Nem omlik, hanem épül

IMPULZUSMORZSÁK
A THEALTER ELSŐ NÉGY NAPJÁRÓL

Elkezdődött, s a vége felé közelít a tíznapos a 28. Thealter Szegeden. Amelynek erejét és népszerűségét jól mutatja, hogy a finoman szólva sem nézőcsalogató kánikula ellenére mind az esténként szaunává avanzsáló régi zsinagóga, mind a kellemesen befülledő Horváth Mihály utcai Kisszínház is megtelik a szegedi, vagy a fesztivál miatt Szegedre érkezett publikummal.

Ahogy az előző években is, úgy az augusztus 6-ai megnyitó sem volt formabontó a thealteres megnyitók viszonylatában. Balog József, a rendezvény művészeti vezetője egy hírTV-s mikrofon előtt beszélve, egy sajtburger elköltése közben adta meg a fesztivál alaphangját. Rövid mondandója annak a dilemmának a felvetése körül forgott, miszerint a hatalmi udvariatlanságra nem lehet udvarias válaszokat adni. Erre jól rímelt, s izgalmas történeti ívet rajzolt meg az idén húsz éve halott Paál István rendező emlékére koreografált Omlik, ami épül című performansz. A Keserű Imre vezetésével készült, s a régi zsinagóga udvarán előadott Isti-tréning a hatvanas-hetvenes évek határfeszegető, a hivatalos kultúrpolitikai irányvonalat nyíltan áthágó Paál előadásainak felidézésével igyekezett katalizálni a közönség (színházi) emlékezetét.

A megnyitót követően teljes fokozatra kapcsolt a fesztivál, azaz kezdetét vette a kilencnapos mustra, elsőként rögtön egy határon túli produkcióval (Rhapsody in Glue címmel), amit szombaton a FAQ Színház Izland–Magyarország című kivándorlás-tripje, majd Urbán András Hasszán aga felesége című rendezése követett. Majd vasárnap a magyar népmesék világát színpadra álmodó Kárpáti Péter Tótferije és Szabó Réka a szülés témájáról készült intim táncelőadása volt műsoron. Ugyanezen a napon volt látható az Újvidéki Színház II. Edward című előadása is, amelyet a fesztivál keretei között workshopokat is tartó Lénárd Róbert rendezett. A politikai döntések boszorkánykonyhájába invitáló Marlowe-darab természetesen az aktualitás jegyében igyekszik hatást kiváltani, mindazonáltal jogosan. A tizenhatodik századi szöveg abszolút alkalmas egy kortárs rendezői olvasatra: határon innen Alföldi Róbert is elővette egy évvel ezelőtt (az Átriumban van műsoron), ami azért is üdítő, mivel a témában fellelhető klasszikusok közül inkább a Dürrenmatt-féle János király körözik a fővárosi és a vidéki színházak repertoárján. Marlowe darabja tehát aktuális, bár a műben olvasható alapszituációk ma már csak annyira válthatnak ki meglepetést, mint Brecht Koldusoperájában az alvilág és a rendőrség összejátszásának ténye. Az alapszituáció egyszerű: a körkörös, a háborúból a háborúba, az erőszakból az erőszakba torkolló történetben a Puskás Zoltán által alakított Edward király reménytelenül szerelmes egy alacsony rangú férfiba: Gavestonba (Mészáros Árpád). Természetesen mellette van egy nővel kötött látszatházassága, ám ideje nagy részét nem a kormányzás ügyes-bajos dolgaival, hanem a díszlet központi elemét képező zuhanyzókabin mögött Gavestonnal tölti. Erre a különböző nemesi érdekcsoportok, élükön Mortimerrel (Gombos Dániel) Gaveston kiiktatását igyekeznek elérni. Első ízben sikerül száműzni őt, majd hozzáadni a király unokahúgát, legvégül azonban gyilkossági tervük is sikerrel jár. A történet szituációi azonban ismétlődnek: Gaveston helyébe az ifjú Spencer lép (a király őt is pusztán „használja” testi igényei kielégítéséhez), majd a történet legvégén a kezdetben morálisnak tűnő trónörökös immár III. Edwardként bejelenti a békét, hogy aztán az előadás a százéves háború kitörésének bejelentésével fejeződjön be.

