Rizspor helyett L’Oréal

COSI FAN TUTTE – BEAVATÓ OPERA NEM CSAK BIMBÓZÓ KAMASZOKNAK

Toronykőy Attila rendezésében elsősorban a műfajjal ismerkedő fiataloknak szánta a szegedi operatársulat Mozart vígoperáját, a Cosi fan tuttét, amit kettős szereposztásban mutattak be a hétvégén a kisszínházban.

Tom Hulce Mozartjának idétlen vihogását mindenki örökre megjegyzi, aki látta Milos Forman filmjét, a mára klasszikussá lett Amadeust. Ezért ügyes húzás a rendezés mellett a díszlettervezésre is vállalkozó Toronykőy Attilától, hogy színház a színházban játékként képzelte el a sokféleképp értelmezhető, enigmatikus Cosi fan tuttét, és a rendező szerepében behozta az előadásba a komponistát is. Büte László énekkari művész a színpad szélén, Mozart feliratú rendezői székről, a csembaló előtt ülve tartja szemmel a szürke rokokó ruhákba bujtatott főszereplőket, akik a nyitány alatt monogramos háttámlájú rokokó székeikről figyelik, ahogyan árnyjátékosok előadnak nekik egy szerepcserés szerelmi történetet. Amikor a vihogó Mozart megunja a rizsport, és 2020 jegyében inkább L’Oréalért kiált, a székeket kényelmes babzsákfotelekre, a kardokat pedig pisztolyokra cserélik. Korhű jelmezeikből mai ruhákba bújnak a szereplők, és recitativók helyett prózában kezdenek beszélni. A játékteret a színpad hátterében lezáró, hatalmas vetítővászonként is funkcionáló fehér falról pedig leszedik a díszítők a barokk arany ornamentikát.

Kérdés persze, pusztán azzal, hogy időben közelebb hozzák Lorenzo da Ponte maga korában sikamlósnak számító történetét, és az énekbeszédet prózára cserélik, a zenei anyagot is húzzák, sűrítik, tényleg közelebb kerülhet-e az opera műfaja is a célközönséghez, a középiskolásokhoz. Mert alapvetően nekik szánták a beavató produkciót, amit különben operabérletben felnőtteknek is kínálnak. A kérdést igazából csak a teljes előadás-sorozat után tudják majd megválaszolni az alkotók és a szereplők. Nekem az a gyanúm, aki eddig szerette, ezután sem menekül az operától, aki viszont irtózott tőle, nem biztos, hogy ennek az előadásnak köszönhetően lesz a műfaj szerelmese. Mert nem pusztán kedvcsináló egy-másfél órás keresztmetszetet adnak, hanem két felvonásban majdnem a teljes operát rázúdítják a fiatalokra. Operabarátnak persze jó hír, hogy hallhatja a nehéz áriákat, de a műfajjal csak most ismerkedő gyereknek, főleg ha még nem is középiskolás – és több ilyen ifjú nézőt is láttam mindkét előadáson –, akár sokk is lehet.

A tisztes énekesi teljesítmények között igazán kiugrót alig hallottam. Az pedig megint bebizonyosodott, nem olyan biztos, hogy az operaénekeseknek prózát profin mondani sokkal könnyebb, mint a recitativókat elénekelni. Itt is számít a tempó, hangszín, ritmus, artikuláció, poentírozás. Hogy tökéletesen csinálják, a színészek is egy életen át gyakorolják. Elég egy hamisan elmondott mondat, egy késlekedő riposzt, pár nyilvánvaló megakadás, kis baki a szövegben, máris olyan érzése támadhat a nézőnek, mintha egy diákszínpad amatőr előadásán lenne. Kár, mert Varsányi Anna, az előadás dramaturgja különben kacagtató poénokkal tűzdelte tele az összekötő szövegeket, így ha jól mondanák a prózát, működhetne ez a koncepció.

A pénteki premieren számomra a legnagyobb meglepetést Horák Renáta szerezte, aki a kissé karcosnak, ridegnek beállított Fiordiligi szerepében nagyszerű hangi és fizikai formaidőzítéssel debütált. Alakításán érződött a rengeteg befektetett munka, a stílusismeret, a professzionális felkészítés. Különösen tetszett a már-már Händel skálafutamait idéző nevezetes „Mint a szikla” („Come scoglio”) ária, melyben halálosan komoly arccal szinte paródiaszerűvé növesztette a felháborodást. A nagy virtuozitást igénylő ária karikatúra jellegét erősítő vicces rendezői ötlet, hogy közben háborgó hullámokat vetítenek a háttérfalra, majd a főszereplők szörfdeszkával jelennek meg, és közös hullámlovaglással zárul a jelenet. Szombaton a másik szereposztás élén Kovács Éva alakította Fiordiligit, aki egészen más karaktert, játékosabb, bohémebb nőalakot formált. Hallhatóan megküzdött az énekszólam mélységeivel és az oktávnál nagyobb ugrásokkal, összességében mégis meggyőzött. Dorabellaként először Dobrotka Szilvia mutatkozott be, akinek plasztikusabban sikerült érzékeltetnie a hűtlenkedésre könnyebben kapható testvér alakjának groteszkségét, a történet komédia jellegét. A tragikusra hangolt „Szörnyű a szenvedés…” („Smanie implacabili”) árián is átsütött a paródia. Másnap este Máthé Beáta is hozta az elvárható színvonalat Dorabellaként.

