„Soha szerepet nem kértem, soha szerepet vissza nem adtam…”

SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS KIRÁLY LEVENTÉVEL

Az otthona előtt találkozunk egy márciusi reggelen. A Feketesas utca legszebb, nagypolgári stílusú házából igyekszik felém apró, szapora léptekkel. Kezében sétapálca, nyakán nyakkendő, haja elegánsan hátrafésülve. Minden második járókelő hangosan, fülig érő szájjal köszön neki, vele sétálni kész diadalmenet. Hogy feloldja bennem az első találkozás feszélyező érzését, figyelmesen meg­hív egy kávéra a közeli cukrászdába. Még ki sem érkezik az ital, én már tudom, hogy egyszerre több olyan képességnek is birtokában van, ami egy nőt villám­gyorsan levesz a lábáról: udvarias, jó humorú és kedves, figyelmes és bő­beszédű; ren­ge­teg történetet ismer, és azokat szívesen el is mondja. Király Le­vente énekel, sza­val a kávézóban, sanzonokból és operettekből idéz, Gregor Jó­zsef hang­tech­ni­kai bravúrjait szemlélteti, örvendezve a hirtelen verbuváló­dott, reggeli kávéját fogyasztó közönségnek. Mindent elsöprő, hatalmas élet­szere­tete sugárzóvá teszi egyéniségét, olyannyira, hogy egy idő után még az asztal­kára helyezett diktafon­ról is elfeledkezem. Az interjú végeztével gálán­san fel­segíteti rám a kabátot, majd diszkréten rendezi a számlát. Borravalót is ad. Hajjaj, elhiszem, hogy ők még tudták, mi a szerelem…

– Új darabjával kapcsolatban nagy az érdeklődés Ön iránt. Mennyire unalmas, hogy fo­lyamatosan erről faggatják?

– Nem unalmas. Éppen, hogy fantasztikus dolog. Egy nagyon jó barátom, kollégám, Gör­gey Gábor, aki néhány évvel ezelőtt a Mikszáthot írta, felhívott minap, és gratulált az új darab­hoz. Az ilyen esetek nagyon fontosak az önbecsülésemnek. Talán azért ilyen nagy a sikere, mert ez egy személyre szabott szerep volt: Sándor János, aki a Hubay-egyfelvoná­sost[1] ren­dezte, kifejezetten engem szeretett volna főszereplőnek. Nagy szerencse a szí­nésznek, ha egy ennyire tehetséges ember elkezd benne gondolkozni. Nagyon jó barátok vagyunk, rengeteg, sok jó szerepet köszönhetek neki. Egyébként ő tudós ember, színház­történész is. Most már­cius 20-án 17 órai kezdettel nyílik színháztörténeti kiállítása a So­mogyi Könyvtár­ban. Én fogom megnyitni.

– Mi volt eddig a legtesthezállóbb szerepe?

– Sosem gondoltam volna például, hogy Tevjét játszhatom egyszer a Hegedűs a háztetőn­ben.[2] Tevjét azelőtt mindig óriási, nagyhangú „bölények” alakították. No jó, Haumann Péter és Hegedűs D. Géza nem nagy bölény, pedig ők is játszották ezt a szerepet. Nálunk Gregor Józsefre vették elő újra a Hegedűs a háztetőn-t, Sándor János pedig engem osztott be mellé másodiknak, amit igazán nem is értettem. Hol voltam én Gregorhoz képest hangban? Sokat beszélgettünk arról, hogy próbáljon többet. Gregor Józsi a hitelesebb szí­nészi alakítás miatt engem szeretett volna, én viszont ragaszkodtam Gregor elsőbbségéhez, hiszen olyan hangja volt, amelytől összedől a színház, és feláll az ember hátán a szőr. Aztán végül Gregor betegsége miatt én csináltam a premiert.

– Valaki, aki nem nagy „bölény”, hogyan alakítja hitelesen Tevjét?

– Én nem a nagy zsidót játszottam, hanem a kicsit. Aki meghúzza magát, egyszerűen, de tudatosan alakítja az életét, Istenhez könyörögve egy kis gazdagságért. Meg hát elég sok ér­zékenységet is vittem bele. Amikor például a darabban el kellett búcsúznom a lányomtól, a saját lányomra gondoltam. Ezek azok az emberi mivoltok, amiket nagyon szeretek meg­csi­nálni. Nem sikerült mindig minden tökéletesen, de mindig különféle hangon és hitele­sen. Azt szoktam mondani, hogy a 2×2 néha lehet 9, vagy akár 8, de lehet mínusz is. Az a lényeg, hogy az ész, a gondolat és a szív egységben legyen. Ha elhiszem, hogy ami a szerep­ben tör­ténik, velem is megtörténhet, akkor jó lesz.

