tiszatáj | 2015. február 12.

Rózsák – a költészet lenyomata

Az emberek kezébe került a világ. El fogják veszejteni. Ezért már csak sírni lehet, csak a zokogás maradt. Külön katedrát kellene nyitni a sírás tudományának, bevezetni a sírás tantárgyát – javasolja a lüke fiú Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hőskölteményé-ben, amiből Urbán András rendező a sza-badkai Kosztolányi Színházzal elkészítette a Rózsák című nagy, vég nélküli performan-szot. „Kézcsók a teremtőnek!” […]

KÜLÖNÖS ÖSSZEGZÉS, IZGALMAS KÉPZŐMŰVÉSZETI VILÁG

Urbán András rendezése
a szabadkai
Kosztolányi Színház előadásában
a budapesti Trafóban

Az emberek kezébe került a világ. El fogják veszejteni. Ezért már csak sírni lehet, csak a zokogás maradt. Külön katedrát kellene nyitni a sírás tudományának, bevezetni a sírás tantárgyát – javasolja a lüke fiú Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hőskölteményében, amiből Urbán András rendező a szabadkai Kosztolányi Színházzal elkészítette a Rózsák című nagy, vég nélküli performanszot. „Kézcsók a teremtőnek!” „Talán éppen innen kezdődik újra a világ, a megkönnyezett rózsabimbóból” – idézi Béres Márta a színpadon Tolnai versét.

Szavak szintjén ennyi maradt A kisinyovi rózsából, miközben az egész színházi előadás Tolnai Ottó költészetének a lenyomata. A világ Tolnai dioptriáján keresztül nézve. Már több olyan nemzedék nőtt fel a Vajdaságban, amelyik Tolnai szemével lát, amelyik már nem tud úgy ránézni a karfiolra, gipszre, lisztre, az azúr kékre, az indigóra, a rózsaszín flamingókra, a kanizsai agyagra, az agyonvert csipkére, rongyikákra, térképekre és más vászon darabokra, a szép tiszta üres papírra, hogy arról ne az ő versei jutnának eszébe. Mintha robbanás történne ezekben a szavakban, mert sokkal többet érnek már, mint amit az értelmező szótár szerint jelentenek. A költészet ereje működik bennük.

– Boldog vagyok, hogy két nagyszerű ember, Nagy József és Urbán András foglalkozik a szövegeim színpadra állításával – mondta Tolnai Ottó február 10-én, Budapesten a Trafóban a Rózsák előadása előtti beszélgetésen. – A Rózsák különös rekapitulációja A kisinyovi rózsának és egyben Nagy József hommage, tisztelgés Nagy József színháza előtt – fűzte hozzá. Majd elmagyarázta, hogy Urbán András a költemény korábbi színre állításával a szöveggel együtt kihordott egy vizuális világot. Végül a szöveget teljesen elhagyta és maradt a szöveg nélküli cselekvéssor.

