tiszatáj | 2020. augusztus 6.

Operák a ledfalon

DÓM TÉR PÓTÉVAD
Csaknem teljesen áldozatul esett a koronavírus-járványnak az idei szabadtéri szezon. Végül nyár végére tudtak annyit lazítani a korlátozásokon, hogy pár előadást meg lehetett tartani. A Szegedi Szabadtéri Játékok 4000 fős Dóm téri nézőterét, a hozzá tartozó színpaddal és fémvázas világítóállványzattal azonban nem építették föl. Túl nagy lett volna a költség és a kockázat… – MÁROK TAMÁS BESZÁMOLÓJA

DÓM TÉR PÓTÉVAD

Csaknem teljesen áldozatul esett a koronavírus-járványnak az idei szabadtéri szezon. Végül nyár végére tudtak annyit lazítani a korlátozásokon, hogy pár előadást meg lehetett tartani. A Szegedi Szabadtéri Játékok 4000 fős Dóm téri nézőterét, a hozzá tartozó színpaddal és fémvázas világítóállványzattal azonban nem építették föl. Túl nagy lett volna a költség és a kockázat.

Persze az operaévadnak nem a COVID tett keresztbe, hanem a kormány, amely megszüntette a színházaknak járó átengedett TAÓ-t. A drága műfajt jórészt ebből tudta finanszírozni a szabadtéri. Idén eleve nem terveztek operát, csak az újszegedi játszóhelyre. Ott Händel Agrippinája szép közönségsikert aratott.

Időközben azonban a főhelyszínre is kitaláltak valamit. Először csak a hagyományos szimfonikus ajándékkoncertet, majd az Akárki című misztériumjátékot, végül pedig fölfedezték az archívumot. Egy Shakespeare-vígjátékot és három operát vetítettek le négy egymást követő estén.

Hogyan érvényesül az opera ebben formában? – tettem föl magamnak a kérdést. A Rigolettót és a Toscát a helyszínen, az Aidát felvételről, képernyőn néztem meg. Az első benyomás, hogy a közönség még ingyen is csak mérsékelten találta érdekesnek a vetítést. Míg a viszonylag ismeretlen Händel-darab élő előadására kétszer csaknem megtelt az 1200-as újszegedi lelátó, a három slágerdalműre esténként csak 2-300 ember volt kíváncsi.

Pedig a látvány impozáns, a hangminőség legtöbbször jó. Az Aida felvételén remekül érvényesül Zeke Edit látványterve, talán még impozánsabb, mint élőben. Velich Rita gazdagon díszített, gyönyörű ruhái a premier plánt és a HD-is fölényesen kiállják. A győzelmi trombiták csakúgy mint a Rigoletto színpadi zenekara vagy a Tosca harangjátéka a felvételen értelemszerűen kisebb csoda, mint ott, a helyszínen volt. A Rigoletto látványvilága viszont filmen még zavarosabbnak tűnik, mint annak idején a lelátóról, és a ruhák sem elég markánsak. A Tosca pop-artos dizájnja viszont jól jön le a ledfalról. Igaz, az egyruhás díva, a toprongyos lovag, a reverenda nélküli sekrestyés közeliben még inkább csípi a szemünket.

