„Próbálok minden lovat megülni”

– Sokakat meglepted annak idején, amikor hét sikeres évad után bejelentetted, hogy kilépsz a szegedi társulatból és spanyolt tanulsz majd az egyetemen.

– Magam sem tudom, hogy voltam annyira bátor öt évvel ezelőtt, hogy 32 évesen nappali tagozaton elkezdtem az egyetemet. Emlékszem, az első nap a csoporttársaim nem mertek letegezni. Nem is magáztak, egyszerűen próbálták kikerülni a megszólítást. Amikor az első órán megkérdeztek bennünket, ki melyik középiskolából jött, és elmondtam, hogy a Déri Miksa Ipari Szakközépiskolából, furcsállották, mert ott nincs spanyol képzés. El kellett magyaráznom, hogy én nem a 18-20 éves kategória vagyok, az érettségi óta volt már egy kis kitérőm. Ennek ellenére gyorsan odaszoktam a húszévesek közé. Egy idő után már én is görkorival jártam az egyetemre, egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy megfájdul tőle a térdem. Nem voltak nagy terveim az egyetemmel, a nyelvet szerettem volna rendesen megtanulni, de nem akartam estin vagy levelezőn csinálni. Jó döntés volt, valószínűleg így tudtam a leggyorsabban fejlődni.

– Diploma után hogyan tovább?

– Próbálok minden lovat megülni, amit csak lehet. Szeptembertől visszatérek a Szegedi Nemzeti Színház társulatához. Barnák Lászlóval annak idején sokat játszottunk együtt, rendezett is engem. Úgy jelentkeztem nála, hogy tudtam, van egy jól működő társulata, ami rengeteget fejlődött az elmúlt években. Nem is volt önbizalmam ahhoz, hogy csak úgy megjelenjek nála azzal: jönnék játszani. Ezért is megtisztelő volt, hogy Laci azt mondta, üljünk le, beszéljük meg, ki mit vár a másiktól. Hamar megtaláltuk a közös nevezőt. Lassú folyamat volt, amíg eljutottam odáig, hogy visszajönnék a szegedi színházhoz. Mert amikor eljöttem, úgy éreztem, az életemnek ezt a szakaszát le kell zárnom.

– Szilágyi Annamária és Varsányi Anna az A&A Produkció több nyári előadásába is meghívott, így nem szakadtál el teljesen a színházi világtól az egyetemi évek alatt sem.

– Voltak ugyan kisebb munkáim, de igyekeztem lélekben elszakadni a színháztól. Akkor jöttem rá, hogy ez nem fog sikerülni, amikor megcsináltam az első Varsányi Anna-darabot, az Ünnepet Szilágyi Annamari rendezésében, amit később a Kisszínházban is játszottunk. Ez olyan élmény volt, amitől feltöltődtem, ami újra elindított a színház felé. A kis munkákból és a nyári A&A produkciós élményekből sikerült eljutnom odáig, hogy kijelenthessem: ezt szeretném, újra akarok játszani.

– A színjátszás is olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni?

– Lehet. Nem is azt, hogy hogyan játszol, hanem azt, hogy hogyan működsz együtt a kollégákkal, hogy érzed magad a színházi atmoszférában.

– MA-diplomával a zsebedben milyen terveid vannak a spanyollal?

– A spanyol nyelvvel mindent akartam. Először tolmácskodni kezdtem. Horoszkópokat fordítottam idős spanyol néniknek, majd kiderült, hogy termékeket kellene eladnom. Rájöttem, hogy a fordítás nagyon magányos munka, ezért inkább elmentem az oktatás felé. Azóta is magán nyelvórákat adok, és ezt nagyon szeretem. Hosszabb távon is szeretném megtartani. Büszke vagyok azokra a diákjaimra, akik nulláról indulva már nyelvvizsgát is tettek.

– A pandémia alatt sok színész gondolkodott különböző B-terveken. Arra nem gondoltál, hogy spanyol színdarabokat fordíts?

– Nem tudom, hogy a magyar közönség mennyire értené meg a spanyol történelemre visszacsatoló darabokat. A memoria historica, a történelmi emlékezet nagyon benne van a legtöbb spanyol színdarabban. A közeljövőben szeretném lefordítani Víctor Iriarte Budapest, fülsüketítő csend című darabját, ami Ángel Sanz Briz spanyol diplomata magyarországi zsidómentő tevékenységéről szól a második világháború kontextusában. Ez a spanyol-magyar kapcsolatok vonatkozásában is érdekes lehet.

– Nemcsak A nagy pénzrablás világsikeréből, hanem más sorozatokból, filmekből is úgy tűnik, kiemelkedően jók a spanyol színészek.

– Spanyolországban pezseg a művészeti, kulturális élet, ennek persze megvan a kiváló intézményi háttere is. Valószínűleg a spanyol, de általában a mediterrán mentalitásban is van valami, ami miatt az érzelmeikkel könnyebben elő tudnak rukkolni. Sokat dolgoztam olaszokkal, jártam ki Rómába is, és azt vettem észre, hogy az olasz színészek is olyanok, akik egészen hamar elő tudják varázsolni az érzelmeket magukból. Néha úgy tűnt, a mélységekkel voltak problémáik, ami nekünk, magyaroknak szerintem jól megy. A mediterrán színészek könnyedebben, természetesebben képesek játszani, de amint jobban, mélyebben bele kell menni egy karakterbe, az már nekik is nehézséget jelenthet. Egy nyári táborban találkoztam Carlos Rodero spanyol rendezővel, akivel sokat beszélgettem és imádtam a gondolkodását.

– A spanyolnak köszönhetően Latin-Amerika nagy része is kinyílhat számodra. Jártál már arrafelé valahol?

