Tiszatájonline | 2014. július 13.

Monoton iszony az iszapon

MACBETH
A Gyulai Várszínház esővel, széllel tarkított napjainak egyikén örömmel konstatálom, hogy a várva várt Perceval-rendezés az Erkel Művelődési Ház színpadán kap helyet. Fülledt meleg vár a nézőtéren, a színpadról szelíden csordogál felénk a füst, de mi kitartunk, amíg mindent el nem lep az ingovány…

MACBETH, SZENTPÉTERVÁRI BALTI HÁZ FESZTIVÁL SZÍNHÁZ (RU)

A Gyulai Várszínház esővel, széllel tarkított napjainak egyikén örömmel konstatálom, hogy a várva várt Perceval-rendezés az Erkel Művelődési Ház színpadán kap helyet. Fülledt meleg vár a nézőtéren, a színpadról szelíden csordogál felénk a füst, de mi kitartunk, amíg mindent el nem lep az ingovány… – Drubina Orsolya beszámolója

Az idei Shakespeare Fesztivál a 2012-es évhez hasonlóan – amikor is öt különböző Vihar-előadással várták közönségüket a rendezők – szintén tematikusnak mondható. A Maladype Színház kísérleti Macbeth-előadása, a Macbeth/Anatómia után (Rendező: Balázs Zoltán), Luk Perceval Macbethje kerül terítékre, majd időrendben az utolsó Macbeth-játék: Hernyák György sajátosan szabad, politizáló színháza, a Szabadkai Népszínház társulatával. (Az előadás kritikája itt olvasható.)

Az üres térben mint széttört vonalak, rudak és deszkák lógnak látszólag rendezetlenül. A színpad hátterében egyetlen fénycsóva, mellette sejtelmes füst látszik: ha akarjuk az innen és a túl, a mese és a valóság határa, de mindenképpen a látomás világának határpontja. Ebből a határpontból valószerűtlenül hosszú ideig, háttal mozognak, mocorognak be a térbe a későbbi vészlények/banyák/boszorkányok, bokáig érő barnás zöld hajzuhatagban, meztelenül. Az idő általuk és rajtuk szinte elcsúszik, begörögnek az élő göröngyként is aposztrofálható testek, és a színpadon valamilyen meghatározhatatlan atmoszféra uralkodik el. (Talán lápi szecessziónak mondanám, ha lenne ilyen meghatározás. És akkor, ott, hirtelen William Turner festménye jut eszembe, amelyen az öngyilkos Ophélia hosszú hajával mozdulatlanul, de mégis a lefelé csorgó test látványát keltve fekszik a vízben.) A női szépség időtlen alakjai mintha a nyomasztás virágait permeteznék bőrükből, miközben félelmetes skóciai lidérceknek, lápi tündéreknek tűnnek ebben a meztelenségben. Mozdulataik lassú folyondárokat idéznek míg felmásznak a rúdon, vagy a földön mozogva várják a megérkező alakokat. A tér, a fénypont és a nézők közötti felfüggesztett lécek miatt áthatolhatatlannak és nehézkesnek tűnik mindez. A játék kezdetén a szereplőknek le kell hajolniuk miattuk, kikerülniük őket, vagy megállniuk köztük. Minden mozdulat egy ütemmel tovább tart, mint a nézőkkel való együtt lélegzés/létezés sodra elrendelné. Sokáig senki sem szólal meg. Ezáltal majdhogynem eldönthetetlenné válik, hogy ki is lehet Macbeth, ki Banquo, Macduff vagy Donalbain a színpadon. Természetesen az említett szereplők hatalomvágyukban közösek: mind az öreg király, Duncan örökébe lépnének. A Perceval-rendezésekben van egy meghatározó elem, ez pedig a folytonosan használt, papírból vagy hulladékanyagból készült korona. (Lásd pl: Hamlet, Thalia Theatre, Hamburg.) – Duncan király fején is ez látható a kezdő jelenetben, és később szintén ilyes korona „díszíti” majd a gyilkosság árán megszerzett hatalommal bíró királyi pár fejét. – Ekkor valamilyen belső monotonitás veszi kezdetét, ami csak akkor látszik megtörni, mikor az első oroszul elsuttogott szó kihallik. Macbeth alakja (Leonis Alimov), utoljára lép a színre, de ez csupán akkor válik egyértelművé, mikor a színpad elején elhelyezett vödör vízbe mártja fejét. Az előadás tulajdonképpeni kezdete is ehhez a ponthoz köthető. A víz materiálisan itt jelenik meg először a színpadon, ami szintén egy gyilkossághoz adhatna színteret – hiszen Macbeth és Lady Macbeth is megpróbál majd öngyilkosságot elkövetni benne –, ami épp oly lehetetlen, mint amennyire abszurd és nevetséges vállalkozás. Macbeth szerepében Alimov sajnos semmilyen lelki folyamatot nem mutathat be, hiszen rögtön első megmozdulásakor saját magát akarja megölni, és ez az egész előadás során tart. Hörög, tajtékzik, suttog és átkozódik az első pillanattól kezdve, de kiszolgáltatottságában ugyanaz a kisszerű, gyáva, alárendelt férfi marad, aki nem néz szembe vétkeivel, és sorsával sem. Erre egyetlen megoldásként a rendezői koncepció zöld üvegekből való vedelést ír elő, melynél sablonosabb megoldást valljuk be, ritkán találni. Az üvegekből, poharakból kicsorgatott víz ugyanakkor erősíti a mocsaras, egyszersmind sikamlós látványvilágot is, hiszen a jelenetek során a táncosok erotikus kontakt mozgások sorát végzik, az asszonyi akarat érvényesítésénél pedig Lady Macbeth (Maria Suliga) csúszhat-mászhat benne, mint egy féreg, egy hínár, vagy akár az a bizonyos kígyó, minthogy az egyik legsikerültebb színpadi megoldásként vonaglása közben a vödör vízből szájával adja át Macbethnek a gyilkossághoz szükséges tőrt. Suliga játéka kiegyensúlyozottnak hat: állatias, ösztönöktől vezérelt nősténydémont kell alakítania. Luk Perceval elgondolásában a Lady sokkal inkább hat elmebeteg, megszállott, őrült kéjsóvárnak, mint tiszta fejű, számító nőnek. Mellette Macbeth szerepében Alimov néha szép megoldásokat kínál egy egészen más fajta őrületre, a meghasadt tudatállapot higgadt lázálmára, amelyben árnyékával beszélget kedélyesen, és a vészlények jóslatai is pusztán az ő elméjében szólalnak meg. Ezektől a színpad középen, főleg Macbeth szájából elhangzó monológoktól válik az előadás egyre inkább egy rémisztő, a zene és a nők illuzórikus mozdulatlan mozgása által gyakran egyenesen iszonytató látomássá, amely ugyanakkor nem csak hatásában de minőségében is ingoványos talajra téved, szinte összeolvad egy darab hömpölygő monológgá. Ettől egészen más ez a Shakespeare-értelmezés, mint a Macbeth-ábrázolások általában, ám korántsem vagyok meggyőződve arról, hogy ennyire leegyszerűsítve egyáltalán megállja a helyét egy olyan törekvés, amely abban merül ki, hogy „a tragédiában kiemelt szerephez jut a tabunak számító és a kiszámíthatatlan, férfi és nő közötti intim, szerelmi kapcsolat.” [1]

 X. Nemzetközi Shakespeare Fesztivál, Gyula, 2014. július 11.

Drubina Orsolya


[1] http://shakespearefesztival.hu/?p=3005