tiszatáj | 2018. március 27.

Sebzett lelkek remegése

BELLINI NORMÁJA DEBRECENBEN
Bellini Normája a világ operaszínpadainak egyik slágere. Ennek ellenére mifelénk nagyon keveset játsszák. A XX.-XXI. században csak néhányszor került színre Budapesten, egyszer, 1965-ben Szegeden, most pedig Debrecenben. Vajon miért? – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

BELLINI NORMÁJA DEBRECENBEN

Bellini Normája a világ operaszínpadainak egyik slágere. Ennek ellenére mifelénk nagyon keveset játsszák. A XX.-XXI. században csak néhányszor került színre Budapesten, egyszer, 1965-ben Szegeden, most pedig Debrecenben. Vajon miért?

Ennek két fő oka lehet. Az egyik az énekszólamok különlegessége. A Norma három főszerepe hajlékony ugyanakkor drámai hangot kíván. Egy koloratúrszoprán tündököl a díszítésekben, de a mélyebb, súlyosabb részeket nehezen oldja meg. Például a drámai szoprán Németh Mária sokszor énekelte, a koloratúrsztár Gyurkovics Mária például színpadon soha, csak egy rádiófelvételen részleteket. Az igazai drámai hangok viszont magasabb trillákat szenvedik meg. Nem véletlen, hogy a nagy Anna Netrebko is megfutamodott előle és lemondta a londoni bemutatót. A Normát az 50-es évektől Maria Callas hozta vissza a divatba. Nem véletlenül, hisz sötét tónusú, nagy erejű, ugyanakkor mozgékony hangja mintha erre a szólamra termett volna. Ugyanakkor színpadi tehetsége is izgalmas, ellentmondásos képet adott erről a végletekben tobzódó nőalakról.

A másik a Bellini-operák általános eladói nehézsége.  A puritánok és Az alvajáró még a Normánál is ritkább vendég a magyar színpadokon. Vincenzo mester kompozíciós technikája ugyanis merőben elér kortársaiétól. Rossini és Donizetti hagyományos értelemben vett zenedrámákat írt. Jól körülhatárolt karakterekkel, akik fejlődnek, tartanak valahová, drámai konfliktusokkal, pontos szituációkkal. Bellini kevesebb jelenetet használ. Operái hosszú képekből épülnek. Hőseit belehelyezi egy-egy szituációba és azt nagyon alaposan körbejárja, bemutatja a viselkedésüket, a reakcióikat. A kimerevített pillanat az egyik legalapvetőbb és legjellemzőbb eszköze a műfajnak. Ő azonban nem tudatosan megállítja az időt, hanem megfeledkezik róla. Csak a szereplők belső ideje telik. Ez az énekesekkel és a rendezőkkel szemben egyedi kívánalmakat támaszt. Az csak az egyik része dolognak, hogy maga a szép éneklés hogyan válik a kifejezés alapeszközévé, hogy a szólamok nagy technikai idényeket támasztanak az előadókkal szemben. Ezeket az alakokat teljesen máshogy kell fölfogni, eljátszani, mint más szerző operai hőseit. A Debreceni Csokonai Színházban Nadine Duffaut pontosan érzékelte ezt. Emmanuelle Favréval jelképes díszletet terveztetett, egy félkör alakú többemeletes állványsort. Jó 30 éve Makai Péter álmodott hasonlót Verdi Macbethjéhez Szegeden: egy kiégett, üszkös várat. A jelkép ott közvetlenebb volt, a címszereplő sivár lelkét láttuk. Az asszociáció most távolibb, de a díszlet pontosan mutatja, hogy ebben a világban sincs egy barátságos, védett hely. Van még néhány kiegészítő bútorféle is, a legérthetetlenebb a rendezői jobbon magasodó kis játéktemplom. Itt zajlik le a darab szcenikai poénja, Norma és Pollione közös máglyahalála is, amelyet lelkünk színpadán bizony sokkal látványosabbnak, átütőbbnek képzelünk. A rendező jól érzékeli, hogy a szereplők között nem hagyományos színpadi interakcióra van szükség. Mozdulataikat vonatkoztatja egymásra vagy állítja szembe, ahogy szólamaik fonódnak össze vagy ellenpontozzák egymást. Énekesei odaadóan követik ezen az úton.

A Norma középpontjában egy nagy és egy kisebb női sors áll. A címszereplő életproblémája gazdagabb, tragikusabb. Persze Adalgisa gondjai sem kisebbek a saját nézőpontjából, ám ő még nem élt át szerelmi csalódást és két eltitkolt gyermek sem nyomja lelkiismeretét. Jellemző, hogy a fiatalabbik papnő egyszer csak kikopik a darabból, a történet lezárásában már nem marad neki feladat és énekelnivaló.

A négy főhős alakítása adottságaik és az énekesi sorsuk szempontjából telitalálat.

