Spanyolmenyasszony

INTERJÚ LOVAS ILDIKÓVAL

A vajdasági színházi évad első bemutatójára érkezem Szabadkára. A forró színű borítóval, azonos hőfokú sorokkal, különös és fanyarkás ízekkel ellátott kötet, a Spanyol menyasszony, ott lapul táskám legmélyén. Ragaszkodom hozzá, szinte belékapaszkodom. Rendkívüli izgalommal tölt el, hogy a „lány, regény” jól ismert szenvedélye férfi rendező kezéből születik meg először – még akkor is, ha nemük miatt sosincs különbség alkotó emberek között – hovatovább Urbán Andráséból, és nem is kettő (ahogy a műben), hanem rögtön hét nő tolmácsolásában.  

– A 2007-ben megjelent regényed (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony, Kalligram, Pozsony, 2007) óta pontosan hét év telt el. Hét nő, hét év. Természetesen azóta elkészült A Kis Kavics című könyved (2010), és idén legfrissebb köteted is napvilágot látott: Cenzúra alatti – készülődés szabómagdaságra címmel. Ha jól tudom, most került először színpadra műved. Milyen érzés ekkora távlatból újra közeledni az anyag felé? Befogadni mindazt egy színházban, ami mintha a te könyved lenne, de mégsem egészen az?

– Illik egy nőnek évtizedekről beszélnie? A ,,minap” volt egy elvi-értékrendbeli-valós-látszólagos szóváltás egy kiváló költőnő és egy extravagáns festőnő között, és abban a nő korának bizony komoly szerep jutott – a szavak szintjén. Amikor azt olvastam, elméláztam kicsit azon, hogy abból a beszédszituációból –, távlatból, vajon milyennek tűnik, tűnhet a Spanyol menyasszony? És mivel folytak a próbák, Urbán Andrással pedig hetente egyszer-kétszer, pontban délelőtt tíz órakor kávéztunk, hogy átbeszélhessük a készülő előadást közvetve, közvetlenül érintő témákat, megkérdeztem ezt tőle. Hogy milyennek tűnik, a jelenleg uralkodó divatos mondatok, párbeszédek, közbeszéd szintjén? Ezek jó beszélgetések voltak, nem fogom el- és átmesélni, de mindenképpen fontos, hogy évtizedek óta, huszonöt éve ismerjük egymást Urbánnal és hasonlóképpen gondolkodunk a művészetről. Nem áll tőlünk távol, hogy valami egészen múltbéli, elfeledett dologgal rukkoljak elő, Artaud gondolkodása, bizonyos momentumok, elemek Urbán András rendezéseiben fellelhetőek, ahogyan az én regényeimben is. Gimnazistaként, egyetemistaként ezek nyilván látványosabb elemek voltak, a kegyetlen színház külső tartozékai, aztán az évek folyamán kikristályosodott ebből valami egészen mély, zárt, ugyanakkor nyitott világ, amiben az emberi lélek gyötrődései, kérdései, a válasznélkülisége, a bizonyosság utáni vágya, a feloldozás és gyógyulás reménye egyszerre van jelen. Mint egy kútban ülni és az eget kémlelni. Ilyen az urbáni színház és úgy gondolom, a Spanyol menyasszony is. Így aztán én nem éreztem azt, hogy túl nagy távolságból, más távlatból közelítenék. Ellenkezőleg! Volt ebben a munkában az én számomra valami gyermeki öröm és felszabadultság, a felelősség teljes hiánya, hiszen nem folytam bele az alkotói folyamatokba. Ez volt az egyetlen feltételem. Nem akarok belekotyogni, nem akarom újraolvasni a regényem és értelmezni. A Góli Kornéliát szerettem volna dramaturgnak, és Urbán is rá gondolt, mert nagyszerű, egészen kivételes tehetsége, szeme és füle van az irodalmi szöveghez, annak átalakításához, átültetéséhez. És ez így egy műalkotás lett. De olyan műalkotás, olyan színházi előadás, ami nem csak felhasználja a regényt, hanem abból építkezik. Tőlem teljesen függetlenül. Nem tudtam, hogy van ilyen érzés, ilyen jó érzés a művészetben, hogy nézek valamit, ami az enyém, én hoztam létre és mégsincs hozzá közöm. Mások alkották meg. Nagy ajándék nekem ez.