Lénárd rendezése kissé közhelyes, ám esztétikailag érdekes megoldásokkal értelmezi a történetet, ám olvasata jórészt a politika amoralitásának kinyilatkoztatása marad csupán. A játékmód szervezőelvét a tévés show-műsorok látványelemei alkotják, amelyek automatikusan voyeur-pozícióba helyezik a nézőt, hiszen a színház egy olyan közeggé avanzsál, amely képes leleplezni a politika világában mozgó szereplők amoralitását. A show-szerűség esztétikai jegyeit a rendezés egyben ízléskritika tárgyává teszi, amelynek egyenes következménye lesz, hogy a játék moralizálásba csap át: így a király szexuális orientációja, vagy az udvarban dívó erkölcsiség is (a grandiózus orgiajelenet keretében) abban erősíti meg a nézőt, hogy bizony a politika csakis ilyen lehet. Érdemesebb viszont abból az aspektusból is megvizsgálni ezt a jelenséget, hogy a politika reprezentációja nemcsak az amoralitás leleplezését, hanem a társadalomban cirkuláló politika-képeket is magában foglalja. Tehát az előadás retorikáját öntudatlanul is formálta az a Kelet-Közép-Európában pregnáns társadalmi konszenzus, miszerint a politika a mocskos üzelmek világa.

A fesztivál negyedik napja (hétfő) Horváth Csabáról és társulatáról szólt: a Kisszínházba költözött a Bernhard-szövegekből készült Vaterland, késő este pedig a régi zsinagógában volt látható a pesti színművészetisek Dalok a földszintről – majdnem zenés komédiák című előadása. A Horváth Csaba osztályába járó színészhallgatók produkcióját Keresztes Tamás jegyzi, maga a darab pedig Joël Pommerat alkotása (eredeti címe A két Korea újraegyesítése), s a szerelmi és párkapcsolati életkrízisek »variációk egy témára«-logikáját követve épül fel. A darab magabiztosan válogat a különböző komédiatípusok tárházából, de leginkább a véletleneken és a félreértéseken alapuló cselvígjáték hagyománya elevenedik meg, miközben a stílushullámzást a tévés szappanoperák banális szituációi és a klasszikus komédiák emelkedettsége közötti kreatív lavírozás biztosítja. A tizenkilenc jelenetből álló előadásban egyszer azt látjuk, hogy meghiúsul egy esküvő, máskor egy pap elhagyja az általa évek óta látogatott prostituáltat egy új szerelem miatt, de belepillantunk egy szakításba, illetve a boldogtalanságát vásárlási mániával kompenzáló feleség történetébe. Dramaturgiailag kifejezetten izgalmas, hogy a színészek minden jelenet kezdetén képesek tiszta lappal indítani, azaz megteremteni az adott jelenet hangulati nullpontját. Így a vihar előtti csend álnyugalmával kezdődő szekvenciák hirtelen grandiózus drámává bontakoznak ki: az esküvő elmaradásához például belép egy intrikus (a menyasszony húga), aki bevallja, hogy évekkel ezelőtt csókolózott a leendő vőlegénnyel, minekutána lassan fény derül arra is, hogy a vőlegénynek a jelenlévő összes hölggyel volt már viszonya. De a normalitás mibenlétének kutatása jegyében a különböző magatartásmintákkal kapcsolatos sztereotípiák is izgalmas pillérét képezik a játéknak. A társas magány kérdését színre vivő jelenetben a zavartan viselkedő bébiszittert egy átlagos középosztálybeli házaspár gyanúsítja meg gyermekeik elrablásával. A gyanú tehát a néző számára is megalapozottnak tűnik, ám az abszurd felé kanyarodó jelenet csattanója, hogy a gyermekek csupán a házaspár fantáziájának termékei. Ezek a humorba oltott, mélységesen emberi viszonylatok rendkívüli szeretettel, egyszerű színpadi nyelven, olykor rövid tőmondatokra épülő mikrojelenetek keretében elevenednek meg a színpadon, a tizenegy színészhallgató magabiztos, erős csapatmunkán alapuló teljesítményének gyümölcseként.

A családi drámák sorozatának azonban koránt sincs vége: az idei Thealter bővelkedik a familiáris viszonyok belső dinamikáit ábrázoló alkotásokban (is). Ezek viszont már egy következő beszámoló témáját képezik.

Fritz Gergely

Fotók: thealterfoto2018