Kolonits Klára egyfelől pályája csúcspontján, teljes énektechnikai és lélektechnikai vértezetben, hallható nehézségek nélkül tündököl a nyaktörő címszerepben. Ugyanakkor ha mélyebben szemébe nézünk ennek a bús főpapnőnek, súlyos belső vívódásokat látunk. Kolonits érett művészi énje és nőisége pontosan egybecseng azzal az életszakasszal, amelyikben Norma van. Szerelmese már más nőre vágyik, de ő még túl fiatal ahhoz, hogy ebbe bölcsen belenyugodjon. Persze, hogy nem a nagy sláger, a „Casta diva” a csúcspont! Kolonits hangja, szerepköre és légköre együtt változik Normáéval. Ma a tercett és a Pollionéval énekelt „In mia man” kettős szól a legizgalmasabban. A hang a drámai helyzettől sötétebb tónust kap, vad színekkel telik meg, ereje megsokszorozódik – miközben megőrzi puhaságát. Egy érzelmeinek végletekig kiszolgáltatott nő metaforájává válik. Hogy mennyire komolyan gondolt mindent, azt jól mutatja, hogy ő ajánlotta maga mellé Adalgisának Balga Gabriellát. Aki félgenerációnyival ifjabb nála, sugározza is a fiatalabbságot. Mezzója varázslatos színű, könnyed, Kolonitséhoz mérhetően kiművelt, dalolásuk ihlete is egyformán mélygyökerű.

Az a leheletszerű megindultság, ahogy Balga a „Mira Norma” kezdetű duettet elindítja, fölvételen és élőben egyaránt szíven üt. S a törékeny kiszolgáltatottság, ahogy Kolonits átveszi tőle a dallamot, az operaéneklés legmagasabb fokán mutatja meg, hogy remeg egymás mellett két sebzett lélek. Ahogy titkos gyarlóságuk, papnői szerelmük összefűzi őket, ahogy a közösen vágyott férfi miatt egymás ellen fordulnak, majd nagylelkűen mindketten fölülemelkednek a szerelmi vetélkedésen – ezt csak két nemes lélek, két egymást tisztelő énekesnő tudja ilyen hitelesen ábrázolni. Az általuk képviselt énekkultúra a világon mindenütt tiszteletet ébresztene és nagy tapsot aratna.

Colin Bratescu erőteljes, szépszínű, ám kissé nyers hangja nem dimenzionálja túl Pollione alakját. Nemesebb, kiműveltebb tenor nem jelezné ilyen egyértelműen, hogy a római prokonzul csak egy csalárd férfi, aki simán nemz két törvényen kívüli gyermeket Normának, majd lelkifurdalás nélkül olajra lépne. Bratescu énektechnikai gyengéi erős jellemábrázoló eszközzé válnak. (Legyünk nagylelkűek: soroljuk ide a belépő bátran bevállalt, de gyöngén sikerült magas C-jét is. Bratescunak nyilatkozata szerint Franco Corelli a mintaképe. A nagy olasz sok-sok Normát énekelt, kitűnő magassága volt, de élőben valamiért nem kísértette meg itt ezt a C-t.) A fináléban viszont, ahol Pollione nagylelkű áldozatot vállal, Bratescu hangja fölragyog, bel cantója kisimul. Amint férfiasan a sarkára áll, gyermekei anyját magához öleli a máglyán, vokálisan is kivirágzik. Wágner Lajos nem virágzik ki soha. Idősödő baritonja egyáltalán nem passzol azokhoz az emlékekhez, amelyeket Orovesóval kapcsolatban őrzünk. De hát miért is kellene ennek a rideg, érzéketlen embernek nagy és szép hang? A főpap senkivel nem kerül emberi viszonyba, még a lányával sem. Ez a szürke, kedélytelen tónus, ez a hozzávetőleges dallamformálás pontosan hozza a formátlan lázadozó embertelen lényét.

A kórus remek volt, a zenekar elfogadható. Szabó Sipos Máté jól kézben tartotta az együttest. Ámbár nem ártott volna, ha néha kicsit szaporább tempót vesz, ami erősebb zenei kontrasztokat is eredményezett volna.

Debrecen merész vállalkozással, jó rendezővel és egy nagy énekesnővel kitűnő Normát hozott össze. Egyetlen, jól átgondolt szereposztással. Országos jelentőséggel.

Márok Tamás

Fotó: Máthé András

opera olasz nyelven két felvonásban
Szövegkönyvét Felice Romani írta Alexandre Soumet Norma, ossia L’infanticidio című műve alapján

Vezényel
Szabó Sipos Máté

Norma, a druidák főpapnője
Kolonits Klára Liszt Ferenc-díjas

Pollione, római proconsul Galliában
Calin Bratescu

Adalgisa, a druidák templomának ifjú papnője
Balga Gabriella

Oroveso, druida főpap
Wagner Lajos

Clotilde, Norma bizalmasa
Rendes Ágnes

Flavio, Pollione barátja
Biri Gergely

Közreműködik a Kodály Filharmonikusok Debrecen és a Csokonai Színház Énekkara.

Rendező
Nadine Duffaut