Négy erdélyi előadásról

November 11., péntek

17.00 Görgey Gábor: Hol a stukker?! (r: Kolcsár József), a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum előadása

Öt férfi egy szobába zárva. Négyen hagyományos fogvatartottak, egyet a hatalom ejtett rabul: fegyver van nála. Persze nem lehet folyton odafigyelni, haj-jaj, a pisztoly kiesik a zsebből, lerántják az asztalterítővel együtt, stb. Más kaparintja meg, státuszcsere következik. Aki eddig szabadulni akart, hirtelen jól elvan az újonnan jött tekintéllyel; aki fölényeskedett, most megadóan fölteszi a kezét. Görgey Gábor „abszurd komédiájának” alapvetése, hogy a hatalommal lehetetlen nem visszaélni. Talán mert ez következik az emberi természetből? Elképzelhető, ám a színpadon nem hús-vér embereket, hanem különböző társadalmi osztályokat megjelenítő karikatúrákat látunk, akik végig pont úgy viselkednek, ahogy az a legkisebb erőfeszítéssel feltételezehető róluk. Cuki, a suttyó gengszter (Orbán Levente) épp a „kóterból” szabadult; Kiss, az entellektüel (Barti Lehel András) hosszú körmondatokban beszél, lepkegyűjteménye van, és a nemzeti könyvtárért aggódik. Színészileg még ők képviselik a kevésbé elrajzolt vonulatot – a nemesi felmenőivel dicsekvő Méltóságos (Kiss László), a műparaszt Márton (Márton Lóránt) és a talpnyaló Müller (Lung László Zsolt) aztán tényleg el-té-veszt-he-tet-le-nek. Utóbbihoz kötődik egyébként az előadás kevés jó viccének egyike: Müller annyira szolgalelkű, hogy ha véletlenül őhozzá kerül a stukker, inkább készségesen visszaadja előző tulajdonosának. Érteni vélem a színészek igyekezetét: nehéz feladat kiaknázni egy másfél órásra nyújtott, jellemek és helyzetek nélküli jellem- és helyzetkomikumot, amely nem annyira abszurd, mint inkább kommersz és vázlatos. Nincs valóság a szobán kívül, de ami a szobában történik, az is steril, papírízű. És a stukker végig csak jel: világos, hogy nem lő vele senki. Nem szakadhat meg a körforgás. A zárlat ezzel együtt egészen szellemes: a tapsrend után Cuki megkaparintja a földön fekvő fegyvert: újra a kezdő szituációban vagyunk. Kell egy néző, aki először mer felállni, és elhagyni a termet.

20.00 – Phelim McDermot, Julian Crouch: Jógyerekek képeskönyve (r: Hegymegi Máté), a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása

Heinrich Hoffman német ideggyógyász-professzor 1845-ben jelentette meg maga által illusztrált mesegyűjteményét, amely – a kellemest a hasznossal összekötve – egyszerre kívánta szórakoztatni, egyben elrettenteni a csínytevéstől a 3–6 éves korosztályt. A könyv világában a rossz magaviselet olyannyira brutális büntetéseket von maga után, hogy az szörnyülködés helyett már-már nevetésre ingerli az olvasót. Ezt a feketehumor-forrást aknázta ki a Tiger Lillies zenekar, Phelim Mcdermott és Julian Crouch, emelve a tétet: rémvarieté-verziójukban minden rosszcsont halálnak halálával hal meg. Kalauzunk és oktatónk – hisz mind gyermekek vagyunk – Prof. Megmondja Sándor (Pálffy Tibor), aki a darab elején emlékezetes monológban ismerteti pedagógiai elveit: vér és kacagás, móka és verejték. Gátlástalanul humoros nyitány. Aztán bepillantást nyerünk a horrorkék lakásbelsőbe, ahol Anyusunk (Gajzágó Zsuzsa) és Apusunk (Erdei Gábor), a szörnyűséges házaspár csökkenő kedvvel, ám annál nagyobb eltökéltséggel nemzi újabb és újabb gyermekeit. A porontyok az ételliften keresztül érkeznek, és mivel csak a felnőttek képesek prózában beszélni, egy-egy dallal veszik ki részüket a mindennapok freak show-jából, mielőtt telhetetlen szüleik változatos módon elemésztik őket. Például a piromán Hennike (Mátray László) maga is porrá ég, az icergő-ficergő Fülöpkét (Vass Zsuzsanna) a székéhez szögezik, személyes kedvencem pedig a dörmögő-mélabús Konrádka (Nemes Levente), akinek krónikus ujjszopását néhány jól irányzott bárdcsapással orvosolják. Morbid, nem? Lehetne sokkal morbidabb. Vagy sokkal viccesebb. Nem is tudom, pontosan mit hiányolok. Devich Botond díszlete és Giliga Ilka jelmezei egyaránt remekművek, és aki látott már előadást a sepsiszentgyörgyi társulattól, sejtheti, hogy a színészek munkájára sem lehet panasz. Mégis: egy idő után ellaposodik az ötlet. Az egyes szkeccsek csak a felszínen különböznek egymástól – a szükségszerű csattanón túl nincs tere fordulatnak, meglepetésnek. Érzésem szerint Parti Nagy Lajos fordítása is problémás: a folyamatos nyelvi ügyeskedés, amely bazsalyogva hívja fel a figyelmet önnön megalkotottságára, hosszú távon nemhogy fenntartaná a néző figyelmét – ellenkezőleg. Kicsit megbicsaklik a nyakam, mikor harmadszor hangzik el a mondóka: „Nincs a hómnál szvítebb hóm. Nincsen szebb, mint az otthón.” Értjük, irónia. Toxikus mintáink öröklődnek, az agresszió agressziót szül, a gyerek nem projekciós felület. Afféle fontos mondanivaló, amelyet Hegymegi Máté rendező egy profi, ötletes produkcióba csomagol, és ez már önmagában szerencsés együttállás.

