogjon-villogjon, elbűvölje a nézőt, hogy az még az előadás elején belespirálozzon magát a dolgok sűrűjébe és aztán ott is ragadjon. Ugyanakkor arra is alkalmas lehet a darab – e nem túl mélyre szántó történet – hogy a rendező kicsit a tyúkszemére lépjen annak a társadalomnak, amelyik aktuálisan „felfejlődött” a nyugati létformákhoz. Juronics hű marad a dixie-től hangos korabeli amerikai feelinghez, ugyanakkor hozza azt a korszerű médiatechnikai világot is, amivel a huszonegyedik századi fogyasztói léthez szoktatott néző lelkét borzolhatja. Mert hát a néző tudja: minden megvásárolható, így az emberi élet is pénzért vehető áru. És mint minden terméknek, az ügyvédi fifikának is ára van. S ha egy árut el akarnak adni, ahhoz promóciós felület szükségeltetik. A második felvonás elején a büféből visszaérkező nézőt a konferanszié úgy köszönti, mintha az egy reklámszünet után ülne vissza székébe, hogy az „adást” továbbnézze. Szavazásra is buzdítja a publikumot, akár a Megasztár tévénézőjét, aki tetemes bevételt generálhat mobiltelefonja nyomogatásával. De az is lehet, hogy egy valóságshowba ültetett mindnyájunkat a rendező, s nem tudjuk, hol végződik a színpadi történet és hol kezdődik a virtuális, kivetítőn látható „valóság”. (Tudatos e képzavar, miután lassan az élet maga is az.)

Szóval, „brit tudósok” jóslata szerint a vásárhelyi Chicago eleve bukásra ítéltetett, hisz a Tompa Miklós társulatnak nincs profi musicalgárdája, nincsenek profi énekesei. Ám a kétkedőknek nem lett igazuk. Elfelejtették ugyanis, hogy egy színészképző városban tűzték műsorra Chicagót. Itt van miből meríteni, hiszen számos magiszteres között válogathat a rendező, és a kisebb szerepeket is profi színészek játszhatják, mint egy itt forgatott külföldi nagyfilmben. Ez a „vidéki”színház nem a szűkre szabott költségvetésből fenntartott társulatból válogatja a közreműködőket, hiszen egy egész egyetem rendelkezésére áll. Ez az egyik felismerése a rendezőnek, a másik pedig az, hogy színészek nélkül nincs show és zenés darab sem. A színész az nem a tánckar egyik tagja és nem is kórista. Lehet, hogy kevésbé jól énekel, táncol, mint az, aki egész életét ezzel tölti, de rendelkezik valami olyan plusszal, ami sokszor a zenei képzettséget, vagy az attraktív tánctudást kiváltja, esetleg fölülírja. S ez itt is bebizonyosodik.

chicago-09

Varga Andrea törékeny celeb-szőke börtön-naivája meggyőző figura azzal együtt, hogy néha kissé megküzd az énekelnivalókkal. De amint a bíróság előtt ruháját egyre följebb húzza, ahogyan ártatlanságot és terhességet színlelve, rózsaszín cérnából babaruhát kötöget, ahogyan az egyre jobban kikupálódó sztárbutuskát hozza, az színészi bravúr (bár a Sirályban megformált Másáját nem feledteti). Szabady Nóra profi énekes, ő mindenkit le tudna énekelni a színpadról, de nem teszi, alázattal alkalmazkodik. A művész kiváló énekhangjában már más előadásokban is gyönyörködhettünk, de ezúttal pofon csapta ez a musical főszerep. A művész dögös, vörös Kellyként az előadás egyik pillére, a dívaság profán elemeit felsorakoztató, dinamikus, energikus börtöndomina. Bokor Barna Flynn ügyvédje is telitalálat. A minden hájjal megkent cinikus ficsúr szerepében a marosvásárhelyi színész jobb, mint Richard Gere (de tényleg!) a vásznon. Arról nem beszélve, hogy pláne jobban énekel nála. Bokor alkatával, színészi tudásával és kiváló énekhangjával a musicalszínész minden erényét hordozza. Lőrincz Ágnes Morton mamája komoly maszkulin erejével maga a korrupcióba dudvázott hatalom. Szabady Nórával előadott nosztalgiaduettje a régen volt s eltűnt tisztességről – amiből mára egy „hangyafasznyi sem maradt” (bocsánat, Varró Dániel fordítása) – külön színfoltja és egyben parabolája is egy velejéig romlott világnak.

