Tiszatájonline | 2016. július 28.

Nagy tér, kis öcs

ÉN ÉS A KISÖCSÉM
Nem feszeng túlságosan Eisemann a Dóm téren. Pedig tarthattunk tőle, hogy a kamarajelenetek a kézilabdapályányi térben elvesznek, a poénok éle kicsorbul. Ám jól sikerült az átméretezés a mintegy negyedekkora Budapesti Operettszínházból. Átjön a kedves történet, ez a bájos zene is hatásosan szólal meg, a gigantikus Wagner után a hangosítást ismét sikerült belőni… – MÁROK TAMÁS ÍRÁSA

ÉN ÉS A KISÖCSÉM

Nem feszeng túlságosan Eisemann a Dóm téren. Pedig tarthattunk tőle, hogy a kamarajelenetek a kézilabdapályányi térben elvesznek, a poénok éle kicsorbul. Ám jól sikerült az átméretezés a mintegy negyedekkora Budapesti Operettszínházból. Átjön a kedves történet, ez a bájos zene is hatásosan szólal meg, a gigantikus Wagner után a hangosítást ismét sikerült belőni.

A Szabadtéri igazgatósága a sajtót mostanság csaknem a lelátó tetejére, a hangospult elé ülteti. Gondolom, a távlat biztosítása a fő cél. A darab nagyjából be is tölti a teret meg a színpadot, Réthly Attila rendező csak mértékkel próbálja tágítani a kereteket. Motorozás, biciklis artista, időnként némi tűzijáték éppen megteszi.

Legtöbbször nem kell keresgélni a szereplőket, játékuk elhat a hátsó sorokig. Az Operettszínház sztárjaiból jó csapatot válogattak össze. Dolhai Attila egyszerre sármos és felelőtlen Andersen, gondolom, a kritikus kolléganők hosszasabban is tudják méltatni őt, ami maga is dicséret. A másik címszereplő kihívása, hogy színésznőként hol hihetően férfiasnak, hol meg lehengerlően nőiesnek kell lenni. Szinetár Dóra az elsőben jelesebb. Férfiként a bálban nem szerettünk belé, csak konstatáltuk légies ruháját, amelyet a szél még érdekesebbé tett ezen az estén. A sértettség, a revansvágy az elszánás miatt megszeretjük, de nem omlunk a lábai elé. Homonnay Zsolt és Peller Károlyt legalábbis ebből a távolságból nehéz széjjelkülönböztetni, de talán éppen ez volt a szerző(k) szándéka. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy anyaszínházában Peller fölváltva játssza Dr Sast és Vast, sőt még az is előfordult, hogy be kellett ugrania Zolestyák szerepébe. A pénzes nyomozóiroda-tulajdonost Velencében női ruhába öltözteti Lőrinczy Attila dramaturg, aki szöveget is leporolta. A férfinak öltöző nő mellé az alkotók odaállítják a párját, egy nőnek öltöző férfit. Pesten, az Operettszínházban nem szerettem az ötletet, most, a Dóm téren meggyőzőnek hatott. Leginkább azért, mert Jordán Tamás olyan biztos ízléssel játssza. Egy snájdig gondolásfiút írnak mellé, aki hevesen udvarolni kezd a gazdag öregasszonynak, és persze folyamatosan pumpolja. Az idősödő férfi – akinek családjáról semmit nem tudunk meg, és ez alighanem azt jelenti, hogy nincs is senkije – szívét megmelegíti az udvarlás. Persze harsányan nevetünk, amikor azt mondja: „már nem is tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány”, de egyben el is szorul a szívünk, és arról mélázunk, hogy a szeretetvágy nemtelen.

A zenekar egy valahol egy hátsó fészerben húzza praktikusan, vízszigetelten. Amennyire előnyös, annyira lelketlen, színháztalan. Csak a karmester zanzáját sejtjük erős rövidülésben egy színpad felé tájolt kivetítőn, és ugyanez az árnykép táncol sejtelmesen a rendezői jobb oldalon az egyetemi épületek falán.

Mulattató előadás. Úgy az egyharmadánál gondoljuk át először, ugyan mit is keres itt ez az ehető zenés konzerv, amely olyan jól illene az újszegedi liget színpadára. Pénzt keres, semmi mást, úgy 3500 jegy árát.

Semmi mást.

Márok Tamás