November 12., szombat

18.00 Adrian Sitaru: Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott (r: Adrian Sitaru), a temesvári Csiki Gergely Állami Magyar Színház előadása

Az egész fesztivál egyik legzavarbaejtőbb előadásának író-rendezőjét a romániai közönség elsősorban filmes munkáiról ismerheti, és Adrian Sitaru új darabja sem távolodik el túlzottan a mozgóképes formától. A színpadra épített takaros kis ebédlőnek valóban négy – habár átlátszó – fala van, fölötte pedig vetítővászon feszül, amely a hátsó kameraállásból streamelt élőképet sugározza. Velica Panduru ötletes díszletében látszólag fesztelenül, szokott „otthoni” tempójukban mozognak a szereplők. Kozma (Kocsárdi Levente) és Zsülie (Vajda Boróka) arról beszélgetnek, szakítsanak-e, közben egy-egy szereplő megzavarja őket: kezdődik az előadás, jelenetben vannak. Aztán a családi-baráti társaság többi tagja is elfoglalja helyét az asztalnál, és a filmrendezőszakos Rómeó (Czüvek Loránd) elpróbáltatja egyetemi forgatókönyvét a jelenlévőkkel. Története egy bankrablásról szól, pontosabban egy bankrablás előkészületéről, még pontosabban egy filmről, amelyben egy bankrablást készítenek elő. Mi tartozik a forgatókönyvhöz? A rá adott reflexió, a közbevetések, az értelmezés még igen? Vagy az egész, amit látunk, maga a film? És a Tourette-szindrómás Kozmának, aki (ál)címszereplőként csak azt tudja kimondani, amit olvas, mi a szerepe ebben az egészben? Egyáltalán: hogyan lehetséges, hogy mindig az van leírva elé, amiről látszólag spontánul, a szituációba egyenrangú félként bekapcsolódva beszél? A cselekmény a legkevésbé sem érdekes – a szereplők hosszú-hosszú ideig statikus beszélgetést folytatnak a szabad akaratról –, mégis van valami imponáló abban, ahogyan az előadás az ún. színházi időről tudomást sem véve azt sugallja: csak meg kell fejtenünk a játékszabályait, és minden értelmet nyer. Közben felsejlik egy-két plusz titok. Mikor az abortuszról bontakozik ki éles vita, Szása (Lőrincz Rita) elhagyja az ebédlőt, és a képernyőn látjuk, ahogy „a színpadon kívül” magába roskad az ágyán – aha, szóval érintett –, aztán Zsülie viharzik ki, a telefonját nyomkodja – aha, ezt nem értem. A darab kétharmadánál megérkezik a háztulajdonos Mária (Tokai Andrea), és ízelítőt kapunk abból a konfliktusból, amelyet Sitaru már több ízben feldolgozott. A testvérek apja anno azért kapott lakást, mert orvosként nőket jelentett fel illegális abortuszkísérletért – eltelt iksz év, mit kell kezdeni az ingatlannal, na meg az ősök bűneivel? Szereplőink nem jutnak dűlőre, úgyhogy Bogdán (Molnos András Csaba) leüti Máriát egy papírhengerrel, hiszen úgyis minden csak fikció. Mármint hogy ez is csak egy előadás, mi meg a nézők vagyunk. Na ne! Tényleg nem is volt semmiféle szabály, csak mostantól az az instrukció, hogy az egyik színész tudja, hogy színész, a másik meg nem? Hát, ez elég lelombozó, főleg, mert idáig tényleg úgy tűnt, Sitarunak van valami izgalmas észrevétele a különböző narratívák, valóságérzékelések természetével kapcsolatban, de végül nagyon olcsó bohóckodásba fullad a darab. Innentől lehet néhányat nevetni, ám igazság szerint a temesváriak előadása addig érdekes, amíg unalmas mer lenni.

