Ön- és közveszélyes játékosok

GENET: CSELÉDEK +
GOGOL: JÁTÉKOSOK,
SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ,
KISSZÍNHÁZ

Hogy kerül ez a két szerző párba? Irány a Google! – biztat a színlapon egy smiley jel kíséretében a szarkazmustól csöppet sem idegenkedő B, s mivel az itt szereplő leleményes többi mondat – mint például a „Játékos cselédek vagy szolgáló játékosok?” – sem nyújt elegendő támpontot a két mű összekapcsolására, követem a tanácsot.

Az életrajzok nem sokat segítenek, a szerzők homlokegyenest eltérő társadalmi közegből származnak, Genet nagyon lentről, Gogol nemesi családból, életvitelben van ugyan köztük hasonlóság, de nem valószínű, hogy számított volna, hogy mindketten homoszexuálisok, meg, hogy – egészen másképp, de bizonyos értelemben – mindketten életművészek voltak. Nyilván gondolkodásbéli párhuzamot kellett volna találni az interaktivitás e népnevelő módján, de azzal felhagytam, ha színház, győzzön meg maga az előadás, amelyből a végére persze kiderül, hogy Bodolaynak van igazsága, mert itt bizony tényleg játék van, Genet-nél a saját életekkel, Gogolnál a máséval.

A Genet által 1947-ben írt Cselédekkel az a baj, hogy eljárt felette az idő, mára terjengős és unalmas, hiába dicsérte anno Sartre. Az úrnőjük távollétében annak ruhájába bújó, s a hozzájuk való viszonyukat szerepjátékokban lemodellező cselédek halálos kimenetelű játéka ma már ebben a megfogalmazásban nemigen érdekes. (Egyébként igen, mert az alaphelyzet ábrázolása, vagyis a saját társadalmi státuszáért az egyébként emberséges gazdáin elégtételt vevő szolgáló, illetve a cseléd-úrnő viszonyban rejlő megaláztatás szerepjátékként való átélése azóta is ismétlődik, például két remek filmben, Chabrol 1995-ös A szertartás, majd Peter Strickland 2014-ben forgatott The Duke of Burgundy című opuszában.) Bodolay most nem stilizált (se rendezésben, se díszletben, sem jelmezben), hanem hagyományosan, lélektani drámaként játszatja a két egyfelvonásost, aminek egyik logikus oka az lehet, hogy a kizárólag férfiakra írt Gogol mű mellett játéklehetőséget akart teremteni a színésznőknek is.

A Cselédek díszlete az úrnő hálószobája, ahol minden, még a falak színe is piros, töményen lövellve így a túlfűtött, fojtó hangulatot. Gidró Katalin (Claire) és Csorba Kata (Solange) kettőse külső-belső szerepcserékből épül, hol a Madame-ot, hol egymást játsszák, miközben persze önmagukat adják. Clair a szenzitívebb, Solange a fegyelmezettebb és keményebb, Gidró Katalin szinte clown szerűen, amolyan szomorú bohócként hozza a vásottsága ellenére sebezhetőbb nővért, Csorba Kata sötétebb színekkel festi meg a(z elcsúszott) végkifejletet céltudatosan generáló értelmi szerzőt, akinek a végén kicsúsznak a szálak a kezéből. Gyűlöletük tárgyának, a Madame-nak, azaz Szabó Gabinak egy jelenete van, ami azonban se nem rövid, sem nem jelentéktelen, hiszen a néző számára vele tárul fel hármójuk viszonya, ami a darabban nem annyira egyszerű, mint ebben az előadásban. Itt ugyanis a Madame színre lépését egy színfalak mögötti szörnyellás kacaj előzi meg, ami eleve egy elviselhetetlen boszorkányt sejtet, de nem értem, hogy az ezüstszürke csipkébe öltöztetett, kifinomult ízlést sugalló színésznőnek miért kellett (nyilván a rendezői elgondolás alapján) egy nyers markotányosné modorával és hanghordozásával életre keltenie az úrnő alakját? Persze így, vagyis elnyomó és elnyomottak felállásban könnyebben értelmezhető lehetne a darab, de egyúttal szimplább is, hiszen a Madame csak kézenfekvő ürügy az eredendő alárendeltség vak megbosszulására.

