Tiszatájonline | 2016. április 15.

Posztbelcanto őrület

A TRUBADÚR SZEGEDEN
Két fényhatás határozza meg Verdi Trubadúrját. Az egyik a tűz, a máglya, amelyen Azucena anyját elégetik, ahol ő is elégeti a gyermeket, s amelynek emlékétől nem tud szabadulni. A másik hold fénye a sötét, felhős éjszakában. Nem véletlen, hogy a cselekmény másik mozgatóját úgy hívják: Conte di Luna, azaz a Hold Grófja. A cselekménysor is sötét […]

A TRUBADÚR SZEGEDEN

Két fényhatás határozza meg Verdi Trubadúrját. Az egyik a tűz, a máglya, amelyen Azucena anyját elégetik, ahol ő is elégeti a gyermeket, s amelynek emlékétől nem tud szabadulni. A másik hold fénye a sötét, felhős éjszakában. Nem véletlen, hogy a cselekmény másik mozgatóját úgy hívják: Conte di Luna, azaz a Hold Grófja. A cselekménysor is sötét. Félreismerések és ráismerések viszik előre, egyes eseményeknek csak mozaikjai villannak föl előttünk, nagyobb részük árnyékban marad.

A színdarab sajátossága, hogy erősen narratív. A bajok sorát elindító 15 évvel ezelőtti esetet hárman is elmesélik, mindenki a saját szemszögéből. Heves küzdelem folyik a múlt értelmezésért – mondhatnánk mai politológai kifejezéssel. De ezen túl is egy sor fontos esemény két jelenet között zajlik le, csak utólag éneklik el nekünk, miről is maradtunk le. Persze Verdinek, az operakomponistának igaza van, hisz egy párbajt vagy egy csatát sokkal izgalmasabb utólag elénekelni, mint valós időben megkomponálni. Aki túl sokat kardozik, annak nem jut ereje, hogy elég szépen daloljon.

13014933_1148852508478993_1119775654_n

A mostani szegedi előadás üdítő újdonsága, hogy sok ilyen eseményt színre hoz. A tercett nem azzal ér véget, hogy Manrico és Luna összecsapnak, hanem látjuk amint a tenor felülkerekedik – ám nem cselekszik, nem szúr. Látjuk ezek után a trubadúr megsebesülését is, Luna egyik katonája mártja bele a vasát, s a kép megállás nélkül folyik át a cigánykórusba. Azucena a Máglyaária alatt bűvös erejű krémmel kezeli eszméletlen fia sebét. A sötét múlt rettegése és a jelen világos, aktuális feladata sokértelműen egybejátszik. A Stretta rövid utózenéje alatt lezajlik a csata, és láthatjuk Manrico csapatának bukását. Mindez azonban nem didaktikus, inkább erős hangulatot teremt a következő jelenthez.

Toronykői Attila és Pál Tamás mélyen elemezték az alkotást, s ebből számtalan szívszorító, a zenedráma mélyére hatoló megoldás születik a második részben. A III. felvonás csatatere, Castellor többszáz kilométerre esik Lunáék otthonától, a IV. felvonás Aliaferiájától. Nosza, az egyetlen lehetséges zeneszámban, a szoprán áriában Leonóra végiggyalogolja a hosszú utat, vagy inkább átvezet minket, nézőket. A Miserere kórusát a vesztes csata életre kelt elesett katonái visszhangozzák, s Manrico éneke nem a toronybörtönből, inkább a lány képzeletéből szól. A zárófelvonásban egymást érik a megvilágító erejű rendezői látomások. Leonora a méregtől önkívületi állapotba kerül, s tényleg megteszi azt, amit a szövegben hagyományosan csak ígér: odaadja magát Lunának.

13014946_1148852545145656_604758133_n

Hogy el ne felejtsem: mindezt megelőlegezik a tábori képben, ahol a visszaemelt balettzenére a tánckar eljátssza a történetet. Hát persze, csap homlokára a történetet ismerő néző, a sereg nem veszi komolyan vezérének szerelmi vágyát, s unalmában azzal szórakozik, hogy tréfát űz belőle. Íme, a világosabb szín, a tréfa (É scerzo od é follia), az ellenpont, amely oly hatásossá teszi a Rigolettót vagy az Álarcosbált, s amely a Trovatore klasszikussá merevedett felfogásából annyira hiányzik! Nem mellesleg a Párizsnak komponált balettzene először hangzik el Magyarhonban, Varga József érdeme a drámai fősodorba vágó koreográfia. A kórus nagy kedvvel vesz részt az új játékban, de nótában is markánsan teljesítenek. Juhász Katalin kortalan várfalakkal teremt tág teret a történéseknek, az első részben talán túl tágasat is, a díszlet közepe időnként üresnek hat. Szemet gyönyörködtető reneszánsz ihletésű ruhái pompásan jellemzik hőseinket. Leonóra átütően nőies, Manrico hanyagul férfias, Luna zordan érzelmes. Csak Azucena ruhája készült konfekcióban.

