Shakespeare-t mindig játszani kell!

INTERJÚ ALFÖLDI RÓBERT RENDEZŐVEL A JULIUS CAESAR PRÓBÁJA UTÁN

A Danton halála után újra a Vígszínház társulatával dol­go­zik Alföldi Róbert. A Julius Cae­sar címszerepében Hege­dűs D. Géza, partnerei – töb­bek között – Stohl András, László Zsolt, Hevér Gábor, Varju Kálmán és Feszt­baum Béla.

– Nyár végén volt a Vígszínház évadzárója, már lehetett tudni, hogy december 6-án lesz a Julius Caesar bemutatója. Akkor még álmunkban sem sejtettük, milyen állapotok lesznek hazánkban, utcára vonulnak az emberek, tüntetnek a netadó és a korrupció ellen. Nem összefüggést keresek, bár lehetne. Lehetett már sejteni akkor, hogy ennyire aktuális lesz Shakespeare darabja?

– Shakespeare mindig aktuális, egy zseni, de ne feledjük el, nem változott semmi. Ugyanazokba a helyzetekbe léptünk be. Ennyi. Nem kell ahhoz akkora jóstehetség, hogy tudjuk, merre tart a világ.

Én nem a történelemben és a valóságban rendezek. Ez benne van a drámában. Én nem csinálok mást, mint egy nagyon jó drámaíró, nagyon jó helyzeteit megpróbálom nagyon pontosan színpadra vinni, ami nem a külvilágból adódik.

– Miért éppen William Shakespeare, miért a Julius Caesar, miért most?

– Olyan dolgokat vizsgál, amiben mi is élünk: mi történik egy társadalomban, hogy ha elindulnak vélt vagy valós folyamatok, amikor a hatalom kicsúszik az emberek irányítása alól. Vajon mi a jó megoldás; és amit annak gondolunk, az valóban jó megoldás-e, vagy káosz jön utána, vagy valami más?

Azt gondolom, hogy nem Shakespeare ennyire zseniális, hanem ennyire nem változott semmi. A Julius Caesar egy társadalmi pillanatot vizsgál, ugyanúgy ebben élünk mi is. Nem arról van szó, hogy diktatúra van vagy nincs, vagy arra utaló jelek vannak, hanem amikor egy ország nem bír önmagával megbékélni, vagy amikor hatalmi harcok és egyéb ellentétek vannak, mi történik a néppel, a demokráciával, mi történik velünk? Amiket megoldásnak gondolunk, azok valóban megoldások-e, vagy azok csak az anarchiát és a zűrzavart erősítik. Egy pillanatot vizsgál és nem ad választ. És azért nagyon jó, mert a színpadon mutat meg olyan helyzeteket, amelyekről gondolkodva, beszélgetve eljuthatnánk egy olyan megoldáshoz, ami más, mint a színház.

– A darabot látva, hatalmas indulatok gyűltek fel bennem…

– Hála Istennek!

– Ha választ nem is kapunk, de elindul bennünk valami, ami gondolkodásra, együttgondolkodásra késztet.

– Az a dolgom, hogy a saját kérdéseimet feltegyem, azokat, amelyek találkoznak a közérzés kérdéseivel. Erről lehet beszélgetni.

– Akkor ez egy plusz?

– A te, illetve a néző dolga, mit gondol mögé, mit vetít ki. Én a darab helyzeteit rendezem, a drámaíró szemszögéből kiindulva. Valóban élesen fogalmazódnak meg helyzetek, de ez a dolgunk, élesen fogalmazni, hiszen minden ilyen körülöttünk, végletes, végleges és nagyon nem finom. Nincs benne elegancia.

– Nálam csúcspont volt, amikor Venczel Vera és Harkányi Endre a szeretetről beszélnek: Szeressétek egymást – mondják. Bevallom, megkönnyeztem.

– Igen, megrendítő, amikor két idős ember azt mondja, hogy semmit nem kellene csinálnunk, csak figyelnünk egymásra.

– Annyira szép volt. Már az is, ahogy ők ketten megjelentek a színen, átkarolva egymást.

– Örülök.

– Minden rendben a darabbal?

– Nagyon jó állunk, vannak apróságok, amiket még pontosítani kell, de mindenki tudja a dolgát.

– Mit vársz a bemutatótól? Vársz egyáltalán valamit?

– Nincs bennem ilyen, nincs hasonlítás. Minden munkánál az a legfontosabb kérdés, mennyire hiteles az egész. Mennyire értik meg a nézők, mennyire tud működni. Ez egy olyan város, ahol lehet érzékelni, hogy milyen hatása van egy előadásnak.

Tóth András (Tozzi)

Fotók: Szkárossy Zsuzsa – vigszinhaz.hu