63

Ezt a szöveg nélküli performanszot láthatta most a Trafó közönsége, amihez jó bevezetés volt Tolnai anekdotázása élete nagy színházi és egyéb élményeiről. A rá jellemző derűvel, közvetlen hangon adta elő a kanizsai Csárdáskirálynő és annak címszereplője történetét, továbbá találkozását Sheryl Sutonnal, az Einstein a strandon című Wilson-darab meghatározó alakjával, akinek egy Magyar László Afrika-kutatóról készülő színdarabot is ajánlott, amelyben ő játszaná Ina Kullu-Ozorót, a tudós feleségét. Erről írt egy verset is, amit szétnevetett a közönség, félreértésre adva okot, mert az benne a refrén, hogy „ha azt mondom magyar én már mindig Ina Kullu-Ozoróra gondolok”. Itt bejött a képbe egy másik Magyar László, a világutazó mellé a palicsi helyi kutató, a helyiérdekű utazó, ahogy a költő fogalmazott, az a helytörténész, aki a világ összes fontos emberével levelezett, köztük Szilárd Leóval, aki miután elmagyarázta neki az atombomba működésének lényegét, a levele alján maradt kis helyen megkérdezte, „De mi az, hogy Palics?” Szilárd Leónak válaszolok azóta is, jegyezte meg Tolnai, aki beszélt még sok mindenről, a Squat szobaszínházról, mint egyik meghatározó élményéről, ahol minden átmenet nélkül kezdődött az előadás, összemosódva a társulat hétköznapi életével, miközben szép, monumentális dolgok történtek benne. Hallhattunk a kisinyovi assszociációk, illetve a jerikói rózsa történetéről, hogyan került be a költészetébe és fényképeződött rá a közismert rózsa valamint a rózsatetű motívum. Mesélt a lüke fiú alakjáról, aki tulajdonképpen ő maga, akit különféleképpen próbált elnevezni, de rosszul sült el, mert aktuálpolitikai asszociációkat keltettek a nevek. Továbbá hallhattunk a szabadkai idősek otthonáról, az elfekvőről, ahol ahogy közelednek a halálhoz, egyre feljebb viszik a betegeket. A földszinten még nagy élet van, cigarettáznak, táncolnak, aztán aki fekvőbeteg lesz, nem tud már kijárni, egyre magasabb emeleti szintekre kerül. Felvillant még a szürrealista költő, partizán harcos Kocsa Popovics alakja, aki élete végén, amikor felhívja haldokló bajtársát, fél óráig nem beszél semmit, csak sírnak a telefonba. „Már csak zokoghatunk a világ felett.” Fontos ez a történet is, mint mindegyik, mert megismerhetjük belőle Tolnai költészetének alkímiáját, hogyan alakulnak át megfigyelései asszociációs hálókká, hogyan töltődnek fel szimbolikus jelentéssel. Hallhattuk az embert, akiről a színdarab szól – ahogy a beszélgetést vezető Urfi Péter mondta. Hallottuk a költőt, aki a Vajdaságnak nevezett kis földrészt megnyitotta a kortárs művészet előtt, miközben ő előtte a teljes szabadság tárult föl, amely ott dolgozik mindegyik művében – teszem hozzá.

1538951_10152142472661974_1228906549_n

Először is ezt a szabad attitűdöt vette át tőle Urbán András rendező, aki teljesen felszabadult dolgokat művel a Rózsákban. A Tolnai-versben rejlő építkezés, a mélyén rejlő gondolat vonzza, miközben nagyon szabad asszociációs körök láncolatával létrehozza ezt a talán poszt-avantgárdnak nevezhető színházat. Az első képben darabjaira szedve behoz az üres, fekete színre és összerak egy kórházi vaságyat három öltönyös férfi. Bejön egy kortalan, szép nő, cigarettára gyújt és leül az ágyra. Tudja, hogy egyedül van és sötétben tapogatózik. megvonták tőle a fényt. Sejti, hogy egyhamar nem lesznek a kérdésekre új magyarázatok. Az ápolók, vagy betegtársak és a lüke fiú cérnával hozzávarrják az ágy rácsához és mintegy fiókba téve, betolják az ágy alá. Végül, ahogy a halott arcát szokás, kifestik a nőt. A férfiak ezután ráülnek az ágy szélére és egy maguk elé tett asztalszerű, hosszú deszkán bontogatni kezdik csomagjaikat. Három egyforma agyagtömböt csomagolnak ki bolti zacskókból. Elkezdődik az agyagozás, felszeletelik, belemélyesztik az arcukat, mintegy halotti maszkot készítve, majd fejőkre húzzák a zacskót, megvadulnak, harapni, tépni kezdik az agyagot, jó messzire kiköpik a kiharapott részeket, aztán összeszedik, összegyúrják és a középső társuk fejére pakolják. Mint egy kitüremkedett agyvelő olyan lesz ez a képződmény, amit végül átszúrnak kalaptűvel. Tiszta papírt hoznak be, nyomdai tekercsről húzzák, mint amit az újságok nyomtatásához használnak. Óriási indigót kerítenek hozzá, ráterítik a padlón heverő papírra és elkezdődik a performansz ezzel az indigókék anyaggal. Hommage de Yves Klein. Előbb lábnyomot, majd testnyomot hagynak a papíron. A főhősnő (Béres Márta), a kis zenetanárnő finom, ütemes őrjöngéssel tapogatja, majd kezével átszakítja, tépi ezt a különféle lenyomatokat őrző, kifeszített papírfalat. Végül beletemetkezik, a fejére gyűri, rózsabimbót formáz belőle, amit átszúr egy hatalmas, piros rubintos kalaptűvel.

