tiszatáj | 2021. augusztus 4.

Szabadkaiak apoteózisa a Thealteren

A KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ HÁROM PRODUKCIÓVAL IS SIKERT ARATOTT SZEGEDEN
Hatalmas sikert aratott a szegedi Thealter Fesztiválon a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mindhárom meghívott produkciója – Urbán András társulata vált a közönség első számú kedvencévé. Az operett világát kifordítva megidéző A Csókos Asszony Lovagjai önironikus humorával, a komor Dogville sokkoló és elgondolkodtató példázat jellegével, A három nővér pedig tabukat döntő, egyszerre empatikus és szókimondó problémafelvetésével hatott… – HOLLÓSI ZSOLT ÍRÁSA

A KOSZTOLÁNYI DEZSŐ SZÍNHÁZ HÁROM PRODUKCIÓVAL IS SIKERT ARATOTT SZEGEDEN

Hatalmas sikert aratott a szegedi Thealter Fesztiválon a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mindhárom meghívott produkciója – Urbán András társulata vált a közönség első számú kedvencévé. Az operett világát kifordítva megidéző A Csókos Asszony Lovagjai önironikus humorával, a komor Dogville sokkoló és elgondolkodtató példázat jellegével, A három nővér pedig tabukat döntő, egyszerre empatikus és szókimondó problémafelvetésével hatott.

Régóta állandó és meghatározó résztvevője az Urbán András vezetésével szabadon és bátran kísérletező szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Thealter Fesztiválnak, de ha emlékeim nem csalnak, még sohasem fordult elő, hogy egyszerre három produkcióval is vendégszerepeljen a társulat. Az első három nap mindegyik estére jutott egy szabadkai előadás a kisszínházban – és mindegyiket zajos ünnepléssel fogadta a publikum.

Pénteken a „szindikális operettgálával” indult a sorozat: Urbán András rendezése csak ugródeszkának, csalinak használja a 140 éve Szegeden született Zerkovitz Béla népszerű darabjának címét, valójában arról szól a darab, hogy a társulat tagjai nem tűrik tovább a jelen állapotokat, ezért létrehozzák saját szakszervezetüket, A Csókos Asszony Lovagjait. A „jelen állapotok” alatt egyfajta színházi diktatúrát, rendezői önkényt értenek, amitől szenved minden szerencsétlen színész. A munkahelyi agresszió válogatott formái kerülnek elő, a rendszeres beszólásoktól testképzavarral küzdő színésznőktől az öncélú meztelenkedéstől megcsömörlött, önbizalom-hiányos amorózókig senki sem érzi jól magát a kiszolgáltatottságban. Az egész város látta már a színpadon a színésznők mellét és a színészek összetöpörödött fütykösét. És akkor az egyéb nyomorokról, például az éhbérrel egyenlő fizetésről még nem is esett szó. Ráadásul a színésznők már régóta vágynak egy jó Csehov-szerepre, erre amikor végre előveszi a színház a Három nővért, a „buzi rendező” három fiúval játszatja el Olgát, Mását és Irinát.

Ennyi szörnyűség után csoda, hogy fellázadnak? Elegük van a kitekert, kísérletező, érthetetlen és elfajzott művészszínházból, egy emberként dalban követelik: „Ideje már az operettnek, ideje már, hogy jót nevessek…” Valójában épp a felhőtlen szórakozás, a tiszta műélvezet, a valóságtól menekülés ismerős és tetszetős jelszavait teszik nevetségessé. A produkció zeneszerzője, Szerda Árpád ügyesen áthangszerelve, átdolgozva használta fel Zerkovitz és Kálmán Imre fülbemászó slágereit. Góli Kornélia és Oláh Tamás összehangolt dramaturgi munkája is érezhető az előadás különleges szerkezetének kialakításában. Fülöp Tímea mozgalmas, hihetetlen energiákat igénylő koreográfiájában a csárdás és a keringő mellett még egy kis szamba is felbukkan.

Az előadás talán leghatásosabb, legviccesebb jelenete, amikor Kucsov Borisz póthassal, ízes vajdasági tájszólással zseniálisan parodizálja magát az igazgató-rendezőt, Urbán Andrást. Mennyivel más lenne sok hazai színház légköre, ha a direktorokba, főrendezőkbe ennek az elementáris erejű öniróniának és őszinteségnek csak a töredéke szorult volna. Nagyszerű a többi színész is: Búbos Dávid, Dedovity Tomity Dina, Fülöp Tímea, Horváth Blanka, Mészáros Gábor és Verebes Andrea – mindannyian önmagukat is adva teljesen különböző karaktereket teremtenek. Kacagtató videobejátszásokban odamondogatva vallották meg a társulat régi tagjai, Béres Márta, Nagyabonyi Emese, Mészáros Árpád és Mikes Imre Elek, hogy miért mentek el, milyen volt egykor kosztolányisnak lenni.