Egy csak egy legény van, akibe szerepe szerint némi tisztesség szorult, szegény jó Mr. Celofán, a hétköznapi kisember, akit László Csaba oly szeretettel formál meg, hogy meghatódunk játékától. Ő a chicagói mocsokvilág egyetlen emberarcú lénye, a tétova balek, a nímand, akire kétszer kell ránézni, hogy egyáltalán észrevegyük, aki még a színpadi reflektor fényköréből is kibújik (remek rendezői ötlet), mintha látszani sem akarna. Celofán dala úgy hat ránk, mint egy csepp víz a sivatagban. Varga Balázs macsója, részeg fenevadja még a fekete hullazsákban is erőteljes. A parodisztikusan teátrális csábító, Fred Casely szellemes és emlékezetes figurája az előadásnak. A konferanszié a jelen embere, ő emlékeztet minket folyton arra, hogy a huszonegyedik században vagyunk. Galló Ernő konferansziéja érdekesen talányos. A közönséggel haverkodó, nézővel cinkosságot mutató konferanszié helyett egy bennfentes – magát a showbiznisz fontos téglájának tekintő – személyiség magatartását hordozza. Finoman érezteti „a kinn is vagyok benn is vagyok”-féle hatalom rejtélyességét. Kádár Noémi mint lengyel bevándorló, maga a megtestesült kelet-európai naivitás. Hiába kiáltozza, hogy „ártatlan vagyok, segítség Amerika!”, ez senkit sem érdekel, felakasztják szegényt. Akinek nincs pénze, annak kötél jár a bíróságon, ahol egyébként Tollas Gábor a bíró, aki trágár beszédével, groteszk színészi villanásaival, bizarr pillanatokkal ajándékozza meg a publikumot.

chicago-11

Bianca Imelda Jeremiás most is remekel kosztümjeivel. Flynn ügyvéd kárminpiros, flitteres zakója a pojácaságot és a sikamlósságot együtt hordozza. A börtönlakó hölgyek narancssárga overállja (mely derékban legyűrve nem mindenkinek előnyös) feltűnő, a közös táncnál pláne erős hatást kelt, és emlékeztet a mocskot eltakarító kukások egyenruhájára. Morton mama komplett börtönőr ornátusa kellően fegyelmet parancsoló. A legszellemesebb az újságírók kosztümje. Ők fehér zakójukon, blézerükön „tördelt” nyomdai szövegeket viselnek, elvégre ők az írott sajtó képviselői. Közülük tűnik ki Sunsine újságírónő – Somody Hajnal remek karaktere –, a fontoskodó sajtós, aki rózsaszín keretes napszemüveg-álarcban, karján ridiküllel, tűsarkúban tipeg a színre. Fodor Viola színpadképében a jellegzetes bóvli világítással felcicomázott éjszakai mulató osztozik a rácsokkal határolt börtönenteriőrökkel. Zenekari árok híján a nem kis létszámú zenekar is a színpadon foglal helyet. Ez élővé teszi a játékot, így nemcsak halljuk, de látjuk is a fergeteges, vérbő dixie muzsikát játszó zenészeket és Incze G. Katalin karmestert, aki az egész produkció zenei előkészítéséért és megszólalásáért felel. A zenei, vokális hangzás megteremtése a prózai színészek számára nagy kihívás. Úgy tűnik, a duettek terceiben, kvartjaiban, „fogják, tartják egymást” a művészek, az éneklők hangszínének és énektudásának egymáshoz való (nem) illeszkedése okoz egyedül némi diszharmóniát.

Komoly csapatmunkát látunk ebben az előadásban, Juronics rendesen megtáncoltatja a színészeit. És sorolhatjuk szellemes, apró rendezői ötleteit is, amivel megmozgatja a szereplőket, Ilyen például a kollektív babázás, amikor Roxy (ál)terhességének „ünnepléseként”, bábcsecsemőket cumiztatnak és táncoltatnak a börtönlakó hölgyek. Aztán apró finomság, mégis plasztikusan kifejezi az igazságszolgáltatás komolytalanságát, amikor a bírósági tárgyaláson a Bibliára hablaty szöveggel esküsznek föl a tanúk. És érdekes élmény, hogy a bírósági döntések alkalmával a nézőtéren is felgyulladnak a fények, ilyenkor a néző úgy érezheti, ő is az esküdtszékben ül. Amúgy pedig a valóságban Chicago ma is előttünk jár cirka nyolcvan évvel, s most a világ egyik legbékésebb városa. De ez már nem tartozik a tárgyhoz…

Pacsika Emília