Színváltás, üres szoba. A háttérben akasztott ember lába lóg be a képbe. Rókaprémes öltönyösök jönnek, kicsit meglepődnek a látványon, de végül leülnek az ágyra egymás után, előveszik az aktatáskájukból a xilofonjukat és játszanak kicsit. Itt mondom el, hogy kicsit olyanok Urbán András művének kitűnő szereplői: Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor és Pletl Zoltán, mint a kabuki színészek. A férfiak enyhén megroggyant térddel járnak. Ez a megfelelő tartás egy mezőgazdaságból élő nép számára. Mintha húzná lefelé őket a föld sara. A női szereplő velük ellentétben egyenes derékkal, mintha az egekben járna, szinte repül.

Nem lehet felsorolni az összes izgalmas képi világot, ami Urbán színpadán megelevenedik, de fontos regisztrálni, ahogy haladunk előre az időben, egyre sűrűbben kerül elő a fejsze, fúró, baseballütő, amivel szétverik a világot, a nagy szalmabálát, kiöntik az ezüstkanalakat a civilizáció szemétdombjára. Ez a világ túl van az emberi méltóságon, nem hisz már semmilyen méltóságban, semmilyen lázadásban. Semminek semmi értelme, a máglyáknak sem, mert innen nézve a máglyák is a hamis illúzió, a haladás illúziójának a tüzei. Ez a remény utáni színház. Az ébredés utáni poszt-idők színháza. Tudvalevő, hogy az eszmék és ideológiák manipulálnak az emberekkel, ezért ez a színház mindent latba vet, hogy az eszméktől forduljon maga felé. Ez a színház visszafordul az emberhez. Magára az emberi lényre reagál, nem valakik eszmefuttatásaira, véleményére. Újra érvényt szerez a pszichológiának, a szétesett lények lélektanát tanulmányozza, azokét a véglényekét, akik bár sokfélék, de nem harcolnak már egymás ellen, nem küzdenek, hanem inkább áthatják egymást, összeolvadnak. Mind a négy színész ugyanazt csinálja, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazokkal a dolgokkal, szinkronban.

akisinyovirozsa_foto_molnaredvar5

Ennek a színháznak a nyelve nem csak a hétköznapi cselekvésé és a tudatalattié, hanem a széttörtségé, a töredezettségé is. Szétvert nyelv. A jelenetek durva vágásokkal, finom átmenetek nélkül kerülnek egymás mellé. Ez a színház nem csak a jelen időben, nem csak itt és most játszódik. Szabadon átjár az időben. Szabadon használja a hagyományt, kritikusan viszonyul hozzá és nem fetisizálja. Szinte azt kérdezi: ha a világot meg kell változtatni, nem oldhatnánk meg ezt annak átértelmezésével? Ez a színház nem akar részese lenni a nagy történelemnek. Inkább a kisemberek semmis kis élete érdekli. A tehetetlenséggel, a Semmivel játszik éppen.

A Rózsák színháza a reménytelen lények színháza. A világvége színháza. Ahol a nagy rombolás után elkezdődik ugyan a világ újrateremtése, ám a dermedt rózsaszín flamingók és kitömött zebrák körüli halálos csönd nem kecsegtet túl sok jóval, pláne amikor még a diszkófények is beindulnak.

Nem tudom, hogy lehet túlélni ezt a villódzó végtelen csöndet? Hogyan csendesítsük le a riadt szívverésünket?

Bár persze az egész előadás magyarázható akár úgy is, hogy ugyan szembenézünk benne a halállal, de ez valójában azt jelenti, hogy nagyon mélyen, teljes erőnkkel elindulunk az élet felé.

Bartuc Gabriella

[nggallery id=497]

Fotók: Szerda Zsófia (www.trafo.hu)