Sóvirág – Egy 93 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő és egy fiatal táncosnő duettje

INTERJÚ SZABÓ RÉKA RENDEZŐVEL
Nem szeretem a provokációt, de szeretem a kényelmetlenséget, a határok feszegetését – a nézőt mindig partnernek tekintem ebben. Nem szeretek személyeskedni, de a személyeset nagyon. Nem érdekel az olyan előadás, ami csak ma érthető, de holnap már nem. Azaz pl. szerepel benne Mészáros Lőrinc… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

INTERJÚ SZABÓ RÉKA RENDEZŐVEL

Éva szenvedélyes öröm-kereső, Emese folyton mindenkit meg akar váltani. Éva nem szokott búcsúzkodni, Emese szeret hazajönni. Közös anyanyelvük a tánc. Éva az utolsó tanúk egyike. Gondosan megőrzött fiatalkori ruháit mintha csak Emesére szabták volna. Emese magas, Éva még mindig magasnak hiszi magát. Hasonlítanak.

Az előadás tétje és fő kérdése az, hogy van-e átjárás e két világ között, átadható-e a tapasztalat, vagy épp fordítva: meg lehet-e érteni egy mai fiatal problémáit egy olyan súlyú élettel a hátunk mögött, mint amilyen Évának jutott? Lehetséges-e kettejük Nagy Közös Tánca?

– A történetmesélés, az élménymegosztás feltétlenül kell, hogy segítse a trauma elengedését, múlttá válását, a gyógyító feledést? Vagy az nem is lehetséges?

– Nem tudom, lehet-e kizárólag belül őrölni, és megoldásra, feloldásra jutni bármilyen komolyabb probléma esetén. A megosztás képessége eleve az enyhülés jele. Ha ehhez van értő hallgató, figyelő – azt gondolom segítségnek. Azzal együtt, hogy egy olyan traumát, amely Fahidi Évának, és sok más sorstársának jutott, nem lehet elégszer elmesélni. A sziklatömb sziklatömb marad akkor is, ha piciny morzsákat sikerül is belőle letördelni.

– Az előadás egyetért azzal, hogy a traumában mindig marad valami mitologikus, valami, ami elérhetetlen a racionális megközelítés számára?

– Szerintem a traumák tipikusan végtelenül egyszerűek. Csak épp megközelíthetetlenek azok számára, akik nem élték át. Pont, mert nekem traumamentes élet jutott eddig, nagyon erősen foglalkoztat, hogy meddig tudok jutni a másik átérzésében, hogy mit élhetett át, akinek teljes családját kiirtották, aki 20 évesen egyszál maga tért vissza a hazájába, ahol még a házába sem engedték be. Én akkor jutok ehhez a legközelebb, amikor a lélek totálisan irracionális viselkedését érem tetten, vagy amikor érzem az Évából áradó hihetetlen akarást, az élet akarását – én nem tudom ennyire akarni az életet, ennyire csak az akarhatja, aki tudja, milyen könnyű elveszíteni, és soha nem lehet visszakapni.

– Az előadás terében mi fogalmazódik meg inkább, az hogy van, ami állandó, vagy inkább az, hogy minden csak átmenet?

– Ezen még így nem gondolkodtam. Remélem mindkettő egyszerre.

– Színházi értelemben mikor veszélyes a valóság? Veszélyes a valóság?

– A veszélyt hogy érted? Hogy veszélyes-e behozni a színházba a valóságot? Mert akkor mi lesz a művészettel? Hogy hogyan „kell” bánni a valósággal a színházban?

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nehéz újra „csak” színházat játszani a Sóvirág után – 2 év telt el, mire újra bele tudtam fogni egy igazi próbafolyamatba, és abba is belebújt a „valóság”. Akkor született a Burok, melyben a szülés élményével dolgoztunk, nagyon személyes alapokról indulva. A valóság olyan sűrű, olyan drámai, az életnél nincs nagyobb formátumú rendező. Érdemes tőle „lopni”.

– Léteznek olyan társadalmi, szociális, politikai, erkölcsi határvonalak, amelyeket soha nem lépnél át egy színházi előadás terében?

– Fontos nekem, hogy mindannyian, akik a színpadon vannak, teljes lényükkel akarják, amit csinálnak. Ne elszenvedjék, hanem fakadjon belőlük. Ezzel leginkább akkor küzdünk, ha egy darab sokáig megy – mindenki változik, és el tudnak veszni az eredeti motivációk.

Nem szeretem a provokációt, de szeretem a kényelmetlenséget, a határok feszegetését – a nézőt mindig partnernek tekintem ebben.

Nem szeretek személyeskedni, de a személyeset nagyon. Nem érdekel az olyan előadás, ami csak ma érthető, de holnap már nem. Azaz pl. szerepel benne Mészáros Lőrinc.

– Hol van az a határvonal, amely a színház, mint olyan művészeti jellege és politikai szerepvállalása között húzódik?

– Az a baj, hogy a szavak mindig félrevisznek – a politika szó olyan heves érzelmekkel átitatott szóvá vált, hogy már nem lehet a tiszta, eredeti értelmében (közélet) használni. Úgyhogy inkább úgy fogalmaznék, hogy egy előadás mindig magán viseli a létrehozók értékrendjét, gondolkodásmódját – és mint ilyen, politikai állásfoglalás. Én jobb szeretem, ha indirektebb és eléggé árnyalt módon szüremlik át az előadáson, picit nyitottan, homályosan hagyva a kontúrokat. De néha azt gondolom, hogy nagyon határozott stratégia váltásra van szükség, és másképp kell ma beszélni.

– Min dolgozol jelenleg?

– Az önarcképünkön. A Tünet Együttes 15 éves történetével és jelenével nézünk szembe. Úgy érzem, hogy ha elég mélyen ásunk ennek a kis csapatnak az életébe, elemezzük a külső és belső okokat és következményeket, az elég jó lenyomatot ad a mai Magyarországáról.

Sirbik Attila