Hasonlóan zavarba ejtő az előadás kezdete (nevezzük expozíciónak), amikor a függönynyílásból egy pillanatra kidugják a fejüket a színésznők, mintha csak egy jópofa bohóctréfára készülnének, holott ugye, gyilkosságra.

[nggallery id=610]

A szünet után újabb tekintélyes méretű évszám vetítődik a függönyre, ami százeggyel kevesebb, mint az előző felirat volt. (Tehát Gogol 1846-ban írta a szóban forgó művet.) Ennek számomra az lett az értelme (úgy a második rész tizedik percében), hogy Gogol évszázaddal öregebb színműve sokkal időtállóbb, mint Genet modern kori drámája. (Mondjuk, Gogolra nézvést ez nem nagy felfedezés.)

Gogol darabja valójában egy óriási egérfogó-játék, mert itt mindenki nagy zsivány, csupán az a kérdés, ki, még inkább? A gátlástalanság versenye ez, amelyben a mégoly professzionális (de magányos harcos) hamiskártyás is kifosztható, ha egy összezáró, érdekközös kompániával találja magát szemben. Amelynek a feje, illetve az esze a Pataki Ferenc által játszott Utyesítyelnij, aki az első megjelenéskor (meg a többiben) olyan, mint egy szolgálatkész kis görcs, barátságosan és előzékenyen ugrál, és mindent elsimít. Mármint a maga javára, derül ki a legeslegvégén, amikor nem csak Iharjovot – Sorbán Csaba ízes alakításában – sikerül átvernie, de a nézőket is. Mindez Pataki, a színész érdeme, aki kikacsintások, s így sejtetések nélkül hozza a makulátlan(nak tűnő) fehérgalléros bűnözőt, aki csalóka kisember mivoltában hegyeket mozgat. Akcióját kipróbált társak támogatják, s közös sikerüknek az a záloga, hogy mindenki más jelentékenyebbnek látszik nála, így a tekintélyt árasztó, flegmatikus Shovnyev-Kárász Zénó, a kissé necces idegzetű, a fegyverét bármikor előkapó Krugel ezredes-Szívós László, de még az Ádám Tamás által megformált félbolond, aggódó családfő is, egyedül a fiút alakító Poroszlay Kristóf tűnik esetlenebbnek, de aztán róla is kiderül, hogy csak szerepet játszó apróhal a nagyfőnök hálójában.

Az eredetileg Kártyások címet viselő, befejezetlen vígjáték itt kereknek tűnik, ráadásul a mai honi viszonyok tükrében nagyon-nagyon ismerősnek! Gogol úgy csavarja a történetet, mint egy vérbeli krimiíró (valahol az is), s ráadásul nála nem csak a fő-, de a mellékszerepek is jutalomfalatok, melyekkel Gömöri Krisztián, Hodu Péter, Tóth Ádám élnek is.

A díszletet mindkét darabhoz Székely László tervezte, aki a Játékosokhoz egy, a színpad egészéből kivágott szűk, de jól ki-, be, és körbemozogható szobát tervezett a rá jellemző könnyedséggel és hangulatkeltően váltakozó fényekkel (világítás tervező: Stadler Ferenc). Bianca Imelda Jeremias ruhái pontosan tükrözik a rendezői és írói koncepciót, ugyanis csak utólag nyer értelmet az összképből kiárulkodó két öltözék: Poroszlay hanyagsága és Ádám piperkőcsége. Ezek már előre jelzik, hogy itt valami nem stimmel, hogy itt valami kapitális szélhámosság készül, de úgy látszik, az apró jeleket nem vesszük észre idejében.

[nggallery id=611]

Fotók: Veréb Simon/SZNSZ

Ibos Éva