A hazai hagyományokat követve Despinát, a nővérek szobalányát talán túlzott óvatoskodással ebben az előadásban is Rosinára keresztelték, és a lányok tizennégy szobás sorrentói villájának házvezetőnőjévé léptették elő. Az előadás egyik legszórakoztatóbb része Rosina „A férfinép állhatatlan…” („In uomini, in soldati”) kezdetű népszerű áriája. Miközben hamis könnyekről, csalóka pillantásokról, hazug szavakról, csalfa bájcsevejről énekel, a háttérfalon Sylvester Stallonétól Channing Tatumon át Brad Pittig a legismertebb mai szívtiprók, katonafiguraként elhíresült hősszerelmesek fotóját mutatja, majd slusszpoénként Kim Dzsong Un észak-koreai diktátor és a felborzolt hajú Donald Trump fényképe is felbukkan. Mert a férfiak is mind így csinálják. A csattanónak is van csattanója: elromlik a távirányító, és Rosina Don Alfonsóval váltott csókjáról is előugrik egy fotó, ami kimerevítve beragad. „Ez a hajó már elment” – mondja erre Vajda Júlia, akinek régi jó szerepe Rosina, most is vérbő bolondozással, tettetett naiv rácsodálkozással hozza az alkoholt sem megvető rafinált kis bestiát. A pólójára jól látható, nagy betűkkel írták: „50 is the new 20” – ennek jegyében olyan könnyedséggel énekli a nehéz áriákat, mint évtizedekkel ezelőtt. A szombaton debütáló Kónya Krisztina is tűzről pattant Rosina, bár kissé decensebbre veszi a figurát. Éneklés közben ugyan jobban koncentrál a karmesterre, számára is remek lehetőséget kínál ez a szerep, ami meglepően illik hangjához, habitusához.

Hanczár György csak később mutatkozott be, így a publikum a két Ferrando közül az első két estén Balczó Pétert hallhatta, akinek lírai tenorként ez az igazi szerepköre. Persze nem lehet összehasonlítani nagy kedvencemmel, az utánozhatatlan Réti Józseffel, akinek pazar hangfelvételeire csak a halála után évtizedekkel, a CD-, majd még inkább a YouTube-korszak beköszöntével csodálkozott rá a világ. Ha nem is olyan éteri édességgel és könnyedséggel, mint Réti, Balczó is poétikusan énekelte a „Szerelmem átjárja…” („Un’aura amorosa”) kezdetű, sokak szerint az egyik legszebb Mozart-tenoráriát.

A jelmezeket is tervező Varsányi Anna a megszokott turbános törökös viselet helyett raszta hajú mai rappereknek öltöztette az álruhás csábítókat. Szélpál Szilveszter talán a kelleténél kicsit ütődöttebbnek mutatta Guglielmót, de remekül énekelt, bolondozott. Ugyanebben a szerepben másnap élmény volt hallani a másik baritonistát is, a biztatóan szép hanganyaggal rendelkező Koczka Tamást, aki kidolgozott felsőtestét is bedobta, tekintélyes bicepszeit is megmutatta, így mindjárt más jelentésük lett a szóvicceknek, a párt cserélő két jó barát szerelmi vetélkedésének.

Andrejcsik István prózát is kitűnően mond, cinikus Don Alfonsója rendületlenül oktatja a szerelem iskolájára a fiatalokat. A Mozart-galaxis talán legszebb tercettjét – „Fújjatok lágyan, szellők” („Soave sia il vento”) – ugyan kicsit lebegősebben hallhattuk, mint az ideális, de így is hatott a rendezői ötlet: a szokásos idillikus hajós tengeri kép helyett lángtengerben küzdő rohamsisakos katonákról készült lassított harctéri felvételeket vetítettek a háttérfalra. Szombaton Cseh Antal alakította az öreg filozófust, neki néhányszor meggyűlt a baja a prózai szöveggel, viszont Don Alfonso szólamát nagyszerűen énekelte.

Pál Tamás dirigálásával a premieren ihletetten, stílusosan muzsikált a Szegedi Szimfonikus Zenekar, már a nyitány alatt érezni lehetett: Mozarthoz méltó örömzenélést hallhatunk. Másnap Gyüdi Sándor karmesteri pálcáját figyelve kevésbé tűnt lelkesnek az együttes, néhol a tempó is furcsán ingadozott, zeneileg kevésbé volt összeszedett az előadás.

Mind így csinálják, mind ilyenek. A nők és a férfiak is – hogy ez mit jelent a szerelemben, talán átjön a középiskolás nézőknek is, de a szofisztikáltabb rendezői üzenetek célba juttatásáról már kevésbé vagyok meggyőződve. Mindenesetre ha azt szeretnénk, hogy évtizedek múlva is legyenek még opera-előadások a Tisza partján, a hasonló vagy még átgondoltabb próbálkozások, útkeresések a jövőben is szükségesek.

Hollósi Zsolt

Fotók: SZNSZ/Kelemen József