Nyomok a homokban

VÍZKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK SZEGEDEN
Shakespeare a leghátrányosabb helyzetből is kiverekszi magát, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is bőven volt mivel megküzdenie. Először csak a hosszas (és nem túl izgalmas) zenei bevezető, majd a játékot néha akadályversennyé változtató homoktenger igyekezett gátolni a színészeket, és a történet kibomlását… – IBOS ÉVA KRITIKÁJA

VÍZKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK SZEGEDEN

Shakespeare a leghátrányosabb helyzetből is kiverekszi magát, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is bőven volt mivel megküzdenie. Először csak a hosszas (és nem túl izgalmas) zenei bevezető, majd a játékot néha akadályversennyé változtató homoktenger igyekezett gátolni a színészeket, és a történet kibomlását.

A színpadkép nem túl sok jót ígért, a látvány leginkább egy sivatagba kihelyezett bútorkiállításra emlékeztetett: balra egy fekete, jobbra egy fehér ülőgarnitúra, középen (jócskán megemelve) egy életszagúra berendezett vidéki konyha, s mindez homokon. Tény, hogy a Vízkereszt, vagy amit akartok című darab kulcsa egy hajótörés, ám a történések főleg a közeli város utcáin és palotáiban zajlanak, ahova azért nem szokott ennyi homokot befújni a passzátszél.

A középen elhelyezett homokdűne (ezen áll a konyha) elvileg ugyan jól elválasztja egymástól a helyszíneket, de igazán kár volt (a beharangozó sajtóhír szerint) Shakespeare fejet mintázni belőle, mert a kész mű végül csak egy hatalmas, eldőlt, kifejezetten ijesztő gorgóra emlékeztetett. A halom nem csak emelvényként funkcionált, hanem olykor búvóhelyként szolgáló sziklaként (ez lehetett az arcról leszakadt orr), máskor meg kvázi barlangként, ami azért volt visszás, mert nem egyszer Malvolio, az előkelő palotaszolga sétált elő belőle, de hát mit kereshetett ott?

Az előadás igen lassan indult, mert először ének és zene szólt jó hosszan, majd később is többször, s bár a Szakértők zenekar alkalmanként csuda jól nyomta a dramaturgiailag illő melankolikus slágereket, illetve népzenét, részvételük nem mindig szervült össze a produkcióval, bár erről nem ők tehettek.

A lényeg ugye az, hogy a hajótörést túlélő ikerpár elsodródik egymástól, ezért azt hiszik, hogy a másik meghalt. A darab elsősorban Viola (Tenki Dalma) sorsát követi, aki férfiruhába bújva Orsino herceg udvarába kerül, akibe alaposan beleszeret. A herceg viszont a palotájába zárkózó, gyászoló Oliviáért lángol, aki meg a fiúnak álcázott lányba habarodik bele. Végül persze, amikor előkerül az ikertestvér Sebastian, tisztázódik minden, és helyrezökken az ivararány. (Aminek a kizárólagossága egy pillanatra ebben az előadásban is megkérdőjeleződött, amikor az érzelmeknek engedve, a két lány között elcsattant egy forró csók.)

A sápatag szerelmesek félreértésekből bonyolódó sztoriját Olivia vérbő háza népének duhaj jelenetei színesítik, melyek csúcspontja a nagyképű Malvolio megleckéztetése. Ez a jelenet mindig az egyik fénypontja a Vízkereszt előadásoknak, hiszen Malvolio igazi ziccer szerep, s azt lehetett hinni, hogy nagyon jól fog állni Alföldi Róbertnek. Ezzel szemben úgy tűnt, ez nem igazán az ő szerepe, s a borítékolható sikerhez ezúttal inkább az írott szöveg, vagyis Shakespeare mester vitriolba mártott tolla tett többet.

A díszes kompánia egyébként tele van jópofa karakterekkel, kik közül a soha nem szomjas kedves svihákot alakító Elek Ferenc (Böföghy Tóbi), és a társaságot kapitányi határozottsággal kormányozó Hernádi Judit (Mária) jókedvű játéka emelkedett ki leginkább. Mint két gézengúz manó, mellettük serénykedett többek közt Bodrogi Gyula (Fábián) és Szikszai Rémusz (Feste) is, utóbbinak jutott a szabadtéri előadások immár nélkülözhetetlen motorizáltsága, ugyanis egy (a szegedi városnéző „sétákon” is kedvelt) segway-n gurulgatott ide-oda a színpadon.

Béres Attila rendezésében Orsino herceg egy olyan maffiózószerű világfi, aki tengerparti villájában testőrökkel és zenészekkel körülvéve búsongó mulatozással tengeti napjait. Mindemellett Görög László sármos reménytelen szerelmes, az ő világában nem is túlságosan zavaró, hogy porzik a lába nyoma. Olívia palotájáról már kevésbé hittem el, hogy a bokáig érő homok trendi lakberendezési elem, s úgy látszott, mintha a grófnőt játszó Pálmai Annának, s az általa időnként berendelt – a gyász hangulatát konzerválni hivatott – csellós lányoknak sem lenne túl komfortos benne bukdácsolni. (Az általam látott vasárnap esti előadáson Hernádi az egyik jelenetben mezítláb, a szandálját kezében tartva szaladt be a színpadra, vélhetően nem rendezői utasításra.)

Való igaz, nem könnyű gördülékenyen belakni ezt a hatalmas színpadot, s ami most igen szembetűnő volt, a színészek egyhangú (balról be, vagy jobbról be) közlekedési irányát sem érdemes felrúgni az objektív akadályok ellenében, mert kalamajka lesz belőle. Ugyanakkor ebben az előadásban megvan minden, ami egy nyáresti vígjátékot tupírozottá, s ez által szórakoztatóvá tesz, még pedig úgy, hogy nyoma sincs (az ezen a színpadon oly gyakori) indokolatlan látványsziporkának és öncélú harsányságnak.

Ibos Éva