Poszt-exisztencialista gladiátorok

JEAN-PAUL SARTRE ZÁRT TÁRGYALÁSA A PINCESZÍNHÁZBAN

„Ön nagyon romantikus …”

A Pinceszínház boltívei alatti félkörben rendezték be a Kolosszeumot. Három kerevet illetve egy szobor morózus tekintete vágja ketté a teret, ami bősz cézárként szemlélve az alatta elterülő manézst. Elsötétül a színpad, kakofón zengedelemmel zúg fel a hegedű. Kikíséri a még láthatatlan szereplőket az életből. Szemünket irányítja a fény, amely megvilágítja a heverőket, majd a szobrot s végül benyitnak a helységbe. Kiviláglik ismételten az egyszerűség.

Jean-Paul Sartre 1944-es drámáját az Impro Stúdió vitte színpadra Üllei Kovács Gizella Anna rendezésében. Joseph Garcin szerepében Horváth István, a Pincért Varga Norbert alakítja, Estelle Rigault-t Simonits Andrea formálja meg, Inès Serranot Szabó Szilvia hívja posztmortem játékra. A három nevén nevezett a gladiátor, míg a Pincér alig néhányszor tűnik fel a színen, Vergiliusként vezetve be őket az arénába. Utóbbiak lecsupaszítva jönnek be, vakító fehérségük nem összekeverendő az igazság fehérségével. A férfialak robusztus, katonai jellem, élére vasalt nadrágja s csontfehér kabátja szorosan rásimul, lábán már nincs cipő, zokni még igen, így eltakarva lábát az ügyes rendező, mintegy előrevetítve, hogy még tartogat számunkra meglepetést. Másodikként érkező Inès öltözete roppantul puritán, hátrakötött haj, férfias szabású nadrág, egyik vállát szabadon hagyó fehér blúz, cipő nélkül, mezítláb jön be. Semmi takargatnivalója nincs már, első mondatával „Florence hol van?” inkább követel, mint kérdez. Estelle harmadik játékos a Pokol Kolosszeumában, belépője, „Ne! Ne emeld fel a fejedet!”, inkább kérés, mint követelés. Vállai hófehéren világítanak, cipője nőies, szoknyája díszes, smink és ékszerek domborítják ki nőies régvoltát.

A három különböző karakter börleszk módon ejti meg a bemutatkozást, melynek komikus hatása sokszorozódik, hisz a Pokolban a protokollnak vajmi jelentősége van.

Sartre humorára jellemző, hogy szembeállítja a Pokol jelenét, hisz ezt látjuk mindannyian a darabban, azzal a feltevéssel, ami az európai kultúra sajátja, a végső állomást elképzelve  – „A hegyes karók, a tüzes rostélyok, a forró üstök?” –, ahogyan erre Garcin is utal.  A három különböző karakter börleszk módon ejti meg a bemutatkozást, melynek komikus hatása sokszorozódik, hisz a Pokolban a protokollnak vajmi jelentősége van. A korai pengeváltások stílusa egy párizsi szalon tartalmatlan fecsegését juttathatják a néző eszébe, melyben ezúttal morbid témák kerülnek előtérbe úgy mint: „Sokat szenvedett?”, „És maradt valakije odaát?”. Ezek elsőre semmitmondóaknak tűnnek, azonban mind a rendező, mind Sartre lépésenként vezeti fel a cselekményt, mely a jelenben fog kulminálódni a „miért hoztak össze bennünket?” kérdésben. Gyorsan záporoznak az információk az egymást faggató szereplőkről, mire Inès odavágja, hogy ”Még azt sem tudja, hogy mit akarnak.” jelezve, hogy a feltett kérdésre illő választ kell találniuk.

Inès karaktere azért érdekes, mert Sartre kettős szerepet szánt neki. Szabó Szilvia maszkulin pózai, hevenyészett mozdulatai eltávolítják Estelle-től, mint a nőiesség helyi princípiumától, de nem sorolható be a férfiakhoz sem, hiába nézi Estelle-t, aki így azt válaszolja, hogy „Maga megrémít. A tükörben az arcom szelíd volt. Jól ismertem. Most, ha mosolygok, a mosolyom a szeme mélyére hatol. Isten tudja mi lesz belőle.”, mikor Inès el akarja csábítani őt játszva a tükör szerepet. Kettejük civódása után, Inès megfenyegeti, hogy „Ha becsuknám a szemem, ha elfordítanám a tekintetemet, mit kezdenél a szépségeddel?”.  Egyrészről tehát van tekintete, melynek segítségével képes látni a Másikat, másrészről ez a tekintet nem homályos, tisztán látja a rájuk váró buktatókat, éppen emiatt nevezi őt Garcin viperának, mert „Mert mindenre van válaszod!”. Ő az, aki megfejti a talányt s ezzel felel a kérdésre: „mi vagyunk egymás hóhérai!”.

„Ha nem látom magam, hiába tapogatom a testem, az az érzésem, hogy nem vagyok.”

Simonits Andrea Estelle-ként a Nő, a másik által való meghatározottság szerepét vehette magára. Ő az, akire igaz a „…látom magamat, mert valaki lát.” megállapítás. A bizonytalanság, a mások által való lét úgy kísérti, hogy eleddig tanult etikettjét felrúgva kokettálni kezd Inès-szel, aki kapva kap az alkalmon, hisz Estelle szerint „Ha nem látom magam, hiába tapogatom a testem, az az érzésem, hogy nem vagyok.”, így játssza el neki a tükröt vagyis megpróbálja láttatni őt, amire  Estelle vágyik. Tetőpontjára a karakter a tánc monológ alatt ér, ahol az ő jelene s az a jelen, amit lát ütközik. A monológ végkicsengése az, hogy Garcin alávetettje lesz, amikor arra kéri a férfit, hogy „Nézzen rám, ne fordítsa el a fejét,”, mindezt megtoldva Inès halálos ítéletével „Hiszen nincs is szeme.”. Így belökve őt egy alkonyzónába.

Horváth István eleinte a tájékozódó majd a háttérbe húzódó, vívódó szerepkörét öltötte magára. Megerősítést akkor kapunk férfiúi mivoltjáról, amikor a következő hangzik el: „Mindent elszedtek amit tükörnek lehetne használni. Így is biztosíthatom magát, hogy nem félek.” Maszkulin mohósága felforr, mikor Estelle-ről kiderül, hogy sóvárog utána, hogy általa létezzen, felprédálja a nőt. Innentől kezdve lát mindenkit, azonban mikor rádöbben, hogy Inès az ő fajtájából való, mert ahogy vallja „Ismered a bűnt, a szégyent, a félelmet. Voltak napjaid, amikor a szívedbe mélyéig magadba láttál – és elkeseredtél.” megérti, hogy egy nő, aki olyan, mint ő, veszélyes a férfira. Ezen elképzelését meg is osztja a nézővel Inès-t kérdezve: „Mindig látni fogsz engem?”. Számadást végez a darab végén, hogy a tekintetek nemcsak létet teremthetnek, hanem pusztíthatnak is, lejuttathatnak a Pokolba.

A Pinceszínház zárt tere befogadta a Zárt tárgyalást. Hiába révednek ki a közönségbe a színészek segítségért, a szobor cézár és a Pincér ujja lefelé mutat a dráma végén. Ezen halál utáni kamaradráma a XX. századi gladiátoroké. Amennyiben egy posztmodern gladiátorjátékot akarunk látni a létért folytatott küzdelemben, úgy ez kiváló választás. Hisz a fegyverek eltűntek, pusztán a tekintetek párbaja neszelhető meg.

Fekete I. Alfonz