21.00 Füst Milán: Boldogtalanok (r: Albu István), a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadása

Úgy tűnik, a szombati program tematikája a médiumok köztiség: a gyergyóiak színpadja mögött szintén óriási vetítővászon húzódik. Érdekes, hogy a Figura Stúdió Színház marketing szempontjából is a mozis élményt erősíti, amennyiben a kezdés előtt több trailert lejátszanak aktuálisan futó produkcióikról. Jó ajánlólevél a társulattal való további ismerkedéshez maga a Boldogtalanok is. Húber Vilmos (Moșu Norbert-László) papi nyomdászból Albu István rendező televíziós gyártásvezetőt csinál, aki ebben a verzióban nem szerelmesleveleket kap a lányoktól, hanem enyhén erotikus fényképeket készít róluk. Élettársa és gyermekének anyja, Róza (D. Gulácsi Zsuzsanna) egy napon úgy dönt, magukhoz költözteti Vilmos legújabb szeretőjét, az ártatlan kamasz Vilmát (Sosovicza Anna), hogy legalább ennyire kontrollálni tudja férje kicsapongásait. Persze hátsó szándéka is van, de Füst Milán drámája azért lebilincselő, mert ezek az eltitkolt/elfojtott vágyak napról napra változnak – nem csak Rózában, minden szereplőben. Kollektív belső nyomozás: miért bántjuk folyton magunkat és egymást? Miért vagyunk képtelenek jól szeretni? Miért irtózunk a boldogságtól? Erősíti a krimijelleget a – hentest is alakító – Kolozsi Borsos Gábor szüntelenül lüktető zenéje, és a párhuzamosan vetített, sok közelivel operáló fekete-fehér film, amelyet több kamera képéből, élőben vág Fehér Csongor. Noir hangulatú, artisztikus, érzéki képek – felmerülhet bennünk a gyanú, hogy Vilmos gyártásvezetőként pornóban utazik, bár erre nem történik szövegszintű utalás. Az előadás egyik legfőbb erénye a termékeny minőségek köztiség. A Huszár Kató tervezte, intenzív textúrákat kombináló díszlet üvegasztala egyszerre kelt ódon és a sterilitásig modern hatást. Majd kocsonya és levágott disznófej zsírja maszatolja össze, egy árva kisfiú rajztáblának használja, hogy aztán Vilma próbálgassa rajta szégyenlős meztelenségét – így működik a tudatalatti. A szenvedély, a fétis mindenen eluralkodik: attól olyan fojtogató a miliő, hogy szexuális vágy és halál azonos súllyal esik latba. Azt viszont nem feltétlenül érzem szerencsésnek, hogy Vilmos a darab egészében nárcisztikus szociopataként viselkedik, Róza pedig az elejétől fogva pokolian keserű nő. Albu István rendezése erősen kettőjük viszonyára épít, talán ezért is mutathatna egy kicsit többet abból, mit szeretnek, mit szerettek ők valaha egymásban. Keresztes Franciska dramaturg alaposan megnyeste a mellékszálakat, ám a történet ebben a töredékes formában is meglepően jól működik. Az epizódok éppen attól válnak életszagúvá, hogy látszólag esetlegesek. Nagyon szép például Vilmosnak az egyik operatőrrel – a drámában Mihály szolgával – (Molnár Zsolt) folytatott rövid, szinte érdektelen beszélgetése annak gimnáziumi elbocsátásáról. Jóleső, természetes ideje van az árva gyerekek párperces megjelenésének – megjegyzem, bizarr élmény ennyire kicsi babát látni színpadon. Csak azzal kapcsolatban van hiányérzetem, ahogy Vilmos testvérének, Rózsinak a története megszakad; talán nem függetlenül attól, hogy Szilágyi Míra alakítását a tüneményesen proli bártáncoslány szerepében még sokáig elnézné az ember. De nem csak az ő játéka: az egész előadás maradandó színházi élményt nyújt.

Purosz Leonidasz