A produkció nagy leleménye, hogy igazából nem is a műfajt parodizálja, pusztán eszközként használja az operettslágereket – kicsit persze kifordítva – arra, hogy rajtuk keresztül olyan komoly, aktuális problémákról beszéljen, mint amiket a metoo-mozgalom tűzött zászlajára, de szóba kerül a színház, a művészet feladata és szabadsága, sőt még a soha be nem gyógyuló seb, Trianon is. Persze ha piros-fehér-zöldben szabadkai színészek teszik nevetségessé a „mindent vissza”-hőbörgést, annak még érdekesebb az akusztikája.

Szombat este Lars von Trier feledhetetlen képi világú kultuszfilmje, a Dogville tizenötről öt szereplőre csupaszítva kelt új életre Urbán András rendezésében a kisszínház színpadán. Az előadást bevezető „előjáték”, amiben a pandémiára és a járvány keltette gyakran irracionális félelmeinkre is reflektáltak, jól megadta az alaphangot az alapvető erkölcsi, filozófiai kérdéseket vizsgáló, példázatszerű történethez. A menekülő idegen, azaz a vonzó Grace szerepében – amit a filmben Nicole Kidman játszott emlékezetesen – a nagyszerű Fülöp Tímeát láthatjuk, aki a közönséget hipnotikus állapotba ringató narrátor szavaira először csak némán eszi a földet és vetkőzik.

„Képzeljünk el egy várost” – búgja bársonyos hangján a narrátor. – „Csúnya épületekkel, amik fokozatosan mennek tönkre, elhagyott házakkal, melyeket senki nem akar megvenni. Boltokkal, melyekben leértékelt, de még így is túl drága, rossz minőségű behozatali ruhákat árulnak. Egy várost bezárt gyárakkal. Elkezdett, de soha be nem fejezett építkezésekkel. Bezárt boltok, piszkos kirakatok. Kátyúkkal teli utcák. Képzeljünk el egy várost kulturális események nélkül. Rossz és korrumpált iskolarendszerrel. Egy várost, melybe soha senki nem jön. Ahonnan mindenki el szeretne menni.” Mire idáig jutunk, a nézők többsége már a maga városára gondol, hiába folytatódik így a szöveg: „Ne a saját városukat képzeljék el. Ez a történet nem az önök városáról szól. Ez a történet nem önökről szól. Önök jó emberek…” Rögtön azok a határ mentén élő ismerőseim jutottak eszembe, akiktől a 2015-ös menekültválság idején a kormányzati propaganda hatására sorra hallottam a durvábbnál durvább xenofób kirohanásokat, miközben őszintén hitték, csak az ő igazságuk létezhet, ezért csak az ő hozzáállásuk lehet tisztességes, csak ők lehetnek „jó emberek”. Miként a film, a szabadkaiak előadása is komor, kegyetlen és kiábrándítóan pesszimista – ezt még a búvópatakként fel-felbukkanó humor sem tudja enyhíteni.

Érdekes helyzet, hogy épp az LMBTQ-közösségek ellen zajló magyarországi propaganda-hadjárat csúcsán érkezett Szegedre Puskás Zoltán rendhagyó Csehov-rendezése, A három nővér, amelyben a tanítást utáló Olgát Mészáros Gábor, az alkoholmámorba menekülő hisztérikus Mását Kucsov Borisz, a műkörmös karrierről álmodozó Irinát pedig Búbos Dávid alakítja. A „nővérek” különben nem is mondják ki egymás nevét az előadásban, viszont hamar kiderül a néző számára is, hogy a kerti függőfotelekben ringatózó fekete szőrmekucsmás három testvér transznemű. Az előadás dramaturgja, Góli Kornélia ügyesen összefésülte a Sirályból és más Csehov-darabokból kölcsönvett emlékezetes és hatásos mondatokat a főszereplők dialógusaira csupaszított eredeti színmű szövegével, valamint a rendező személyes, meghökkentő történeteivel. Miközben a lassú tempóval, a reménytelenség, az elvágyódás és a kilátástalanság fojtogató légkörének felvillantásával a jellegzetes csehovi világot is megidézték, a transzszexualitás mai és sokkolóan hétköznapi problémáinak kibeszélése tovább erősítette az előadás tragikus színezetét, ugyanakkor groteszk, humoros árnyalatot is adott a játéknak. A pusztító boldogtalanság elől ivásba menekülő testvérek utazás iránti nagy vágyakozása alkoholmámoros tivornyába torkollik, majd totálisan lerészegedve megtalálják a céljuknak legmegfelelőbb közlekedési eszközt is: egy fém talicskát. Elementáris és többféleképpen értelmezhető a talányos záró kép is: a „nővérek” tüllfátyolban, talpig feketében ülnek a függőfotelükben – és kisbabát ringatnak.

Aki megnézte mindhárom produkciót, a szabadkaiak valóságos apoteózisának lehetett tanúja a Thealteren. A Kosztolányi Dezső Színház kicsi és fiatal társulata kiapadhatatlannak tűnő energiájával, bátor témaválasztásával, szókimondásával, humorával, kísérletező formanyelvével, empátiájával és toleranciájával, vagyis megkérdőjelezhetetlen humanista értékrendjével egyértelműen meggyőzte, maga mellé állította a fesztivál közönségét. Megérdemelten élvezhette a nagy ünneplést.

Hollósi Zsolt

A Csókos Asszony Lovagjai

Dogville

A három nővér

Fotók: thealterphoto2021