Önsorsrontók, szörnyetegek, angyalok

A SZEGEDI THEALTER FESZTIVÁL SOKSZÍNŰ KALEIDOSZKÓPJA

Sokszínűség tekintetében is verhetetlen a szegedi Thealter Fesztivál – látszólag minden szempontból különböző produkciók is érdekes párbeszédbe elegyedhetnek egymással és a közönséggel, így hatásuk is felerősödhet.

„Én évekkel ezelőtt a műkedvelő kontárt festettem regényemben, a széplelket, ki miután költő nem lehetett, lefelé licitált, legalább császár lett, s a világ rémületére megvalósította azokat a rontó álmokat, melyek minden művészlélekben lakoznak és a papíron jó vagy rossz versek, de testet öltve, áttéve az életbe, pusztulást okoznak, a maga és mások pusztulását” – Kosztolányi Dezső összegezte így 1921-ben megjelent történelmi-lélektani regénye, a Nero, a véres költő ma is izgalmasan hangzó üzenetét. Ezt az üzenetet hangosította fel Hegymegi Máté rendezésében a Stúdió K Színház Nero című előadása, amit ifj. Vidnyánszky Attila főszereplésével vasárnap éjjel játszottak a Régi Zsinagógában. Ami azonnal feltűnt: a szövegkönyvet jegyző dramaturg, Garai Judit jól bánt Kosztolányi szövegével, nemcsak a kulcsmondatokat választotta ki jó érzékkel, hanem sokszor hagyta, hogy szabadon áradjon ez az egyszerre poétikus és filozofikus próza, és magával ragadhassa a közönséget.

Nero

Kívül fekete, belül sárga, mélységében – mint egy régi kamera – egyre szürkülő kocka Fekete Anna ötletes díszlete, amely praktikusan forgatható, megdönthető, szétszedhető, remek lehetőségeket kínál a játékra. A fiatalon és tapasztalatlanul megkoronázott Nero idős tanítómesterének, Senecának vallja meg mennyire szenved, milyen nyűg számára a hatalom, és amikor azt a tanácsot kapja, olvasson görög tragédiákat és írjon verseket, úgy tűnik, ezek enyhíthetik majd fájdalmát. A lenyűgöző akrobatikai képességekkel és nagy drámai erővel rendelkező ifj. Vidnyánszky Attila jelenetről jelenetre érzékletesen mutatja be, hogyan rontja meg a hatalom egyre jobban az ifjú császárt, mennyire gyenge jellem ahhoz, hogy ellenállhasson a kísértéseknek, legyőzze egyre dagadó becsvágyát és hiúságát. A paranoia lassú elhatalmasodását – honnan is lehet ismerős ez? – pontosan nyomon követhetjük. Spilák Lajos Senecája sztoikus nyugalommal, leginkább hallgatva szemléli és nyugtázza mindazt, ami törvényszerűen és előre láthatóan bekövetkezik. Poppea szerepében Pallagi Melitta a folyton áskálódó, velejéig romlott asszony archetípusát mutatja meg, Nyakó Júlia Agrippinája egy anyatigris, csak épp nem a fia sorsa érdekli, hanem a hatalom és a zsákmány. Kálmán Eszter modern, fekete ruhái is a mához közelítik a történetet az önsorsrontó császárról, aki „úgy szeretne élni, mint egy kései Apolló és úgy hal meg, mint egy korai Oscar Wilde”.

Több fesztiválozótól is hallottam, aki olvasta Péterfy-Novák Éva regényét, az Apád előtt ne vetkőzzt, hogy annyira sokkolta az írott szöveg, hogy nincs ereje, kedve, ingerenciája megnézni a belőle készült színpadi produkciót. Nem olvastam még a regényt, viszont annyit hallottam már róla és az előadásról is, hogy rögtön tudtam, amint megláttam a Thealter programjában, hogy ezt nem hagyhatom ki. Tasnádi István biztos kézzel húzta feszesre a brutálisan erős szöveget és állította színpadra a párhuzamosan futó családi sztorikat. A spanyolnátha-járvány idején szüleit elvesztő, és húgával együtt árvaházba kerülő Károly szenvedéstörténete fél évszázaddal később összefonódik unokájáéval. A kislányból bakfissá cseperedő Eszter emlékeit Péterfy Bori meséli, akibe varázslatos átalakulás eredményeképp hirtelen belelátjuk a cicák szeretet-nyalakodását naiv csodálattal követendő példának tekintő naiv kislányt éppúgy, mint az öntudatára ébredő, dacos és kiábránduló kamaszt. Amikor Pataki Ferenc Károly-Tatusa a borzalmas árvaházi abúzusokról, majd a nevelőanyja gyökérkefés súrolásáról mesél, inkább áldozatnak tűnik, majd egyre inkább az önfelmentés és a bűntudat között libikókázó szörnyeteget látjuk a nagyapában. A lánya és az unokája megrontását képtelenség neki megbocsátani. A nagyszerű színészi játéknak és a kíméletlenül őszinte szövegnek köszönhetően olyan lebilincselő a minimalista eszközökkel operáló előadás, hogy a néző figyelmét foglyul ejtő, idegrendszerét alaposan igénybe vevő másfél óra gyorsan elröppent.