– A regény csupa titok, vissza-visszacsatolás, borzalom és hétköznapiság, két nő vallomása. Az egyik Jónás Olga, Csáth Géza feleségének története, a másik pedig egy szabadkai lány valóságának és válságának hangja, amit tíz fejezeten keresztül ötvözöl és váltogatsz egymással. Mennyire jelent  meg számodra a testről való beszéd,a fanyar humor, a szadizmus, a szókimondás, melyek a regény sajátjai, ezúttal  a Spanyolmenyasszonyban? Volt-e kedvenc jeleneted?

– Beszélgettünk erről, nem csak a rendezővel, hanem a színésznőkkel is, nagy élmény volt számomra. Nem a testről való beszéd, mert azt önmagában nem tartom sokra, a gender-irodalom ürességének (ha van ilyen üresség) egyik okát éppen ebben látom, és hát nem titok, hogy ellen-gender-regényt akartam írni, legalábbis volt bennem egy ilyen szándék, ne feledjük, hét éve jelent meg a regény, majdnem tíz éve írtam, vagy kezdtem írni, szóval, a testről való beszédet a regényben meghatározza az, hogy nem akartam öncélúan beszélni a témáról, sokszor és sok szövegben éreztem egyrészt öncélúságot, másrészt a használását a nemi identitás témájának. A használást nem pozitív szóként használom. Ez persze ma is tart, csak engem már nem érdekel, nem érint meg, nem akarok reagálni rá, megtettem a magam dolgát a regény megírásával. A szókimondás, a szadizmus is ennek a része, de túl is mutat rajta, azt akartam, hogy túlmutasson. Ezért volt fontos, hogy Csáth a férfi. Mindez az előadásban úgy jelenik meg, hogy én attól – szó szerint – nem kaptam levegőt. Ültem a bemutató előtti utolsó próbák egyikén a nézőtéren (rám parancsoltak, hogy menjek el most már megnézni a munkafolyamatot), és nem kaptam levegőt. Aztán egyszer csak folyni kezdtek a könnyeim, de nem sírtam. Nem vagyok egy picsogós. Ez történt velem. Olyan erőteljesen történt meg a nőiség bemutatása a színpadon. És a bemutatón is ezt éreztem körülöttem. Visszafojtott lélegzetek. Ilyen csak nagyon ritkán történik. De ez nem az én regényem, hanem az Urbán, Góli és a hét színésznő alkotása. Ennyire jelent meg mindaz, amiről kérdeztél. Olyan erőteljesen, eszenciálisan, hogy megállt a levegő. Csak remélni merem, hogy valami hasonló az olvasókkal is megtörtént. Van kedvenc jelenetem, igen. Három. Nem árulom el melyik.

– Urbán András rendező, ahogy a Pannon RTV-nek adott nyilatkozatában elmondta: a darab nem feltétlenül egy női világ bemutatását célozta meg, sokkal inkább egy jó előadás kívánt lenni az általad megírt regény alapján. Sokakban felmerül a kérdés, hogy lehet- e elvárások nélkül érkezni egy előadásra, ha már van egy ismert és szeretett olvasmányanyagunk. Hogyan keresett meg Urbán az előadás ötletével? Rögtön igent mondtál-e a felkérésre, vagy volt benned egyfajta félelem a regény közrebocsátása kapcsán?