Az Aida látványos, értelmes előadás, a darab fő értékeit megfelelően képviseli, a legfontosabb szerepek jó gazdákra találtak. A musicales Rigoletto képernyőn nézve még erőtlenebbnek tűnik. Kendi Lajos atlétikus címszereplőjét továbbra sem találtam megrendítőnek. Épp az ellentmondások, a nagy szélsőségek hiányoznak mind alakításából, mint hangszínéből. Keszei Bori szopránja kellemes, de nem igéző. A közeli képeken pedig inkább Rigoletto nővérének látszik, nem a lányának. László Boldizsár mind a három felvételen szerepel. Hercegként magabiztos, de semmi több. Radamesként szép hangszínével és muzikális dallamformálásával tűnik ki. Legjobb szerepe Cavaradossi, a laza festő, akit a sors tragikus hőssé avat. A Levéláriában és az Aida zárókettősében elszorul tőle a szívünk. A két másik szopránszerep az irodalom csúcsát jelenti. A pályakezdő Ádám Zsuzsa jól győzi Aida hosszú szólamát, hangja hajlékony, ugyanakkor tartalmas. Az alakítás egyelőre azonban ígéretes vázlatrajz. Mindent jól ért, mindent jól akar, csak még ritkán éri el a kellő fűtöttségét. Hogy mi ennek a debütálásnak a perspektívája, azt az éteri záróduettben mutatta meg, ahol, hangszínek különössége a legjobban érvényesült. (Egy évvel korábban vérmes Maddalénát formált és énekelt, a Rigolettóban dús mezzo színekkel. És dús idomokkal. Aida finomvonalú, jólszabott halványkék ruhájában remekül mutatott, Maddalénaként viszont Tihanyi Ildikó előnytelenül öltöztette, pontosabban vetkőztette. A kamera kegyetlen.) Rost Andrea két dologban hasonlít rá: ő is most debütált, mint Tosca és neki előnytelen kosztümöt terveztek. Amit – ismerve a művésznő kitűnő alakját – akár komoly (negatív) teljesítménynek is tarthatunk. Viszont világosan megmutatja, mi a különbség egy tehetséges pályakezdő és egy értett nagy művész között. Noha neki is ez volt az első találkozása a szereppel, Toscája teljesen kidolgozott, sokszínű, megrendítő alakítás. Szerelem, elkeseredés, undor, csalfaság minden ott bujkál az arcán és a hangjában. A közeli képeken még nyilvánvalóbb, mennyire intenzíven éli meg ezt a kivételes női sorsot. Kálmándy Mihály hatalmas, impozáns baritonja fenyegető kiterjedést ad Scapriának. És mégis: föl se merül bennünk, hogy az az apró asszony hogy képes leszúrni ezt a nagy melákot. Bocsárdi László rendezésének nagy vonalaival annak idején vitáztam. A róla készült filmen viszont föltűnik, mennyi színészi, játékbeli finomságot oldott meg remekül. Scarpia például kedélyesen átöleli Cavaradossit, ő viszont egy indulatos, gyilkos pillantással söpri le kezét a válláról. A mellékszereplők sajnos egytől közelről még kevésbé karakteresek, mint ahogy azt annak idején a sajtópáholyból megállapítottuk. Kivéve persze a Pásztorfiúként mindenkit elragadó Hrabovszky Bercelt, aki azóta több főszerepet is elénekelt-eljátszott a Szegedi Nemzeti Színházban. Milyen mesés volna, ha a nagytehetségű fiúból igazi színpadi énekes nőne!

A három opera egyik legkiemelkedőbb énekesi produkciójaként emlékeztem Gál Erika Amnerisére. Gazdag mezzója a felvételen talán még vakítóbban izzik. Fölvillanyzóan győzi a szólam mély és magas fekvéseit is. Ezt a gyönyörű fiatal nőt őszintén sajnáljuk, hogy bár élete fény és gazdagság, de sorsa a teljes boldogtalanság. IV. felvonásbeli nagy duettje, melyben mindent megpróbál, hogy magához vonzza szerelmét, majd az utána következő ítélkezési jelent a három este hangi és drámai csúcspontja. Kálmándy Amonasróként is biztos pont, de haloványabb, mint a rendőrfőnök szólamában. Vagy az eltelt két év hagyott rajta egy kis nyomott, vagy csak rosszabb napot fogott ki.

Pál Tamás mind a három darabhoz megejtő frissességgel közelített. A zenei és stílusbiztonság meggyőző. A három felvétel közül mégis a Tosca a legerősebb. De mindhárom megőrzendő érték.

Márok Tamás