Nem mese ez, gyermek?

Nem is beszélve azokról, amelyeket maguk a zeneszerzők is több változatban komponáltak meg a Don Giovannitól, a Tannhäuseren át mondjuk A végzet hatalmáig hosszú a sor. Ilyen esetekben egy-egy bemutatónál már az alapvető döntés, hogy melyik verziót veszik elő, avagy melyikből mit válogatnak be. A Hoffmann esetében még szabadabb a vásár, hisz eredeti, végleges szerzői szándékról nem beszélhetünk. Az elmúlt 33 évben öt különböző élő előadást láttam a darabból, az utóbbi háromról vannak élesebb emlékeim, mindegyik erős változat volt. Galgóczy Judit és Kocsár Balázs 1996-ban Debrecenben az Antónia-képet tették a végére, vissza sem tértünk Luther kocsmájába, a történet az igaz szerelem halálával végződött. Kerényi Miklós Gábor az Operaházban 1990-ben a színpadra is páholysort terveztetett, a végén Hoffmann egyedül állt középen, két oldalról tapsolták, az az előadás a művész magányára hegyezte ki a sztorit, a Szegedi Nemzeti Színház 2014-ben pedig a vázlatok alapján saját zenei változatot állított össze, leginkább Jean-Christophe Keck partitúra-rekonstrukcióját használta, néhány újszerű zenei részlettel.

Az Erkel Színház új Hoffmann produkciójáról elsőre általában azt mondják el, akik látták: egy pályaudvaron játszódik, pontosabban a vasúti restiben. Pedig ez nem túl lényeges. A történetre, a jellemekre, a szituációkra alig van hatással. (Nem is beszélve arról, hogy nem egy, hanem minimum három pályaudvarról van szó, a várost az induló vonatok irányából lehet nagyjából kiszerkeszteni.) Ezen az egyetlen helyszínen próbálja eljátszatni Székely Krisztina rendező mind a négy mesét, és ez nagyjából megy is. A változatos miliő persze elvész, de Pallós Noémi díszlettervező tágas teret hozott létre sok érdekes zuggal, pulttal, paddal, emeleti folyosóval, és hát a darabnak nincsenek olyan erős szcenikai-dramaturgiai igényei, mint például egy Figaro házasságának vagy egy Toscának. A rendezőnek vannak jobb és gyöngébb ötletei. Amikor Hoffmann eladja a tükörképét, a söntés pultja mögül több alteregója ugrik elő a címszereplővel azonos kockás zakóban, arc nélkül. Az viszont nem egy bajnok-ötlet, hogy Olympia, a baba áriája alatt kis plüssmackót szül. (A hírek szerint később ezt ki is vették az előadásból.) Székely nagyszerű viszont a színészvezetésben. énekesei ritkán ágálnak, pontos, erős gesztusokkal fejezik ki érzelmeiket. Szerelmi kettősüket Antónia és Hoffmann például a kocsmai pult mögött kezdik, csak a fejük látszik ki, olyan, mintha két csintalan gyerkőc bujkálna az ő nagy titkukkal. Kitűnő lelemény az is, hogy Kleinzackot megszemélyesítik, és hát ki más lehetne egy vasútállomáson, mint egy öregedő hajléktalan? A torz törpének lesz egy váratlan haszna is. A végén, a velencei kép után gyorsan vissza kellene álmodnunk magunkat Luther kocsmájába. Mivel színváltás nincs, a feladat fogós. Ám megjelenik újra szakadt hajléktalanunk, s nyomban tudjuk: akkor ez ismét Berlin!

Ha valamiről, akkor leginkább a Múzsa kitartásáról szól ez az előadás. Az előjátékba beillesztették az epekedő nő dalát. Sokszor előfordul a Hoffmannokban, hogy Miklósról, vagy Nicklausse-ról menet közben vagy a végén kiderül, hogy voltaképpen nő. Ha viszont már az elején tudjuk, mások a tétek. Lényegében nem óvni és védelmezni akarja a költőt, csak szépen kivárja mellette a szerelemsorát. És jól is számít. Az egyik nő, akiért lángol, nem is ember, a másik meghal, a harmadik, Giulietta, meg hát eleve nem is házasságra-szerelemre teremtett lény. Marad tehát a Múzsa, aki több is meg kevesebb is, mint szerelem. Nem véletlen, hogy az alkoholmámorba ájuló költő azt énekli: „Muse, aime, je suis à toi – Múzsa, a tiéd vagyok.” Székely nem is engedi a nőt és a férfit egymás karjába, lent és följebb fekszenek, a Múzsa a bárpulton, Hoffmann a padlón. Nem szerelmi beteljesülés ez, sokkal inkább olyasmit üzen, hogy a költészet fontosabb a szerelemnél, sőt lehet, hogy össze se fér a boldogsággal.