Apád előtt ne vetkőzz

„Hogyan halhatna meg az, aki meg sem született?” – hangzik el a kérdés a Manna Produkció magzatok elvesztéséről szóló Minden negyedik című előadásában, amit Csábi Anna rendezésében játszott hét nő hétfő este a kisszínház színpadán. Újabb tabutéma, vagy ha nem is teljesen az, legalábbis a többség igyekszik kerülni a perinatális veszteség problémakörét, okozza azt spontán vetélés, művi abortusz vagy sürgősségi császármetszés. A dokumentarista darabban ilyen traumán átesett nők gyakran groteszk vagy egyszerűen csak megrázó történeteit ismerheti meg a publikum a rendezőn kívül Gáspár Anna, Földes Eszter, Sebők Maya, Szegvári Júlia és az idős nagymama szerepében az utolsó pár percben színpadra lépő színészlegenda, a hamarosan 80. születésnapját ünneplő Tordai Teri tolmácsolásában. Kihagytam a felsorolásból az egyik legfontosabbat, Fullajtár Andreát, akit közel negyedszázaddal ezelőtt akkor zártam szívembe, amikor Szegeden vendégszerepelt Csalog Zsolt Csendet akarok című monodrámájával, ami egy hajléktalan nőről szólt. Ha jól értettem, a kiváló színésznő személyes történetét osztotta meg a közönséggel: a nőgyógyászok a vizsgálatok után, laboratóriumi leleteket is mérlegelve fejlődési rendellenességre hivatkozva abortuszt javasoltak neki. Kétségbeesésében megkereste Czeizel Endrét, és az ország genetikusa miután átnézte a leleteit, azt tanácsolta, tartsa meg a magzatot. Egészséges fiúnak adott életet, aki mostanra szép szál fiatalemberré cseperedett, és édesanyja hívására a színpadon is megmutatta magát a közönségnek. Anya és fia összeölelkezése volt az előadás talán legmeghatóbb pillanata.

Minden negyedik

Kedden a Trafó produkcióját, A nagy kapitulációt azért is vártam, mert a valaha látott legizgalmasabb drámai előadások között őrzöm emlékeimben 1997 nyaráról Hans Henny Jahnn expresszionista történelmi tragédiájának, a III. Richárd megkoronázásának magyarországi bemutatóját. Az alkotók többszintes, különleges „színpadot” hoztak létre a Régi Zsinagógában. A cselekmény egy része a levegőben kifeszített fémhálón és egy kötélen zajlott, közvetlenül a nézők feje fölött. Meglepő volt a többi díszletelem is: tucatnyi felfújt gumimatrac, három vasbeton kútgyűrű, egy széttárulkozó szoláriumágy. A címszerepet Kuna Károly, Erzsébetet Tímár Éva alakította. A 36 éves rendező nyilatkozta nekem akkor a premier előtt: „Néha azon gondolkodom, a színészekben – tisztelet a kivételnek – van-e bátorság ahhoz, hogy olyasmit csináljanak a színpadon, amit egyébként a civil életükben nem engednek meg maguknak. Nem ahhoz kell igazi bátorság, hogy húszméteres magasságból leugorjunk. Az inkább vagányság, technika és elszántság kérdése. Fontosabb, hogy van-e ahhoz belső lelki szabadságunk, hogy a civil énünket ne keverjük össze a színpadival. A magyar színészek nem mernek magukból olyan dolgokat megmutatni, ami egyébként nem tartozik senkire a világon. Őrületesen félnek, fontosabb számukra, hogy szimpatikus benyomást keltsenek, hogy az emberek ne gondoljanak róluk rosszat. Azt hiszem, ezzel nem lenne szabad törődniük.”

A nagy kapituláció

Azóta eltelt 24 év, az akkori tehetséges, fiatal rendezőből, Zsótér Sándorból mostanra a magyar színház ikonikus alakja lett, Kossuth-díjas mester, aki egykori színművészetis tanítványával, Stork Natasával finoman narcisztikus kitárulkozással beszélget nagyjából ugyanazokról az alapkérdésekről, amik negyedszázada is izgatták: „Mi az igazság és a hazugság? Szabad-e mindent megtennie egy embernek, és mi milyen következménnyel jár a legbelső énben?” A Kárpáti Péter rendezte előadásban elhangzanak ugyan részletek Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvének tizennyolcadik fejezetéből, de ez szinte csak elterelő hadműveletnek tűnik, hogy a nagyon is valóságos személyes történetek talányosabb fikciós összefüggésrendszerbe kerüljenek.

Angyalok Amerikában

Kedd éjjel a nagyszínház balett-termében a Freeszfe végzős színész osztályának hallgatói Tony Kushner világsikerű drámáját, az Angyalok Amerikábant játszották. Annak, aki ismeri a darabot, furcsa lehetett ez a lecsupaszított verzió. Ördög Tamás rendező és Törley-Havas Sára dramaturg több szereplőt kihagyott, és a hamvas huszonéves hallgatókkal egészen más értelmet nyert a reagani Amerikában, az AIDS-járvány kitörése idején játszódó történet, mint például a filmváltozatban vagy Andrei Serban eredeti szöveghez jobban ragaszkodó nevezetes produkciójában, amit Alföldi Róbert főszereplésével majdnem egy évtizede mutattak be a Nemzeti Színházban. Az nem kérdés, hogy a fellépő egyetemisták nem csak meztelenül, ruhában is tehetségesek, egyéniségek, társulatként is összecsiszolódva, jól működnek együtt. Csak azt nem értem, ha ennyire kilúgozták, leegyszerűsítették Kushner feszítő társadalmi problémákat élesen felvető, hallatlanul összetett darabját, akkor egyáltalán miért ezt választották.

Hollósi Zsolt

Fotók: thealterphoto2021