Nikolényi István, korának embere

(1941–2014)

Persze nekem könnyű volt szeretni őt. Hisz ugyanaz volt a szenvedélyünk: az opera. És olyan sokszor dicsért. Elmondta, hogy tehetségesnek tart, tetszenek neki az írásaim.

Akik mellette dolgoztak, mind szerették őt. Nevetve mesélték tévelygéseit, gyarlóságait, könnyű szívvel bocsátották meg sőt ellensúlyozták azokat. Merthogy felkészült, szorgalmas, művelt volt. És nem volt benne rosszindulat. Példátlan, hogy két választott pályáján, a sajtóban és a színház világában szinte ármány nélkül csinált végig egy hosszú karriert.

Nehéz szakma a kritikusi, különösen az operakritikusi. A muzsikusok lefitymálják a bölcsészeket, hogy nem tudnak kottát olvasni, a bölcsészek meg a zenészeket, hogy nem ismerik a színház működését. Nikolényi István alighanem az ország legalaposabban képzett operakritikusa volt. Magyar–történelem szakon szerzett diplomát a JATE-n, majd elvégezte dramaturgia-színházelmélet szakot a Színház és Filmművészeti Főiskolán, és konziba is járt. De nemcsak képzett volt, hanem tehetséges is. Kitűnő tollú zsurnaliszta, aki soha nem irigyelte mások jó tollát. Jó szerkesztő, aki mindig a minőséget pártolta. Ő volt az egyik legjobb főnököm. Mindig épített a legjobb képességeimre, a gyöngéimet pedig megpróbálta ellensúlyozni.

Izgága szellem volt, mindig az újat, a kihívást kereste. Napilapos tevékenyége mellett kétszer is gondozta még a Tiszatáj művelődési rovatát. A Délmagyarország megbecsült kulturális rovatvezetőjeként pályázott a Szabadtéri Játékok igazgatójának. Egy év direktorság után azonban látta, hogy télen alig van dolga. Nosza, elvállalta mellé a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztői posztját és létrehozta az ország első magán-lapkiadóját a Délvilágot. A vidéki lapok privatizációja során sikeresen eladták alóluk a lapot, ám ekkor egy huszárvágással „új” lapot alapított munkatársaival. A Reggeli (lila) Délvilág pár hét alatt a semmiből indulva stabilizálta helyzetét, megszerezte a „régi” előfizetők háromnegyedét. 1996-ig sikerült működtetni az egyetlen magyar tulajdonú vidéki lapot.

Közben akciót indított a Dóm téri nézőtér cseréjére. Az erre létrehozott alapítvány alaptőkéjét azzal a biztosította, hogy eladta a Játékok szép Klauzál téri székházát és egy kisebb, lerobbant bérleménybe költöztek. Az első demokratikus önkormányzat nagy sikere volt a mobil nézőtér megvásárlása és a Dóm tér „újranyitása”.

Élete nagy terve volt a Szegedi Nemzeti Színház, a Szimfonikus Zenekar és a Szabadtéri Játékok egy intézménybe szervezése, ahol a színház az alapintézmény, a fesztivál és a zenekar pedig részben önálló intézményként működik. A tervet rengetegen ellenezték, de óriási energiával végül sikerült keresztülvinnie. A modell azonban nem vezetett sikerre, legfőképpen talán azért, mert ő maga azonban nem volt alkalmas ennek a nagy konglomerátumnak a vezetésére. Nem volt elég diplomatikus, másfelől legtöbbször nem tudott elég határozott, sőt könyörtelen lenni. De az ő színházában Pál Tamás vezényelt, Szikora János vezette a prózai tagozatot, Telihay Péter és Zsótér Sándor rendeztek, és a harmadik tagozat volt Juronics Kortárs Balettje volt.

Ja, és közben a Páholy című közéleti-kulturális lapot is szerkesztette! A színházban kicsit mindig idegenül érezte magát, igazi közege a szerkesztőség volt. A Páholy a színháztól alig 50 méterre működött. Számtalanszor vágtatott be feldúltan, s mesélte színházi harcait.

– Szörnyű, szörnyű! – füstölgött egyszer – Most ordítoztunk egy fél órát Szikorával és Pál Tamással! Szívinfarktust fogok kapni!

(Óh, a nyomda dráma ördöge! Elsőre „színinfarktust” írtam!)

– Figyelj, Nikol, te soha nem fogsz szívinfarktust kapni! Aki tud ordítani, nem kap infarktust. Te legföljebb agyvérzést fogsz kapni – mondtam neki bíztatóan.

– Ebben igazad van! – mondta teljesen megenyhülve, majd kisvártatva hozzátette.

– Végül is, én szerződtettem őket. Ha egy gyönge karmestert meg egy közepes rendezőt nevezek ki tagozatvezetőnek, azok alázatosan végrehajtanák, amit mondok nekik. Ha erős emberekkel dolgozom, azok mindig küzdeni fognak a véleményükért.

A mindennapi életben borzasztóan esetlen tudott lenni.

– Baga, leírnád nekem a sült krumpli receptjét? – fordult barátjához.

– Micsoda? – hitetlenkedett Bagaméry Laci – Hát meghámozod a krumplit, fölszeled, és olajban kisütöd.

– Na, ezt írd le nekem!

Ugyanakkor meg válságos pillanatokban helyén volt az esze. Fiam 3-4 éves lehetett, amikor egy pohár vizet kért a szerkesztőségben, s ivás közben szájában maradt a vékony üvegpohár egy darabja. Rémülten próbáltam kipiszkálni a szilánkokat. Nikol odalépett, és a letört darabot visszaillesztette a pohárhoz.

– Nincs semmi baj – mondta higgadtan. – Pontosan illeszkedik, nincs szilánk.

Nyomban megnyugodtam, mert látszott, hogy igaza van.

A Szabadtérin is a legjobbakkal igyekezett dolgozni. Ő honosította meg a rockopera-musical műfaját, itt mutatták be Magyarországon a Nyomorultakat és az Elisabethet, elhozták a Macskákat és az István, a királyt.

Az utóbbi években visszavonultan élt, nem szívesen mozdult ki. De a telefonban pár mondat után a régi hévvel csattant föl a hangja, s ha valamiben nem tudott segíteni, tíz perc után visszahívott, és volt három ötlete. Fájós lábával nehezen mozgott, jó pár kilót föl is szedett. Pedig nemcsak jól zongorázott, de nagyszerűen sakkozott és ifjabb éveiben kitűnő focista is volt. Petri Csathó Ferenc, az egykori kitűnő újságíró-költő szokta mondogatni: a szegedi sajtóban Nikolnak és nekem volt a legkisebb lábunk, 39-es.

Már interjút se szívesen adott. „Megszüntettek mindent, amit létrehoztam” – mondta keserűen. Nincs már intendatúra, a Reggeli Délvilágot a konkurencia fölvásárolta, a Páholy elsorvadt. De ez nem azt jelenti, hogy munkája értelmetlen lett volna. Nikolényi István pályáját befutotta, saját kora kihívásainak ügyesen, sikeresen értelmesen felelt meg. A kor megváltozott, de az ő értékeit nem csökkenti.

Csak azt sajnálom, hogy ezt már nem tudtam elmondani neki. És soha nem kérdeztem meg tőle, hogy melyik a kedvenc operája.

Márok Tamás

[nggallery id=336]

Veréb Simon felvételei

[nggallery id=337]

Schmidt Andrea képei 2011. decemberében készültek a Brnói Sörözőben,
amikor Nikolényi István kikerült a sztárok falára