– De hogyan került Nizzába a darab?

– Már akkor is Szeged testvérvárosa volt Nizza, ezért egyszer Szegedre látogatott a nizzai polgármester. Színházba is elhozták, éppen akkor, amikor a Hegedűs a háztetőn-t játszot­tuk. Az előadás után fáradtan mosakodtam az öltözőben, amikor bemondták, hogy minden sze­replő azonnal menjen a színpadra. Kelletlenül felkeltem, hát kiderült, a nizzai polgár­mester hívott össze mindenkit, és bejelentette, hogy bármilyen úton-módon, de ezt a da­ra­bot el kell játszanunk a nizzai operaházban. Tizenöt alkalommal voltunk műsoron. A ten­gerparton, a szállodasoron laktunk, ráadásul éppen akkor volt a karnevál. Csodás idő­szak volt!

– Visszatérve az Ők tudják, mi a szerelem-re: szereti Berliozt?

– Berlioz zenéjében az a fantasztikus, hogy miközben dübörgő és vad, olyan szívhúrokat is meg tud pengetni, melytől az ember lelke meghasad. Egy olyan férfit játszom a darabban, aki sosem kerülgeti a dolgokat, hanem mindennek nekivág, mindenbe bele mer fogni. Így van ez a szerelmével is. Mikor már nagy zeneszerző, odamegy egykori szerelméhez, és egye­nesen a szemébe mondja, mennyire szerelmes volt belé egykor. Fantasztikus emberi élet, szélsőséges szenvedély, helyből robbanás, nagy kipukkanás és leesés, aztán pedig a szeretet.

– Azt a folyamatot példázza, ahogyan a szerelem átalakul szeretetté?

– Igen. És ez nagyon fontos az életben is. E meggyőződés mentén alakítottam a magánéle­temet is. Csodálatos feleségem, Novák Judit matematikus, és van két gyerekünk: Attila fiam színész, Eszter lányom pszichológus.

Lehet szerelmesnek lenni, de azt férfiként, nőként is fontos tudni, hogy amikor a vágy mú­lik, hogyan kell megmaradni szeretetben. Nem rúgom ki a másikat, pláne, ha már gyerek is van. Ezt a tudást, meggyőződést mind bele kell vinni a szerepbe. A másikban, a Mikszáth szerel­mében is benne volt ez. A darab kezdetén még kisember Mikszáth hiába szerelmes egy hölgybe, nem tudja biztosítani azt, amit a családja elvár. Ezért megmondja a nőnek, hogy majd ha elérni azt, amilyen lenni szeretne, jelentkezni fog. A nő összeroskad, de végül, ami­kor Mikszáth már befutott író, bekerült a politikai életbe és nagy ember lett Pesten, meg­keresi a hölgyet, és elveszi feleségül. Állja a szavát. Hiába megy keresztül különféle lelki konfliktusokon, a belső magja, a tartása megmarad.

– Mi kell ahhoz, hogy azt a rengeteg lelki húrt, amin egy ember mozoghat – egészen on­nantól, hogy csapodár, felelőtlen, egészen odáig, hogy kötelességtudó, erkölcsös stb. – elő tudja szedni magából? Több mint 200 darabban játszott, kétszázszor átcsorgatta magán ezeket a különféle helyzeteket.

– Ezek a nagy szakmai kérdések. Kell hozzá egy hatalmas adag rutin és elsősorban a saját magam ismerete. Nem azt mondom, hogy gyilkosnak kell lenni és aljasnak, vagy amit a leg­jobban utálok, fúrósnak, törtetőnek, hanem azt, hogy az észnek kell előtérbe kerülni. Észből kell elő kotorni egyfajta tudatosságot, logikus gondolkodást. Egy hétköznapi példa: el­veszem a szerelmemet, közben jön a gyerek, kell venni egy Trabantot, de fizetem a lakást, szeretnénk utazni Európába, ám mindezt hogyan? Ki kell számítani mindent, kölcsön kell kérni, gyűjtögetni, ide tenni, oda tenni, tehát fontos egyfajta tervezés, a dolgok szervezett felépítése. Én ehhez menekültem vissza, amikor például egy szerelmét megölő gyilkost ját­szottam. Nyomoznak utána, de egész végig olyan jól hazudik, hogy csak az utolsó jelenet­ben bukik le. Annyira elhitettem még magammal is az ártatlanságomat, hogy bekiabáltak a szín­padra a nézők, mentegetve engem, és kételkedve bűnösségemben. Azért szeretem például Csehovot is, mert annyira jól körbeírja a jellemeket.