– A nagynéném kubai, és 2020-ban volt lehetőségem kimenni hozzá, hogy a nyelvészeti tárgyú szakdolgozatomhoz gyűjtsek anyagot. Sokan csodálkoztak is, hogy az egyetemi évek alatt nem a spanyol színház, hanem a nyelvészet, azon belül is a fonetika érdekelt.

– Szilágyi Annamária rendezésében most Varsányi Anna legújabb darabját, az Esküvő utánt próbáljátok, aminek július 4-én lesz az ősbemutatója a szegedi városháza udvarán. Mit árulsz el róla?

– Először nehéz volt elvonatkoztatnom Anna korábbi darabjától, az Ünneptől, amelynek szinte ugyanez volt a szereplőgárdája: Annamari, Kárász Zénó és Csorba Kata. Most Fekete Gizi erősíti még a csapatot, ami hatalmas megtiszteltetés. Annamari figyelmeztetett is bennünket a próbán, hogy gyorsan felejtsük el az Ünnepet, mert az egy másik darab volt, távolodjunk el tőle. Még akkor is, ha vannak olyan interperszonális kapcsolatok – Katával abban is egy párt játszottunk –, amik hasonló irányba mutatnak. Igyekszünk új karaktereket alkotni. Ez a darab sokkal bátrabb szerintem, mint az eddigiek voltak, de ugyanúgy megvan benne az a sziporkázó humor, ami Anna műveinek sajátja. A drámai mélységek több szálon futnak, több titok derül ki a végére. Mivel a valóságból táplálkozik, úgy érzem, minden egyes szereplőhöz illik az a jellegzetes nyelvi humor, amit Anna használ. Miközben csináljuk, és röhögnénk, rájövünk, hogy nem feltétlenül azt kell játszani, amit a felszín alapján gondolnánk. Át kell gondolnunk, hogy az egyes karakterek honnan indultak, milyen valós céljaik lehetnek. Sok kis rejtett utalás van már a darab elején is. Úgy tűnik, csak viccelődnek a szereplők, valójában ezzel egy tragédiát próbálnak elrejteni. Egy esküvő utáni hajnalon játszódik a történet, melyben eljutnak odáig a szereplők, hogy elfáradtak már a mosolygásban, a maszkviselésben, márpedig ilyenkor őszintébbek, a titkok ilyenkor könnyebben előjönnek. Amikor az egyik szereplő úgy érzi, hogy valami kiderülhet róla, megpróbálja a másik titkait felkaparni, ami beindít egy láncreakciót. Mindenki a másikban kezdi keresni, hogy vele mi nem stimmel. Kiderül, hogy senkiben sem stimmel semmi, mindenki más, mint amilyennek mutatja magát. Ez gyakran előfordul a hétköznapi életben is.

– Találtál közös pontokat a civil éned és a darabbeli karaktered között?

– Igen, persze! Ezen sokat szoktam dolgozni, ami kifejezetten megnehezíti a munkát. Hiszek abban, hogy a karakterformálás alapja, hogy önmagunkból kell kiindulnunk.  Ha nincs az embernek megfelelő önismerete, akkor könnyen belecsúszhat abba, hogy nem találja meg a valóságot saját magában, hanem azt játssza, amit mutatni akar önmagáról. Gyakran éreztem ezt régebben, és emiatt voltak problémáim. Nem szerettem magam a színpadon, mert nem éreztem, hogy őszinte az, amit csinálok. Most arra törekszem, hogy megtaláljam a közös pontokat önmagammal, és azokból induljak ki. Még akkor is, ha egy vígjátékról van szó. Ez a legdurvább szerepek esetében is fontos, mert ha a karakter alapja nem belőled indul ki, nem lesz az igazi.

– Öt év kihagyás után van valami, amit színészként majd másképpen szeretnél csinálni?

– Nincsenek határozott, kész elképzeléseim, úgy érzem, iskolából iskolába megyek. Az egyetem után csatlakozom egy olyan társulathoz, amelyik rengeteget fejlődött az elmúlt években. Próbálok nyitott lenni arra, hogy tanuljak. Kicsit másképpen definiálom magam, és ezáltal valószínűleg a szerepeimet is, mint 15 évvel ezelőtt, ami természetes, hiszen ez a korral kell, hogy változzon.

– Ma már a színházra is másként tekintesz?

– Amikor 25 évesen megérkeztem a szegedi társulatba, számomra a színház jelentett mindent. Úgy éreztem, nincs élet a színházon kívül. Teljesen biztos voltam benne, hogy a színház lesz az életem. Ma már úgy gondolom, ez kicsit naiv és nem feltétlenül helyes hozzáállás. Aki húsz-harminc évet eltöltött a színpadon, és tényleg el tudja magát helyezni ebben a közegben, az talán mondhat ilyet. Én örülök, hogy megengedtem magamnak, hogy a gondolkodásom megváltoztassam, és kimondjam: van élet a színházon kívül is, és van bennem potenciál a színészlétemen kívül is. Felszabadulás volt rájönni erre. Ugyanakkor vonz ez a légkör, csak nem úgy gondolok már a színházra, ahogy régebben. Nem kell mindennek és mindenkinek görcsösen megfelelnem.

– Milyen feladatok várnak rád a következő évadban?

– Szeptemberben kezdjük majd próbálni Peter Handke Zdenek Adamec című kortárs darabját a REÖK-ben. Utána jön az Egy csók és más semmi, majd a Rokonok. Az évad végén pedig a Kakukkfészekben játszom. Barnák Laci azt mondta: „Ha jössz, akkor tényleg gyere és dolgozz!” Négy bemutató ideális egy évadra, és így nekem is könnyebb lesz talán újra felvennem a megfelelő fordulatszámot.

Hollósi Zsolt

A szerző felvételei

Kiemelt kép: Szabó Luca