Tiszatájonline | 2022. november 9.

Szerelem bármikor

MACSKAJÁTÉK A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

IBOS ÉVA KRITIKÁJA
Ha egy társulatnak van olyan színésznője, aki tökéletes Orbánné lenne, akkor Örkény Macskajáték című darabját műsorra kell tűzni és el kell játszani. Mint most Szegeden.

A Macskajáték meglehetősen ellen-színpadi mű. A darabban egy idős nő szinte egyfolytában a Németországban élő nővérével levelez vagy telefonál, és ugye, ezek egyike sem túl dinamikus tevékenység. Ráadásul az egyik fél, a főszereplő testvére kerekesszékes, ami elvileg, csak növeli a színpadi játék statikusságát, de persze nem Örkénynél, aki mindezt úgy megcsavarja, hogy nem egy kétszemélyes drámát, hanem egy többszereplős, érzelemgazdag, izgalmas és fordulatos darabot kapunk. A levelekben felsorakoztatott alakok és helyzetek mind megjelennek a színpadon, ami szinte filmszerűvé teszi a művet, de ez sem véletlen. 

A mű első változata ugyanis forgatókönyvként íródott 1963-ban, még pedig Makk Károly kérésére, a forgatás azonban halasztódott. Örkény három év múlva kisregénnyé dolgozta át, s ez után maga készítette el a színpadi verziót is, melyet 1971-ben mutattak be Szolnokon, majd ugyanebben az évben a Pesti Színházban. (Makk Károly filmje végül 1972-ben született meg.) A darab rafináltan elegyíti a drámát, az epikát és a lírát, a levélregényt a jelen idejű cselekménnyel, és ki tudja, mit dob még az üstbe az író-varázsló, hogy a végeredmény egy kulináris élvezet legyen. 

A múlt és a jelen rétegei, eseményei úgy lapulnak, s takarják egymást, mint a hagyma héjai. Már a nyitójelenet is a látszat és valóság titkainak megfejtéséről szól, a nővérek ugyanis nem egyformán emlékeznek egy régi fotográfia keletkezésének történetére. Hogy ki futott ki után/ elé és miért, ennek fontossága megérlelődik, sőt lelepleződik a darab végére. A kezdő- és a végpont között lépésről-lépésre, olykor önhazugságok ellenére derül fény egy hosszú, dédelgetett szerelem regényes történetére. 

Hogy a nővérek közül ki a szabad ember, és ki él korlátok közé szorítva (a történet szerint a 60-as években vagyunk) nos, ez is Örkény fordított világa. Mert Giza hiába él a nyugat-németországi elit nívóján, kerekesszékbe van szögezve, Orbánné viszont hiába éli a honi szocializmus szerény, kisszerű keretek közé szorított pesti hétköznapjait, 60 évesen még álmodozni és élni vágyó, túlfűtött és érzelemgazdag személyiségével maga a szabadság szobra, annak minden örömével és buktatójával. 

Ezt a karaktert, vagyis Orbánnét, az abszolút főszerepet játssza Fekete Gizi lehengerlő bájjal és természetességgel. Színészileg legszívesebben királynőnek nevezném, ha a szó nem lenne visszás egy olyan figura esetében, akit Örkény így ír le: „Orábánné elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen, idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.” Csakhogy, ennek a szolid külsejű asszonynak olyan szangvinikus, vagyis vibráló, érzelmi kitörésektől sem mentes, még tévedéseiben is szerethető személyiséget kerekített az író, akit csak a legnagyobbak képesek hihetően életre kelteni. Fekete Gizi alakítása koherens egész, minden színt hoz, büszke és esendő, repked és lehull, felcsattan és elcsendesedik, az igazság bajnoka és a kis stiklik gátlástalan kivitelezője – tán nincs is még egy, ennyire sokrétegű karaktere Örkénynek.  

Egyébként a lomposság egyáltalán nem jellemző az előadásra a díszletnek és a jelmezeknek köszönhetően. Fodor Viola berendezésében a szegedi Kisszínház színpadán a leghangsúlyosabb elemek a nagy, szétszórt fehér keretek, amelyek egyként jelenthetek ajtókat, de képkereteket is. Jelzésszerűen látjuk a többi szereplő életterét is egy-egy bútordarab révén, amit aktív dialógustól függetlenül, olykor „belaknak” a szereplők az időbeli egymásmellettiség jegyében. Semmi sem rögzíti a 60-as éveket, a díszletelemek a szereplők életstílusát tükrözik.

Zeke Edit a ruhaanyagok hasonlóságával köti össze az egy világhoz tartozókat, az ily módon is érzékeltetett játszmákban a legbeszédesebb a Paulát, az álságos barátnőt alakító Vlahovics Edit öltözékeinek stílus- és „színeváltozása”. Vlahovics Paulája olyan, mint egy ugrásra kész róka, aki körültekintő felkészülés után, ügyesen el is kapja a zsákmányát, a jó ebédek függőjévé vált, kiöregedett operaénekest. Pálfi Zoltán Csermlényi Viktorként kicsit rokonszenvesebb és elegánsabb, sőt felnőttebb is, mint Örkény jellemfestésében, ugyanakkor nem kétséges, hogy a női szíveket porladó hírneve és élveteg kényelme ellenére is képes megdobogtatni. Molnár Erika Gizája sem a szokásos, jómódú, szőrmegalléros sztenderd, hanem egy kiszolgáltatott, de méltóságát és józan eszét őrző nő. Egérke szerepében Borsos Beáta tényleg igazi szürke kis egér, aki az élettől elszenvedett megaláztatásait Orbánnéhoz fűződő, odaadó barátságában kompenzálja. A színésznő úgy tud észrevétlen lenni, hogy közben a legkevésbé sem láthatatlan, mintha az ő törékeny karakterében gyűlne össze mindannyiuk legbensőbb fájdalma. A rendező színészvezetése mindenkiből a legjobbat hozza ki, játékötleteivel (melyek közül például Csermlényi „lekettőzött” operaáriája telitalálat) pedig még a kis szerepeket is jelentősebbé teszi. Ily módon Orbánné lányaként Tánczos Adrienn, vejeként Szívós László ironikusan karakteressé formálhatják az általuk játszott családtagokat.     

Novák Eszter szívhez szóló, történelmileg kortalan előadást állított színpadra, amelyben teljesen mindegy, hogy hányat írunk, hiszen, míg az ember érezni tud, minden pontosan megtörténhet ugyanígy ma és holnap is. Hogy Örkény darabja az idősek szerelméről szól, az papírforma szerint tény, de, hogy a szegedi előadás életkortól függetlenül, bárki szerelmi ügyeiről szól, az a rendező konvenciómentes olvasatának köszönhető.

Ibos Éva

Fotó: Tari Róbert / Szegedi Nemzeti Színház