Oberfrank, a mindenes

Egy budapesti idősek ottho­ná­ban január 12-én meghalt Oberfrank Géza karmester. Nem érte meg a 79. születés­napját.

Különös ember volt, amit híven tükröz ez a fotó, szinte az egyetlen, amelyet pályafutása második felében közöltek róla. Negyvenes évei elején járhat, komor, zárkózott tekintettel mered ránk. Karmesterként végzett a Zeneakadémián, de nem maradt a pálcánál. Pályája elejétől gyakran fordította és fordította újra az operák szövegkönyveit. Kezdettől sokféle ambíciója volt, a dirigálás mellett színházat szeretett volna vezetni. A 70-es években 3 évig a berlini Komische Oper főzeneigazgatójaként is dolgozott nem kisebb igazgató mellett, mint Walter Felsenstein. Hazatérése után a MÁV Szimfonikusokat vezette, majd a Fővárosi Operettszínház művészeti vezetője lett. Innen került Szegedre főzeneigazgatónak, ami azt jelentette, hogy egyszerre vezette a Szimfonikus Zenekart és a színház operatagozatát.

Ezek voltak talán legtermékenyebb és legsikeresebb évei. Eddigi tevékenységei mellé ekkor egy harmadikat, a rendezést is beillesztett. Az Álarcosbált, a Carment és a Vérnászt állította színre. Előbbi kettőt szolid eredménnyel, utóbbit nagyon jól. Ráadásul a Vérnász előadásában egy alkalommal még énekelt is: a megbetegedett basszus helyett a 2. favágó szerepét. (A kollégák szerint meg is jegyezte: nem gondolta volna, hogy a színpadi éneklés ilyen nehéz…) Szerteágazó színházi tevékenységét egyik ellenlábasa így foglalta össze: „két lábon járó gesamtkunstwerk.”

Ha félretesszük a rosszindulatot: nyilvánvaló volt, hogy színházteremtési törekvései globálisak voltak. Azért fordította újra a darabokat, mert az eredetihez hűségesebb, és prozódiailag jobb magyar szöveget szeretett volna hallani az énekesek szájából. A szituációs szövegeket jobban meg tudta ragadni, a költőiséget nem mindig érte el. Máig emlegetik Don Giovanni-magyarítását, ahol a címszereplő és Zerlina nevezetes duettje (Régebben: „Oly csodavár több nincsen, ott leszel majd enyém.”) így kezdődött: „Ott kéz a kézben ketten, elrebegünk egy szót.” Sokszor jelentős ellenállást kellett legyőznie, hisz aki énekelte már a régi a szöveget, az nehezen tanulta meg az újat.

Színházi vezetőként a sok munkában, az alapos próbákban hitt. Lényegében Felsenstein színházeszményét képviselte, ensamble-operajátszást akart megvalósítani. Ez egy kisebb színházban, Szegeden nagy mértékben sikerült neki. Később, a Magyar Állami Operaház vezetőjeként, főzeneigazgatójaként sokkal kevésbé.

Furcsa viszonyban volt az énekhanggal. Szegedi időszakában pontos érzékkel építette a bemutatók egy részét Misura Zuzsára és Németh Józsefre. Ők vitték diadalra a Macbethet, az Álarcosbált, az Aidát, az Igor herceget és A bolygó hollandit. Ezen túl Németh nagy sikert aratott ebben az időszakban A nyugat lányában, az Otellóban és a Don Giovanniban. Ugyanakkor más énekesekkel nehezen talált hangot, igazgatása alatt Gregor József elszerződött a társulattól. Más szereposztásokban másokat pedig erejüket maghaladó szerepekkel terhelt meg. Mindig teljes hangot kért a próbákon, még attól is, akinek este előadása volt. Ezt többen nem bírták.

Operai tagozatvezetőként nagy figyelmet fordított a rendezésre. Emlékezetes volt az orosz rendezőkkel-tervezőkkel bemutatott Igor herceg, vagy Az eladott menyasszony. Az társulatában vált operarendezővé Kerényi Miklós Gábor. A kettejük együttműködésével készült Macbeth, A Bolygó hollandi, és az Otello az akkori magyar operajátszás csúcsteljesítményei voltak. Az 1987-es szegedi Operafesztiválon a Macbeth szinte az összes díjat megnyerte. (Amit nem, azt talán csak azért, hogy másnak is jusson elismerés…) Ez a fesztivál-előadás a sorozat legjobban sikerült produkciója volt, ahol dirigensként is csúcsformát mutatott.

Karmesterként is elsősorban a biztonság, a kiszámítottság volt rá jellemző. Sokan hiányolták belőle a spontaneitás lobogását. Mindig irtózott a túlzásoktól, üldözte a pontatlanságot. Ott voltam a színházban, amikor egy Sevillai előadás hevében a Figarót éneklő Gyimesi Kálmán pikáns kézmozdulatot tett. A vezénylő Oberfrank fölmutatott neki a színpadra, hogy ezt nem kell, amit a bariton rossz néven vette, s ezek után csak félgőzzel énekelt. Számomra legemlékezetesebbet A bolygó hollandival nyújtotta. Később immár az Operaházban emlékezetes, ihletett Parsifalt dirigált. Legalább ilyen fontos volt, hogy a 80-as években Szegeden színvonalas, akkor korszerű operajátszást teremtett. Az én generációmnak, akik akkor voltunk egyetemisták ezek az előadások alakították ki operai ízlésünket, ezekből eszméltünk rá, hogyan is kell nézni és hallgatni a műfajt. Vaszy Viktor és Pál Tamás mellett a szegedi opera történetének egyik legmeghatározóbb alakítója volt.

A műhelymunkát Budapesten sokkal nehezebb volt megvalósítani, a nagyobb üzem, a sok erős ember miatt.

Életének végét magánéleti tragédiák árnyékolták be. Lánya meghalt, két árvát hagyott maga után, fia eltávolodott tőle.

Emlékét, és főleg produkcióinak emlékét megőrizzük.

Márok Tamás

A felvétel 1986. október 4-én készült a felújított Szegedi Nemzeti Színház nyitó gáláján.
Az áriát a 70 éves Simándi József énekli, vezényel Oberfrank Géza.