– Nem tudom, hogy lehetséges-e elvárások nélkül érkezni, de azt tudom, hogy amikor tehetséges emberek alkotnak, hoznak létre valamit, akkor ott minden előzetes elvárás elolvad, elsodorja a művész befogadás élménye. Urbán András nem keresett meg, hiszen nagyon sok dolgot közösen gondoltunk ki az évek folyamán, arról is beszéltünk korábban, hogy a regényemből készít színházi előadást, de az nem a ,,spanyol” volt, hanem a ,,kijárat”, az ország szétesése kapcsán. Az a regényem 2005-ben jelent meg, nagy mozgásokat eredményezett, de láthatatlanokat, azt követően sokan megírták a nagy szembenézős, elmaszatolós dolgaikat, viszont kevesen alkottak olyan erőteljes művészetet a téma kapcsán, mint az Urbán a trilógiájával. Logikus volt, hogy nem a ,,kijárat”- tal kezdtünk dolgozni, az túl sok volt, a német fordító is ezt mondta és a horvátok is, hogy nagyon sok. Abból csak kevesebbet lehetett volna kihozni színpadon. De közelítésünk, álláspontunk, véleményünk a kérdésben teljesen azonos. Ami azt jelenti, hogy másokétól némileg különböző egyik oldalhoz sem sorolható. De a közös alkotásról való gondolkodás valahol ott, akkor kezdődött, és a ,,spanyol” olyan természetesen adódott, nem is nem is tudom már, hogyan dőlt el. Egyszer csak arról beszéltünk, hogy kell-e férfi az előadásba, és hogy valóban csak két szereplőnő kell-e. Mindkét dologban egyetértettünk: nem. Ez volt az első beszélgetésünk rezüméje.

– A kötetből ismert két női hang ezúttal hétre bővült. Mi volt ennek az oka? Mennyire kapcsolódtál bele a rendezői munkafolyamatba?

– Számomra Virginia Woolf az origó. Az ő művészetén, alkotásain belül pedig az Orlando – ha a spanyolról beszélünk. Mielőtt írni kezdtem ezt a regényemet, sokszor visszatértem ehhez a Woolf-regényhez, mert szerintem alapmű. Itt utalnék vissza egy fél mondat erejéig a gender-irodalom ürességéhez, ahhoz, hogy az önmagával való foglalkozás talán kevés ahhoz, hogy műalkotás szülessék. Az Orlandóról is sokat beszélgettünk Urbánnal, arról, hogy miképpen lehet nyitni és nem zárni, úgy fókuszálni, hogy közben ne mosódjon el a többi elem… És aztán, egy ponton így lett hét színésznő. Nem véletlenül ezek a színésznők lettek felkérve, ebben, csakis ebben a kérdésben elmondtam, kiket és miért gondolok. Semmi másba nem szóltam bele. Éppen azt akartam, hogy ne szóljak bele, de mivel az Orlando-élmény miatt a színésznőkről muszáj volt a konkrétumok, a személyek szintjén beszélnünk.

– Góli Kornéliának, az előadás dramaturgjának munkája folyamán egy viszonylagosan lineáris cselekménysorral követi a darab a regényt. Mi alapján dőlt el, melyik szövegrészekkel fognak dolgozni az alkotók?

– Nem tudom.

– A Cenzúra mögötti – készülődés szabómagdaságra című köteted friss megjelenése gondolom kitölti most az idődet. Mik a további terveid? Van-e következő Lovas Ildikó regény készülőben?

– Még nem sikerült feldolgoznom a Cenzúra alatti élményanyagát. Nem bír kiszűnni belőlem az a sok szöveg, könyv, tanulmány, amit olvastam. Meg aztán ez a regényem sem olyan, amit simulósnak lehetne nevezni. De nem öncélúan vetek fel olyan kérdéseket, amelyek első ránézésre talán provokatívnak tűnnek. Engem izgat, foglalkoztat a téma, Magyarország alakulása, történései. És azt hiszem, más a nézőpontom, máshonnan közelítek: szabadkai vagyok. Egyelőre nem készülök semmilyen regényre. Olvasok. Nemrégiben például egy olyan regényt olvastam, ami a kelet- és nyugat-német tapasztalatokat boncolgatja. Az én ízlésemhez képest lágyan, viszont igazán regényesen. Jó érzéssel tettem le a könyvet, mert függetlenül attól, hogy az ember íróként jelen van a köztudatban vagy nincs, hangos-e a sikere vagy nem, része-e a kánonnak vagy nem, a dolgozószobájában, könyvvel a kezében a ,,szakmáján” törti a fejét. És nekem jó érzés azt tudni, hogy a téma, amit választottam, élő. És a megközelítése is az.

– Köszönöm szépen a beszélgetést!

Drubina Orsolya

 [nggallery id=443]

(Spanyolmenyasszony, Kosztolányi Dezső Színház [Szabadka])