– Mennyire szereti a kortárs rendezéseket?

– Zsótér Sándor egyszer felfigyelt rám, és megkérdezte, dolgoznék-e vele. De én azt a fene modernséget, amikor hátulról mellbe van a dolog, és aztán meg „ámbátor, noha, de mégse”, nem szeretem. Tudtam, hogy tehetséges ember, csak éppen egy csavar máshogy működik benne, mint bennem. Azért végül is igent mondtam. Feltéve persze, ha igazi „embert” játsz­hatok a színpadon. Az Ügynök halált adtuk elő. Próbán minden jó volt, aztán jött az első díszlet, Zsótér pedig hirtelen leküldött szörpözni a büfébe. Akkor már sejtettem, hogy va­lami baj lesz. Pont az őrülési jelenetet próbáltuk, már be is voltunk világosítva, amikor lát­tam, hogy éppen olyan kulisszát raktak fel, mint az Óz a csodák csodájában. Összeszedtem ma­gam, s végül nem vitt el a díszlet, hanem bele tudtam vinni azt a szenvedélyt a darabba, amit addig próbáltam. Épp, hogy kezdtem megbarátkozni a sárga köves utacskával, amikor hir­telen kötélen leengedtek fölém egy ágyat, pont egy drámai pillanatban, amikor a szere­pem szerinti fiaimmal vitatkozom. De valahogyan akkor is megálltam, és nem szóltam. S végül jó lett, sikere lett a darabnak.

– Honnan ez az önfegyelem? Hogyan lehet szert tenni ekkora önuralomra?

– Ezt én azért tudtam elviselni, mert soha szerepet nem kértem, és soha szerepet vissza nem adtam. És még hozzátenném, hogy mivel itt lakom Szegeden, kis szerepet sem adtam vissza soha.

– A nagy szerepekről többet tudunk, de kíváncsi lennék az eddigi legkisebb szerepére!

– Játszottam egyszer egy olyan darabban, amelyben a tengerparton beszélgető turisták fölé engedtek le szkafanderben, és csak ennyi volt a szövegem, hogy: bipp-bipp-bipp! Amikor befejeződött az előadás, egyszerűen nem vette észre a közönség, hogy vége. Ráadásul még függöny sem volt. Én akkor szkafanderben bementem oldalról, és elkiáltottam magam, hogy: „Vége van! Na!” Erre föl még nyílt színű taps is lett belőle. Ez is én voltam.

– Visszatérve Zsótérra, Galileit is játszotta vele. Végig evett a darabban. Jó volt?

– Jó. Azt is szerettem. Zsótérnak remek ötletei voltak. Egy gyerek szájába adva Galilei sza­vait, képes volt a közönség számára is abszolút érthetővé tenni a világ forgását.

Az is szép rendezői megoldás volt, amikor Galileit majdnem elviszi az inkvizíció, ezért be­zárkózik a nyilvánosság elől. Ekkor eszik egyfolytában, ahogy maga is mondta. Csak a da­rab végén derül ki, hogy egy tanítványát elküldte Hollandiába, aki ott egy iskolát alapított, és terjesztette Galilei elméletét. A darab végén megint éppen ettem, amikor megjelent ez a ta­nítvány, és elmondta eredményeit. Én csak ránéztem teli szájjal, és elmosolyodtam. Olyan nyílt színű taps volt, hogy csuda. Megértették Galilei kis titkát, ami miatt végig képes volt megőrizni nyugodtságát.

– Van egy olyan elmélet, hogy az a jó alkotó vagy előadó, annak telítettebb, jobb a játéka, aki jobban érti a játékszabályokat. Olyan, mintha Ön jobban ismerné, ami megtörténhet egy emberi lélekkel, és azt át is tudja adni. Úgy születik néhány ember, hogy van benne egy többlet, amit a másik ember is megérez.