A börtönben aztán egyik ámulatból a másikba esünk. Az „Ai nostri monti ritorneremo / Visszatérünk a mi hegyeinkbe”-motívum visszatérésekor Azucena kézen fogja fiát – és visszaindulnak a boldog múltba. A hűtlennek hitt, ám valójában magát feláldozó Leonóra pedig ott marad egyedül – sírnivalóan megrendítő megoldás. Aztán a haldokló lány kezét kétfelől együtt fogja Manrico és Luna, a két férfi, aki annyira szerette őt. Végül azonban nem a trubadúr, hanem a gróf karjába hanyatlik, aki talán még erősebben szerette őt, mint az a másik férfi, akit ő választott magának. Tradicionális vagy modern előadás? A lehető legkorszerűbb! Mélyen érti Verdi szándékait és ezt ma is pontosan érthető gesztusokkal vágja a képünkbe.

12988161_1148852588478985_1428549343_n

Persze azért kellett hozzá néhány kitűnő, sőt sorsszerű hang is. Egyik operának sem árt, de talán semelyik másnak nem használ annyit, ha főszerepeit hangfenoménok éneklik. Wiedemann Bernadettre már főiskolás korában rátalált az egzaltált cigányasszony, s a hang és az alakítás ereje azóta alig kopott. Mezzója sűrű, fekete és bozontos, mint a parókája, minden megszólalása gyönyört és némi döbbenetet kelt. Amikor a régi történet elbeszélésnek végére ér, dörgő mély hangjaival tényleg a szenvedés és a Pokol legmélyére visz bennünket. A kassai magyar Tóbisz Titusz (Manrico) minden megszólalása egy görög sorstragédia sűrűségét hozza. Tenorja a premieren technikai kihívásokkal küzdött, de minden pillanatban egy nagyszabású hőst idézett elénk. Pikáns fűszer, hogy ez az otellói méretű hang, ez a sámsoni erejű figura milyen gyöngéden szól az anyjához, s milyen kisfiúsan odaadó szerelmeséhez, miközben meghatóan ténfereg tudatlansága, megérzései, és tévedései között. Nadia Cercheznek van egy csodálatos képessége: amint és ahogy megszólal, nyomban a dráma közepébe ránt, azonnal teljes bonyolultságában sugározza a hőst, akit éppen alakít. A bemutatón féltő beosztással adagolta hangját Leonórának az ismétlésekkel rendkívül megterhelővé váló szerepében. Sötét szopránja titkokkal teli, ám igazi erejét ezúttal csak második áriájának visszatérésében és főképp Lunával énekelt kettősével mutatta meg. Persze ott nem is nagyon volt más választása… Kelemen Zoltán (Luna grófja) ugyanis kirobbanó hangi formában, megalkuvás nélkül énekelte a bariton főszerepet. Megindító lírával dalolta a szerelmes férfit, aki ebben az előadásban nagy hangsúlyt kap, majd félelmetes erővel váltott át egy pillanat alatt a bosszús nagyúrra, aki nem érheti el fő célját. Amint Leonóra ezúttal az ő karjába hanyatlik, fájdalma jól érezhető. Még soha nem rendített meg ennyire Luna grófjának tragikuma. Altorjay Tamás Ferrandója a tábori képben, a cigányasszony felismerésekor meggyőzően bosszúszomjas. A nyitójelenet misztikus múltidézését kevesebb elhitető erővel formálja énekszóvá.

Pál Tamás élénken, pregnáns karakterekkel formája drámává muzsikát. Minden karmesteri döntése ül. A szereposztás telibe talált, a Magyarországon először megszólaló balett zenei és dramaturgiai élmény. Leginkább mégis a megismételt cabaletták díszítései mennek felfedezésszámba, ahogy a trillák drámai értelmet kapnak. Leonóránál az örömöt és az elszántságot fokozza a végletekig, Lunánál szerelme megmentésének öröme a kidíszítésekkel extázist idéz elő. A legkülönösebbek mégis Manrico világhíres Strettájának cifrázásai, amelyek azt sugallják: a trubadúr nagy, halálos játéknak tartja a döntő csatát. Igazi újdonság a mindig elkapkodott befejezés lassúra kimért tempója. Először van időnk fölfogni, mi is történik, s pontosan meg is mutatják nekünk a tragédia bekövetkezésének lépéseit. Aztán az utolsó, bombasztikus akkordokat Pál lehalkítja, figyelmünket még egyszer a színpadra tereli.

Leonora meghalt a méregtől, Manricót Ferrando – Luna parancsára – leszúrta. Őt – a bosszúállás tévedő angyalát – pedig ura döfte le, amint kiderült végzetes balfogása: urával tulajdon öcsét ölette meg.

Luna jobbra, Azucena balra sétál el lassan. A történet mozgató két hős életben maradt, csak épp életüknek nem maradt már semmi értelme. Egy megrendítő előadás emelkedett, kegyetlenül pontosra fogalmazott zárópillanata.

Márok Tamás

Fotó: Veréb Simon/SZNSZ