A címszereplő László Boldizsárt sokan ostorozták, hogy a premier délelőttjén még az Őrnagyot is elénekelte a Tótékban. Ez természetesen felelőtlenség mind a színház, mind az énekes részéről. Az viszont, hogy emiatt Hoffmannt félgőzzel, kifáradva adta volna, merő előítélet, tényszerűen nem igaz. Tenorja végig fényesen szólt, a magasságokkal sem volt problémája, és nem különösebben kímélte magát. Már korábban a szegedi produkcióban is nyilvánvaló volt, hogy az egzaltált alak közel áll egyéniségéhez. Ebben a szerepben különösen fontos, hogy az énekes képes legyen kivetkőzni önmagából. Ez most mind konkrét, mind átvitt értelemben megtörténik, de a kontrollt szerencsére sosem veszti el. Igazi technikai bravúr, ha a három női szerepet egy énekesnő énekli. Hogy értelme is lenne, azt nekem eddig még egyetlen előadás sem bizonyította. A mostani sem. Tetszetős az elmélet, hogy mi, férfiak egész életünkben ugyanazt a nőt keressük különféle alakokban. De egyrészt tapasztalataim szerint ez nem igaz, másrészt Offenbach zenéje egyáltalán nem indokolja. Kolonits Klára immár harmadszor triplázott. Az előző két előadást nem láttam, ezúttal mindhárom szólamot derekasan, muzikálisan teljesíti, de egyikben sem lehengerlő. A legnagyobb probléma, hogy nincs végiggondolva, mit is jelent, hogy ez a három (illetve Stellával együtt négy) nő ugyanaz? Mi a következménye, milyen problémákat vet föl, és azoknak milyen izgalmas megoldása lehet? A rendező szándéka szerint élesen elkülönülnek a figurák. Olympia rózsaszín ruhájában olyan, mint egy nagy szaloncukor, Kolonits is karikatúraszerűen ábrázolja. Amin lehet mulatni, csak azt a kérdést hagyja nyitva: mi bűvöli el benne Hoffmannt? Híres koloratúr-áriájával természetesen szép sikert arat. Antóniának remekül sikerült a parókája. A fekete, vállig érő, frufrus hajhoz illik a fekete felső, a hosszú sötétkék alj, a bakanccsal amolyan rejtőzködő művészes benyomást kelt. Az énekesnő mai hangi állapotához talán ez a szólam illik leginkább. A dús, sötét szín, ami Giulietta karaktere, az kevésbé van meg benne. A bujaság inkább a vörös, göndör hajkoronában, drága anyagokból készült lila ruhájában és zöld kabátjában jelenik meg. (Jelmeztervező: Pattantyús Dóra.) Persze ez a nő inkább luxusprostinak néz ki, mint a lagúnák tündérének, ezért is hat túlzásnak, hogy nagy dallama alatt Hoffmann hátulról közösül vele. Kolonits Klára pályája során nagyon eltérő karaktereket formált meg hitelesen: Mimit és Musette-et, Melindát és Violettát, Normát, Juditot, Minnie-t A Nyugat lányából, sőt egy koncerten még Izoldát is. Ám ő nem annyira átváltozóművész, amire itt volna szükség, hanem inkább átlényegülő művész.

A négyes baritonszereppel kapcsolatban kevesebb az aggály. Ha van megfelelő énekes, elénekli mindegyiket, ha nincs, kettőbe, vagy akár többfelé osztják őket. Kálmán Péter basszbaritonja jól megfelel rá, tartalmas, kiegyenlített, enyhén karcos. Arcéle, kopasz feje, szakálla is született intrikus. Ő nem annyira elkülöníteni akarja a figurákat, mint inkább közös nevezőre hozni. Így Coppelius kevésbé komikus, Miracle pedig nem annyira félelmetes. A Gyűrűária áradó varázslata nemigen illik a hangjához, és a két hagyományos magas hang is hiányzik belőle. A végén az a szextlépés nem csak baritonbravúr, de az alak gátlástalanságának a zenei képe is. Egyáltalán inkább vészjóslónak, mint valóban veszélyesnek hat. Kitűnő a Múzsa és Nicklause szerepében Mester Viktória. Ha előtérben van, uralja a színpadot, de háttérbe is tud húzódni. Mezzója hol telten, kihívóan, hol lágyan, együttérzőn szól. Amikor Németh Judit hosszas háttérben ücsörgés után végre felénk fordul, hogy elénekelje Antónia anyjának biztatását, érezhetően egy nagy művészegyéniséggel szembesülünk. A hang szép, bár már csak árnyéka egykori önmagának, de végülis az árnyékvilágból érkezik. A többi szereplők közül nem csak termetre emelkedett ki Gábor Géza (Luther, Crespel). Egy ekkora együttesben különösen fontos, hogy egy igazi basszus is megszólaljon. A négy tenor karakterszerepet egy jellegtelen basszbaritonra bízták. Ennek áldozatul esett többek között Ferenc briliáns kis kupléja. Különösen elkeserítő ez azon a színpadon, ahol olyan karaktertenorok tündököltek egykor, mint Kishegyi Árpád, Palcsó Sándor vagy Rozsos István.

Kessselyák Gergelyről az a benyomása a nézőnek, hogy túlságosan is kézben akarja tartani az előadást, ahelyett, hogy a megfelelő pillanatokban szabadjára engedné. A Kleinzack-legendát végletesen lelassítja, az utána következő kórust viszont eszeveszetten meghajtja. „Majd én megmondom, hogy kell ezt hallgatni!” Nem a zene természetes áradásában bízik, hanem saját maga akarja áramoltatni. Ezzel sokszor az énekesek kifejezőerejét is lefékezi. Mintha a francia zenéhez, ahol a nagy hatású lezárások helyett inkább a finom elhalkulások, átmenetek a jellemzőek kevesebb affinitása lenne, mint az olaszhoz.

Ebben a Hoffmann meséiben sok érték van és kevés komoly hiba. Nehéz megmondani, hogy az előadás miért nem lesz igazán hatásos. De valahogy mintha minden csak távoli mese maradna, nem rendít meg igazán. Nem üt szíven és nem érezzük úgy, a mi életünk tétjeivel játszadoznak a színpadon.

Márok Tamás

Fotók: opera.hu