– Nagyképű nem vagyok, semmi szín alatt. De azért azt el kell mondani, hogy a színház a színek háza. Sokféle színmű és színművész létezik a színek házában, s ezek mind a nézőért vannak. Először is tehetség, tehetség, tehetség kell. Aztán háromszoros szerencse. Ezen kí­vül kell még a belső akarat. A kellő tehetség hiánya egyébként sokféleképpen áthidalható, mert van olyan, aki technikailag oldja meg magát. Én azt nem szeretem.

– Az imént felsorolt három dolgot: a tehetséget, a kitartást és a szerencsét. De történeteit hallgatva számomra kiderül, hogy szükség van egy nagyfokú bátorságra is ezen a pá­lyán. Iszonyú bátorság kell önmagunkkal szembe, hogy bele merjünk menni különféle ismeret­len helyzetekbe.

– Hogyne. A bátorság ahhoz is kellett ám, hogy én itt vagyok Szegeden, azóta, amióta le­dip­lomáztam. Amikor már itt játszottam egy ideje, megkérdezték tőlem, lenne-e kedvem le­szer­ződni egy nagy pesti színházhoz? Én mégis inkább Szegeden maradtam. Mindenki tel­jesen őrültnek tartott.

Akkoriban egyébként minden végzőst elküldtek valamelyik vidéki színházhoz. A vidéki szín­házak igazgatója, Vaszy Viktor elküldte a főrendezőt, Komor Istvánt, aki megnézte a vizsga­előadásokat, és kiválogatta a neki tetsző diákokat.

– Mi tartotta itt? A város? Vagy esetleg a jó társulat?

– Minden. Lehet, hogy furcsa, de én megszerettem ezt a várost. Én itt jól érzem magam. Monogám vagyok. Akkor úgy fogalmaztam magamban, hogy itt megvan minden, ami egy városban kell, hogy legyen. Csak éppen ez nem egy gólem, nem egy mamut, hanem élhető kis hely. Egyedül hegy nincs, de nekem az nem hiányzik. Számomra inkább a víz közelsége volt a fontos, mert a Kis Duna mellett nőttem fel. Amikor ide költöztem, a Szabadság Úszó­házban volt egy motorcsónakom, azon jártunk horgászni a barátaimmal. Aztán meg fontos volt, hogy itt az egyetem, sok az értelmiségi, szép a színház, jó a társulat.

– Ma is jár még horgászni?

– Nem. Sajnos meghaltak már azok a barátok, akikkel horgásztam. Mind idősebbek voltak nálam. A legjobb barátomat úgy hívják, hogy Wirth István. Töltőtolljavító mester volt. Ami­kor először lementem az úszóházba, ő jött velem szembe. Na, ő azóta is a barátom.

– Mit csinál szabadidejében? Szeret olvasni?

– Nagyon. Mindig ahhoz olvasok, amin éppen dolgozom. Annak a kortörténetét keresem meg, annak a kornak az írásait veszem elő. Régebben a rendezőket is megkértem, hogy mondjanak irodalmat. A könyvtárban dolgozott akkor egy okos hölgy ismerősöm, aki azon­nal telefonált, amint talált valamit az aktuális darabhoz. Még olyanokat is előásott, hogy korábban kik és hogyan játszották azt a szerepet.

– Hogyan élte meg az ötvenes éveket, vagyis az egyetemi éveit? Ön fölött elhömpölygött a történelem, vagy akadtak nehézségei?

– Akkoriban rengeteget kellett menni ünnepségekre, be akartak léptetni a KISZ-be, aztán a Pártba. Én nem léptem be. Kitaláltam, hogy én inkább minden hónapban adok egy mű­sort az élen járó dolgozóknak. Verseket, novellákat mondtam el ilyen esteken, de énekel­tem ope­retteket is. Remek hangok voltak akkoriban a színház kórusában, hiszen abban az idő­ben még nem mehettek ki külföldre az énekesek, és ezeken az esteken lehetőséget kap­tak ők is, hogy megmutathassák tudásukat. Kitüntetést kapott a színházi pártszervezet, hogy micsoda műsorokat csinálunk. Igyekeztem mindig komolyan venni a rám bízott fel­adatot.

 Váraljai Anna